Nem telt bele
pár pillanat és a vigyor ráfagyott az arcomra. Egyenesen Jakub szemébe néztem.
Egy megkötözött, zöld-lila foltokkal teli, majdnem élettelen Jakubéba. Mire a
sokkból feleszméltem, már nyílt is az ajtó és az egyik őr közelített felém a
hátán valamivel. Pontosabban valakivel. Greggel. Egy totálisan eszméletlen
Greggel....
Azonnal rájöttem,
hogy hatalmas bajban vagyok. Nem elég, hogy nem vették be a cselünket, még a
barátaimat is ártalmatlanná tették. Szokásomhoz hűen rögtön pánikba estem. Halványlila
gőzöm sem volt arról, hogy mit fogok vagy akarok tenni. Egyszerűen
leblokkoltam.
A következő
pillanatban pedig észhez tértem. Azonnal elkezdett kattogni az agyam arról,
hogy miként fogok én innen kiszabadulni, hiszen az őr bezárta az ajtót, így itt
ragadtam. Ám egy halvány gondolatfoszlány hirtelen felerősödött bennem. El kell
bújnom, de most rögtön -gondoltam. Utána pedig végig tudok gondolni mindent.
A helyzet
szépséghibája csak annyi volt, hogy a bunkerben elbújni szinte lehetetlen volt.
Ugyanis alig volt bent valami. De azért sikerült. Elővettem a kreatív énem és
végül beszorítottam magam egy szekrény mögé, és folytattam a gondolatmenetem.
Persze ez elég nehézkesen ment, ugyanis nagyon paráztam attól, hogy
észrevesznek, de szerencsém volt. Szemmel láthatóan eszükbe sem jutott, hogy
beférek a szekrényük mögé. Egy darabig kerestek, de utána úgy döntöttek, hogy
biztos meglógtam valahogy.
Tehát folytattam
az agyalást arról, hogy na, most akkor mi van, és mi lesz. Viszonylag rövid idő
alatt rájöttem, hogy kijutni harc és verekedés nélkül nem fogok. Mivel ketten
voltak és nekem meg kellett még mentenem két eszméletlen barátomat is, így az
egyetlen mellettem szóló dolog a meglepetés ereje volt. Az is csak
kérdőjelesen. Mivel az előző tervünket is lefülelték, a franc se tudta már,
hogy mennyire vannak képben. Na meg azt is be kellett kalkuláljam, hogy esetleg
végig tudtak arról, hogy itt rejtőztem a falnak lapulva.
Végül fél óra
önmarcangolás, szenvedés és a lehetséges károk felmérése után úgy döntöttem,
ideje cselekedni. Első lépésként kitűztem magamnak azt, hogy találjak egy
harcra alkalmas fegyvert. Ez nem volt rossz ötlet. A gyakorlatban viszont elég
lehetetlen volt. Ugyanis fogalmam sem volt a bunker berendezkedéséről, meg
arról, hogy hol miket tartanak ezek az őrök. Ekkor eszembe jutott Greg kése.
Tuti elvették tőle és letették valahova. Ugyanis mióta bejöttek és elbújtam nem
hallottam semmiféle fiók ki be húzást. Ez a dolog dobott egy kicsit a
hangulatomon.
Így egy
árnyalatnyi optimizmussal és bátorsággal kikandikáltam a szekrény mögül és
meglepetten tapasztaltam, hogy az őrök alszanak. Mind a ketten ott szunyókáltak
a foteljukban. Előttük hevert Greg eszméletlenül, mellettük pedig Jakub
megkötözve. Ő mintha ébren lett volna, de amilyen állapotban volt, ezt nem
tudtam pontosan megállapítani. De akkor nem az ő állapotukon döbbentem le.
Hanem az őrökön. Mégis miféle emberek ezek, hogy simán lefülelik a tervem,
viszont mindenféle stressz nélkül elalszanak, miközben őrizetlenül hagynak egy
foglyot.
Így hatalmas
helyzeti előnyre tettem szert. Ebben nem is reménykedtem. Úgy gondoltam, hogy
kaptam egy hatalmas lehetőséget a sorstól, amit nem kellene elszalasztanom.
Ezért azonnal elkezdtem keresni Greg kését. Viszont nem nagyon találtam. Már éppen
eluralkodott rajtam a kétségbeesés mikor végre megpillantottam a keresett
tárgyat. Ott hevert a sarokban, jó távol mindenkitől. Nem is kellett több,
azonnal tudtam, mit kell tennem.
Felkaptam a kést,
majd egy pillanat alatt összeraktam a fejemben a következő lépéseim. Úgy
véltem, a legjobb az lesz, hogy ha az általam erősebbnek vélt őrt mihamarabb
meghal. A másik meg majd elválik. Attól függ, felébred e.
Ezt a tervet meg is valósítottam a következő pár pillanatban. Lazán odasétáltam
az őr elé, majd egy laza, de erős mozdulattal egyenesen a szívébe vágtam a
kést.
Ezzel a mesteri,
szépségdíjas akcióval csak egy baj volt. Mégpedig az, hogy a tervezettnél
hangosabbra sikeredett. Az őr, akit megöltem, mikor leszúrtam, nyögött egy
hatalmasat és a vére is kifröccsent. Egyenesen a másik őrzőre. Az pedig tüstént
felébredt és gondolkodás nélkül nekem esett. Nekem pedig nem volt más
választásom, mint felvenni a harcot vele. Muszáj voltam minden erőm beleadni a
küzdelembe, mert tudtam, hogyha ő nyer, akkor valószínűleg mind a hárman holtan
végezzük.
A szokásostól
eltérően most egész ügyesen harcoltam, ám ez nem volt teljesen elég az őr
ellen. Nagyon otthon volt a közelharcban. Olyannyira, hogy nemegyszer sikerült
meglepnie. Ez esetekben mindig kaptam egy - egy vágást valamelyik végtagomba.
Húsz perccel később még mindig verekedtünk. Akkor viszont már csupa vér voltam,
ugyanis egyszer sikerült az arcomat is megvágnia. Ekkor már úgy éreztem, nem
bírom tovább, menten összeesek.
Végül a kitartás
győzött, az őr esett össze hamarabb. Egy vágásom után elájult. Én pedig rögtön
leszúrtam őt is. Majd én is összeestem.
Nem tudom mi
történt ezután, mert otthon ébredtem fel. Valószínűleg Greg időközben magához
tért és sikeresen kijuttatott minket a bunkerből. Annyi biztos, hogy ez után az
akció után megérdemlünk egy kis pihenést. Pláne Jakub. Szegénynek a jobb térdét
kitörték, nem is tud járni most. Kapott rá gipszet, egy hónapig minimum
viselnie kell. Emellett lelkileg is nagyon megviselte a dolog. Miután
hazakerültünk nem is szólt egy szót sem, csak remegett meg sírt. Tegnapelőtt
szólalt meg először, de akkor sem beszélt sokat. Nagyon aggódunk érte. Remélem,
mihamarabb rendbe jön.
2013. április 7., vasárnap
Jakub fekete hete PART 2
2013. március 28., csütörtök
Jakub fekete hete Part1
Mióta megtaláltuk Jakubot és minden kétségünk eloszlott a litván banda
szándékait illetően, minden a legnagyobb rendben zajlott felénk. Nem
stresszeltünk egész nap azon, hogy ki merre jár, hol rabolhatnak el minket vagy
éppen kik követnek. Az idegességünket felváltotta a totális nyugalom. Újra 7-8
órákat aludtunk, és nem a kávé tartott ébren minket nappal. Hamar hozzászoktunk
ehhez az életvitelhez, de sajnos a jókedvünk nem tartott sokáig.
Ugyanis ez a hét egy hatalmas szívás. Az egész csapatnak. De főleg Jakubnak. Szegényt őrizetlenül hagyták a litvánok, a férfi és a patkány pedig szépen megkötözték és elvitték magukkal. Mikor erre ráeszméltünk, már rég késő volt. Ezután a szép, idilli hangulatunk helyét átvette egy orkán erejű pánikroham. Hála az égnek, megint csak voltak az átlagnál jóval összeszedettebb tagjaink, így viszonylag hamar elkezdtük keresni a barátunkat. Ennek az elkeseredett és sok áldozattal járó mentőakciónak a történetét fogom most elmesélni.
Hétfő reggel még minden rendben volt. A megszokott fekete lötty helyett gyümölcslevet ittam reggelire. Ebből arra következtettünk, hogy az évben, valószínűleg először, rendesen kialudtam magam. Végül a feltételezésünk akkor bizonyosodott be, mikor a dupla magyar órám után is képes voltam mosolyogni, ugyanis ez elég nagy ritkaság nálam. Egyszóval teljesen jól indult a hetem.
A pofon délután jött. Hazamentem, ráírtam Jakubra, hogy mi a helyzet vele, de nem válaszolt. Ettől még nem ijedtem meg, mert nem egyszer maradt bejelentkezve, pedig közben mást csinált. Én viszont beszélni akartam vele mindenképp. Tehát elhatároztam, hogy meglátogatom.
Csengettem vagy fél óráig, de nem kaptam semmi választ. Ez már megijesztett. Ugyanis abban állapodtunk meg, hogy Jakub itt marad a házban és nem megy sehová. Ezen a dolgon nem volt időm tovább rágódni, mert egy lakó bement és beengedett engem is. Azonnal felsiettem az emeletre. A következő szekundumban viszont már olyan mereven álltam, mint egy karó. A lakás ajtaja nyitva volt. Sőt, inkább tárva nyitva. Egyenesen ordított, hogy menjek be gyanútlanul. Én persze ezt nem tettem meg. Inkább felhívtam Oxánát és csak azután néztem be. Végig nagyon óvatosan közlekedtem a szobák között, holott már a második percben rájöttem, hogy minden üres. Valakik vagy valakik elrabolták a barátunkat. A litvánok pedig felszívódtak.
A következő egy órában sikeresen felvertem az egész csapatot. Estére mind összegyűltünk és megtartottuk az első nagy megbeszélést. Megtárgyaltuk, hogy a halandzsázó bandában innentől kezdve nem bízunk. És átbeszéltük azt is, hogy miként akarjuk előkeríteni Jakubot. Ez volt az este hosszabbik része. Végül úgy döntöttünk, hogy ellenőrizzük azokat a helyeket, ahol a múltkor kerestük a srácot. Ha ez a kísérletünk eredménytelen lesz, Oxána hív erősítés, de reméljük erre nem lesz szükség.
Kedden iskola helyett kutatómunkát végeztünk. Csapatoka oszlottunk és úgy bolyongtunk a városban. Ez több okból is izgalmas volt. Egyrészt ritkán dolgozunk párokban, így kicsit izgis mindenkinek a dolog. Másrészt iskolaidő alatt minket akármikor igazoltathatnak és bevihetnek az őrsre, így a rendőrök elől bujkálnunk kellett.
Nem nagyon vacakoltunk a párosítással, kevesebb, mint fél perc alatt megalakultak az Oxána&Rick, Dányi's Son&Dorothy párosok.
Mivel az elejétől fogva Greg és én tartottuk egybe a dolgokat, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy mi együtt fogunk menni. Szerencsére ő sem volt túl beszédes kedvében, így aránylag gyorsan és hangtalanul haladtunk. Egyetlenegyszer futottunk rendőrbe, de szerencsére bamba volt és nem vett észre minket. Ezt az izzasztó pár percet kivéve őrült unalmas délelőttünk volt. Ebéd után elkeseredetten folytattuk a munkánkat. Még jobban untuk magunkat, mert már a rendőrök elől sem kellett bujkálni. A sorsnak azonban már terve volt velünk.
Négy óra fele eljutottunk ahhoz a kis földalatti bunkerhez, amelyben meghúztuk magunkat, amikor még azt hittük, hogy a litvánok ránk vadásznak. A bejárat előtt két alak állt. Ettől azonnal felugrott a vérnyomásunk, ugyanis tudtuk, hogy egy ilyen helyen véletlen nem lehet valaki. Bentről pedig üvöltéseket, sikolyokat és nyöszörgést hallottunk. Nem ismertük fel benne Jakub hangját, de tisztában voltunk vele, hogy ez nem jelent semmit, mert egy embert, ha kínoznak, a hangja simán eltorzulhat.
Azonnal elkezdtünk agyalni azon, hogy mikét juthatunk be, és hogy mi fog minket fogadni odabent.
Negyed óra múlva készen voltunk mindennel. Az ott lévő kövek és cserepek segítségével sikerült némi vérzést megindítanom Greg lábán. Ő pedig elővette a színészi énjét és egy csodálatos drámát előadva rávette a bunker előtt őrködőket, hogy vigyék el a kocsijáig, ami itt parkol 100 méterre. Ezek az őrök pedig szerencsére nagyon amatőrök voltak. Bevették a dolgot mind a ketten.
Így pár perc múlva, hatalmas önelégült vigyorral az arcomon sétáltam be a bunkerbe. Nem telt bele pár pillanat és a vigyor ráfagyott az arcomra. Egyenesen Jakub szemébe néztem. Egy megkötözött, zöld-lila foltokkal teli, majdnem élettelen Jakubéba. Mire a sokkból feleszméltem, már nyílt is az ajtó és az egyik őr közelített felém a hátán valamivel. Pontosabban valakivel. Greggel. Egy totálisan eszméletlen Greggel....
Ugyanis ez a hét egy hatalmas szívás. Az egész csapatnak. De főleg Jakubnak. Szegényt őrizetlenül hagyták a litvánok, a férfi és a patkány pedig szépen megkötözték és elvitték magukkal. Mikor erre ráeszméltünk, már rég késő volt. Ezután a szép, idilli hangulatunk helyét átvette egy orkán erejű pánikroham. Hála az égnek, megint csak voltak az átlagnál jóval összeszedettebb tagjaink, így viszonylag hamar elkezdtük keresni a barátunkat. Ennek az elkeseredett és sok áldozattal járó mentőakciónak a történetét fogom most elmesélni.
Hétfő reggel még minden rendben volt. A megszokott fekete lötty helyett gyümölcslevet ittam reggelire. Ebből arra következtettünk, hogy az évben, valószínűleg először, rendesen kialudtam magam. Végül a feltételezésünk akkor bizonyosodott be, mikor a dupla magyar órám után is képes voltam mosolyogni, ugyanis ez elég nagy ritkaság nálam. Egyszóval teljesen jól indult a hetem.
A pofon délután jött. Hazamentem, ráírtam Jakubra, hogy mi a helyzet vele, de nem válaszolt. Ettől még nem ijedtem meg, mert nem egyszer maradt bejelentkezve, pedig közben mást csinált. Én viszont beszélni akartam vele mindenképp. Tehát elhatároztam, hogy meglátogatom.
Csengettem vagy fél óráig, de nem kaptam semmi választ. Ez már megijesztett. Ugyanis abban állapodtunk meg, hogy Jakub itt marad a házban és nem megy sehová. Ezen a dolgon nem volt időm tovább rágódni, mert egy lakó bement és beengedett engem is. Azonnal felsiettem az emeletre. A következő szekundumban viszont már olyan mereven álltam, mint egy karó. A lakás ajtaja nyitva volt. Sőt, inkább tárva nyitva. Egyenesen ordított, hogy menjek be gyanútlanul. Én persze ezt nem tettem meg. Inkább felhívtam Oxánát és csak azután néztem be. Végig nagyon óvatosan közlekedtem a szobák között, holott már a második percben rájöttem, hogy minden üres. Valakik vagy valakik elrabolták a barátunkat. A litvánok pedig felszívódtak.
A következő egy órában sikeresen felvertem az egész csapatot. Estére mind összegyűltünk és megtartottuk az első nagy megbeszélést. Megtárgyaltuk, hogy a halandzsázó bandában innentől kezdve nem bízunk. És átbeszéltük azt is, hogy miként akarjuk előkeríteni Jakubot. Ez volt az este hosszabbik része. Végül úgy döntöttünk, hogy ellenőrizzük azokat a helyeket, ahol a múltkor kerestük a srácot. Ha ez a kísérletünk eredménytelen lesz, Oxána hív erősítés, de reméljük erre nem lesz szükség.
Kedden iskola helyett kutatómunkát végeztünk. Csapatoka oszlottunk és úgy bolyongtunk a városban. Ez több okból is izgalmas volt. Egyrészt ritkán dolgozunk párokban, így kicsit izgis mindenkinek a dolog. Másrészt iskolaidő alatt minket akármikor igazoltathatnak és bevihetnek az őrsre, így a rendőrök elől bujkálnunk kellett.
Nem nagyon vacakoltunk a párosítással, kevesebb, mint fél perc alatt megalakultak az Oxána&Rick, Dányi's Son&Dorothy párosok.
Mivel az elejétől fogva Greg és én tartottuk egybe a dolgokat, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy mi együtt fogunk menni. Szerencsére ő sem volt túl beszédes kedvében, így aránylag gyorsan és hangtalanul haladtunk. Egyetlenegyszer futottunk rendőrbe, de szerencsére bamba volt és nem vett észre minket. Ezt az izzasztó pár percet kivéve őrült unalmas délelőttünk volt. Ebéd után elkeseredetten folytattuk a munkánkat. Még jobban untuk magunkat, mert már a rendőrök elől sem kellett bujkálni. A sorsnak azonban már terve volt velünk.
Négy óra fele eljutottunk ahhoz a kis földalatti bunkerhez, amelyben meghúztuk magunkat, amikor még azt hittük, hogy a litvánok ránk vadásznak. A bejárat előtt két alak állt. Ettől azonnal felugrott a vérnyomásunk, ugyanis tudtuk, hogy egy ilyen helyen véletlen nem lehet valaki. Bentről pedig üvöltéseket, sikolyokat és nyöszörgést hallottunk. Nem ismertük fel benne Jakub hangját, de tisztában voltunk vele, hogy ez nem jelent semmit, mert egy embert, ha kínoznak, a hangja simán eltorzulhat.
Azonnal elkezdtünk agyalni azon, hogy mikét juthatunk be, és hogy mi fog minket fogadni odabent.
Negyed óra múlva készen voltunk mindennel. Az ott lévő kövek és cserepek segítségével sikerült némi vérzést megindítanom Greg lábán. Ő pedig elővette a színészi énjét és egy csodálatos drámát előadva rávette a bunker előtt őrködőket, hogy vigyék el a kocsijáig, ami itt parkol 100 méterre. Ezek az őrök pedig szerencsére nagyon amatőrök voltak. Bevették a dolgot mind a ketten.
Így pár perc múlva, hatalmas önelégült vigyorral az arcomon sétáltam be a bunkerbe. Nem telt bele pár pillanat és a vigyor ráfagyott az arcomra. Egyenesen Jakub szemébe néztem. Egy megkötözött, zöld-lila foltokkal teli, majdnem élettelen Jakubéba. Mire a sokkból feleszméltem, már nyílt is az ajtó és az egyik őr közelített felém a hátán valamivel. Pontosabban valakivel. Greggel. Egy totálisan eszméletlen Greggel....
Címkék:
banda,
csapat,
elhagyatott hely,
félelem,
Greg,
gyilkos,
halál,
horror,
kétség,
kommandó,
Magyarország,
nyomozás,
otthon,
rémálom,
rémtörténet,
vég
2013. március 17., vasárnap
Jax, Justas és Meda története
Jakub megtalálása óta nem történt semmi. Minden a legnagyobb rendben van. Oly hihetetlen módon. Ezen állapot elérésére vágytam amióta megérkeztem Magyarországra. És most végre sikerült. Eltelt egy hét úgy, hogy senki nem tört az életemre, a csapatból senkit sem raboltak el és kínoztak meg. Sőt, még csak beteg sem lett egyikőnk sem. Emellett az iskolai teljesítményem is fellendült. Egész héten sziporkáztam, rengeteg jó jegyet szereztem.
Még csak stresszelnem sem kellett, mert csütörtökkel bezáróan vége lett a tanításnak, ugyanis ebben az országban március 15-én nemzeti ünnep van. Ennek az egy napnak a hiányát tavaly Litvániában nagyon elkeseredve tapasztaltam. Itt viszont kihasználtuk minden egyes percét. A napot rögtön egy délig alvással indítottuk. Lehet, illet volna elnéznünk a városi ünnepségre, de úgy véltük, hogy az őseink megbocsátják most nekünk ezt, mivel eléggé zaklatott heteink voltak. Délután pedig összegyűltünk és kártyáztunk kifulladásig. Nagyon jól esett ez a fajta kikapcsolódás. Senki sem aggódott senki miatt, és persze nevettünk egész délután.
Tegnap pedig annyira nyugalmas volt minden, hogy az már fájt. Végül elhatároztam, hogy összehívom a csapat unatkozó részét és skypeolunk egyed Jaxszel, Justassal és Medával. Az ötlet tetszett mindenkinek, Jakubnak különösen. Egyedül az idegenek nem értékelték a dolgot, de csak azért, mert litván srácot elhoztuk. De aztán engedtek.
Szóval délután négy felé ott ült mindenki a kanapénkon. Azon gondolkodtunk, hogy miket fogunk kérdezni a kommandósoktól. Majd úgy döntöttünk, tök mindegy miről csak beszélgessünk. Jakubot, Oxánát és engem kineveztek hivatalos tolmácsoknak. Azt hittük, a nyelvvel lesznek bajok, de tévedtünk. A litván banda gond nélkül megértett mindenkit. A mi csapatunk pedig szintén remekül megértette őket.
Eleinte azt hittük, csak mi fogunk beszélni, mivel a többiek nem is ismerik őket. De szerencsére ez nem így történt. Sőt, minden elképzelésünket felülmúlta Greg. Ugyanis szinte ő beszélgetett a legtöbbet Medáékkal. Eleinte csak olyan egyszerű dolgokat kérdezett, hogy kik ők, mit csinálnak, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a srác belelendült. Akkor már olyan kérdései voltak, hogy miként találták meg egymást és lettek egy csapat. Na, ez volt az a dolog, amit még én sem tudtam, így csupa fül lettem.
Gyermekkorát Meda szó szerint az utcán élte. Nem volt se anyja, se apja, a nővére nevelte. Tizenhárom éves volt, mikor kapott egy szép dísztűt. Mindenhová magával horda, egy másodpercre sem volt hajlandó megválni tőle. Egyik este, miközben aludt, az ékszert egy férfi kitépte a hajából. Az első sokk után leesett a lánynak, hogy ez a hajdísz minden vagyona, így nem hajlandó így megválni tőle. A rabló nyomába eredt. Az éjszaka végére meg is találta. Ott horkolt az egyik sikátorban. Több sem kellett Medának, odament a férfihoz és kikapta a kezéből a tűt. Arra nem számított, hogy az fel fog ébredni. A férfi pedig a kislányra nem volt felkészülve. A felnőtt kapcsolt hamarabb, egy hatalmas pofonnal jutalmazta hősünket, ám a lány markában tartotta becses ékszerét továbbra is. Elkezdett futni, ám amint kiért a sikátorból, megbotlott. Az ember pedig ezek után nem csak szimplán el akarta venni tőle a dísztűt. Egy kést rántott elő, melyet valószínűleg Medába akart szúrni. Ám akkor történt valami, ami mind a két személyt meglepte. Egy éles csattanást hallottak balról, majd a következő pillanatban a férfi összeesett és elkezdett dőlni a nyakából a vér. Ennek hatására a lány pedig elájult.
Egy idegen helyen ébredt. Azonnal elfogta a pánik, ám a következő pillanatban megnyugodott, mert egy számára roppant rokonszenvesnek tűnő fiú lépett elé. Ő volt Justas. Nem várta meg, amíg a lány kérdez, azonnal belekezdett a mondandójába. Elmondta, hogy ez az ember egy gyilkos, nem egy utcagyereket ölt már meg. Régóta követte őt a barátjával, és most végre sikerült végeznie vele. Ezt persze Medának köszönhetik, hogy elterelte a figyelmét. Figyelték a lányt, és azt állapították meg, hogy nagyon higgadtan és elszántan viselkedett végig, így megfordult a fejükben, hogy bevennék a csapatba. Persze csak akkor, ha van kedve hozzá. Meda gondolkodás nélkül igent mondott. Mindig is érdekelte a gyilkolás művészete. Azt pedig nem tartotta rossz dolognak, hogy bűnözőket gyilkolhat. Sőt, még tetszett is neki az ötlet. Régi, beteges álmodozását élheti ki úgy, hogy rossz embereket öl.
Később megismerkedett Jaxszel is, aki már akkor is a banda vezetője volt. Justassal kölyökkoruk óta barátok voltak. A szüleit banditák ölték meg, mert nem voltak hajlandóak fizetni nekik. Ezután határozta el, hogy ha felnő, az embereket fogja védeni. Mégpedig úgy, hogy az olyan bűnözőket, akiket a bíróság igazságtalan módon felment, megöli. Justasnak nem kellett kétszer mondani az ötletet, azonnal beszállt. Meda pedig később csatlakozott. Azóta egyenrangú partner lett ő is. Már harmincas éveikben vannak, de még mindig elszántak. Azt mondják, még rengeteg bűnözőtől fogják megtisztítani a világot.
Ezt történetet hallva beindult az agyunk. Vajon mi is ilyenek leszünk? Össze fogunk kovácsolódni annyira, hogy így egyben maradjunk? Jó kérdés....
Még csak stresszelnem sem kellett, mert csütörtökkel bezáróan vége lett a tanításnak, ugyanis ebben az országban március 15-én nemzeti ünnep van. Ennek az egy napnak a hiányát tavaly Litvániában nagyon elkeseredve tapasztaltam. Itt viszont kihasználtuk minden egyes percét. A napot rögtön egy délig alvással indítottuk. Lehet, illet volna elnéznünk a városi ünnepségre, de úgy véltük, hogy az őseink megbocsátják most nekünk ezt, mivel eléggé zaklatott heteink voltak. Délután pedig összegyűltünk és kártyáztunk kifulladásig. Nagyon jól esett ez a fajta kikapcsolódás. Senki sem aggódott senki miatt, és persze nevettünk egész délután.
Tegnap pedig annyira nyugalmas volt minden, hogy az már fájt. Végül elhatároztam, hogy összehívom a csapat unatkozó részét és skypeolunk egyed Jaxszel, Justassal és Medával. Az ötlet tetszett mindenkinek, Jakubnak különösen. Egyedül az idegenek nem értékelték a dolgot, de csak azért, mert litván srácot elhoztuk. De aztán engedtek.
Szóval délután négy felé ott ült mindenki a kanapénkon. Azon gondolkodtunk, hogy miket fogunk kérdezni a kommandósoktól. Majd úgy döntöttünk, tök mindegy miről csak beszélgessünk. Jakubot, Oxánát és engem kineveztek hivatalos tolmácsoknak. Azt hittük, a nyelvvel lesznek bajok, de tévedtünk. A litván banda gond nélkül megértett mindenkit. A mi csapatunk pedig szintén remekül megértette őket.
Eleinte azt hittük, csak mi fogunk beszélni, mivel a többiek nem is ismerik őket. De szerencsére ez nem így történt. Sőt, minden elképzelésünket felülmúlta Greg. Ugyanis szinte ő beszélgetett a legtöbbet Medáékkal. Eleinte csak olyan egyszerű dolgokat kérdezett, hogy kik ők, mit csinálnak, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a srác belelendült. Akkor már olyan kérdései voltak, hogy miként találták meg egymást és lettek egy csapat. Na, ez volt az a dolog, amit még én sem tudtam, így csupa fül lettem.
Gyermekkorát Meda szó szerint az utcán élte. Nem volt se anyja, se apja, a nővére nevelte. Tizenhárom éves volt, mikor kapott egy szép dísztűt. Mindenhová magával horda, egy másodpercre sem volt hajlandó megválni tőle. Egyik este, miközben aludt, az ékszert egy férfi kitépte a hajából. Az első sokk után leesett a lánynak, hogy ez a hajdísz minden vagyona, így nem hajlandó így megválni tőle. A rabló nyomába eredt. Az éjszaka végére meg is találta. Ott horkolt az egyik sikátorban. Több sem kellett Medának, odament a férfihoz és kikapta a kezéből a tűt. Arra nem számított, hogy az fel fog ébredni. A férfi pedig a kislányra nem volt felkészülve. A felnőtt kapcsolt hamarabb, egy hatalmas pofonnal jutalmazta hősünket, ám a lány markában tartotta becses ékszerét továbbra is. Elkezdett futni, ám amint kiért a sikátorból, megbotlott. Az ember pedig ezek után nem csak szimplán el akarta venni tőle a dísztűt. Egy kést rántott elő, melyet valószínűleg Medába akart szúrni. Ám akkor történt valami, ami mind a két személyt meglepte. Egy éles csattanást hallottak balról, majd a következő pillanatban a férfi összeesett és elkezdett dőlni a nyakából a vér. Ennek hatására a lány pedig elájult.
Egy idegen helyen ébredt. Azonnal elfogta a pánik, ám a következő pillanatban megnyugodott, mert egy számára roppant rokonszenvesnek tűnő fiú lépett elé. Ő volt Justas. Nem várta meg, amíg a lány kérdez, azonnal belekezdett a mondandójába. Elmondta, hogy ez az ember egy gyilkos, nem egy utcagyereket ölt már meg. Régóta követte őt a barátjával, és most végre sikerült végeznie vele. Ezt persze Medának köszönhetik, hogy elterelte a figyelmét. Figyelték a lányt, és azt állapították meg, hogy nagyon higgadtan és elszántan viselkedett végig, így megfordult a fejükben, hogy bevennék a csapatba. Persze csak akkor, ha van kedve hozzá. Meda gondolkodás nélkül igent mondott. Mindig is érdekelte a gyilkolás művészete. Azt pedig nem tartotta rossz dolognak, hogy bűnözőket gyilkolhat. Sőt, még tetszett is neki az ötlet. Régi, beteges álmodozását élheti ki úgy, hogy rossz embereket öl.
Később megismerkedett Jaxszel is, aki már akkor is a banda vezetője volt. Justassal kölyökkoruk óta barátok voltak. A szüleit banditák ölték meg, mert nem voltak hajlandóak fizetni nekik. Ezután határozta el, hogy ha felnő, az embereket fogja védeni. Mégpedig úgy, hogy az olyan bűnözőket, akiket a bíróság igazságtalan módon felment, megöli. Justasnak nem kellett kétszer mondani az ötletet, azonnal beszállt. Meda pedig később csatlakozott. Azóta egyenrangú partner lett ő is. Már harmincas éveikben vannak, de még mindig elszántak. Azt mondják, még rengeteg bűnözőtől fogják megtisztítani a világot.
Ezt történetet hallva beindult az agyunk. Vajon mi is ilyenek leszünk? Össze fogunk kovácsolódni annyira, hogy így egyben maradjunk? Jó kérdés....
2013. március 10., vasárnap
Kis megnyugvás
Az előző hetek hajszája véget ért. Visszaszereztük Jakubot úgy, hogy nem
esett baja senkinek sem. Emellett pedig új kapcsolatot szereztünk, ami nem kis
előny számunkra, mert a társbandánknak is a férfival van egy rendezetlen ügye.
Így már nem csak mi vadászunk a fejére, és ez a tény megnyugvással tölt el
minket. Ezt az állapotot viszont egy hosszú eseménysorozat eredményeképp értük
el. Most van időm, tehát elmesélek mindent.
Először is, miután elbújtunk a bunkerban, rájöttünk, hogy nincs se pénzünk, se kajánk. Így tehát kénytelenek voltunk kimozdulni. Mivel Oxánát és a többieket sehogy sem tudtuk elérni, az első utunk haza vezetett. Nagy meglepetésünkre a ház ajtaja nyitva állt és üresnek tűnt. Ezért bementünk. A lakás belsejében semmi sem változott. Az idegenek nem dúlták fel, nem loptak el semmit, valószínűleg nem is kutakodtak. De akkor meg mi a fészkes fenéért törtek úgy rám? Tíz percig ezen gondolkodtam, mikor egy halvány gondolatfoszlány beverekedte magát a fejembe. Lehet, hogy nem is nekem akartak ártani, hanem valaki másnak. Ebben az esetben ki kell derítenünk, hogy kinek. Erre az akcióra természetesen nem volt energiánk, se időnk. Inkább hagytam a francba a gondolataim és elmentem valami friss kajáért.
Délutánra sokkal jobban lettünk, kezdtük reálisan látni a körülöttünk folyó dolgokat. Azon elmélkedtünk, hogy mit rontottunk el a keresésben, mert kizárt dolog, hogy Jakubot messzire vitték volna ezek a micsodák. Éppen én tartottam egy végtelennek tűnő monológot arról, hogy miért kéne megnéznünk megint a helyeket, mikor betoppant az egyik idegen. Amint meglátott minket, bepánikolt, el akart menekülni. Csakhogy mi gyorsabbak voltunk és elcsíptük. Pár perc múlva már teljesen máshogy nézett ki minden a házban. Az ajtót eltorlaszoltuk, az idegent lekötöztük és odabilincseltük az ágyhoz, én pedig Greg késkészletével a kezemben, vigyorogva ültem a vendégünk előtt a padlón. Mellettem állt Greg, a szokásos érzelemmentes arcával fürkészett minket. Én pedig úgy döntöttem eljött az idő, és elkezdtem faggatni.
Hamar rájöttem, hogy magyarul hiába beszélek neki, úgy sem ért, úgyhogy átváltottam angolra. Azt nagy nehezen felfogta, de amit ő mondott, azt szinte lehetetlen volt megérteni. Annyit sikerült kinyögnie, hogy nem akarnak minket bántani és tudja, hogy merre van Jakub és jól van, gondolkodnak róla. Ezután megkértem, hogy vigyen el hozzá. Látszott rajta, hogy nagyon nem értékeli az ötletem, de a kések és a mellettem álló Greg hatására bár vonakodva, de igent mondott. Hamarosan útnak is indultunk. Nagyon lassan haladtunk, mert nem akartuk, hogy esetleg megszökjön vagy kellemetlenségeket okozzon az idegen. Végül kikötöttünk a szállodánál. Kezdtem gyanítani, hogy csak az időnket húzza és szenved velünk, de hagytam, hogy vezessen. Ekkor történt az, amire nem számítottam. Megállt a szálló ajtajában és felcsengetett, a következő pillanatban pedig már a lépcsőket másztuk. Utána bementünk a 6-os számú lakásba, és ott volt Jakub.
Teljesen egészségesen, sérülésmentesen és vidáman. Mellette pedig Oxána állt, egy kávéscsészével a kezében. Nagyon megörültek nekünk. Mi is boldogok voltunk, hogy látjuk őket, de totál értetlenek lettünk hirtelen. Nem állt össze a kép. A zavart észrevette rajtam a rendőrnő, úgyhogy elkezdett magyarázni. A dolgok lényege az volt, hogy ez egy titkos észt banda, mely gyilkosokat kutat fel és végez velük. Jelenleg a férfit keresik ők is egy pár évvel ezelőtti tagjuk halála miatt. Kinyomozták, hogy mi is ugyanazt az embert keressük, és túlságosan közel járunk a megoldáshoz. Olyannyira, hogy az ember tud rólunk. Tehát nagyon nagy veszélyben vagyunk. A bandának sikerült megtudnia, hogy a gyilkos első számú célpontja Jakub. Ezért úgy gondolták, hogy a srácot egy darabig eltüntetik, úgy, hogy még mi se tudjunk róla, így a férfi majd szépen békén fog hagyni minket. Azt viszont nem kalkulálták be, hogy mi nem teljesen amatőrök vagyunk és keresni fogjuk a barátunkat. Mikor erre rádöbbentek, úgy határoztak, hogy a tudtunkra adják a dolgokat. Viszont erre nem került sor, mert mi tudtuk, hogy ők vitték el Jakubot és azt gondoltuk, hogy ellenünk vannak. Így amikor a múlt héten beszélni akartak velem a házba és elfutottam.
Szerencsére megbocsátottak nekünk a kis kínzásért, azt mondták ők is így tettek volna. Estefelé pedig megbeszéltük a további teendőket. Úgy állapodtunk meg, hogy Jakub itt marad a szállodában, a többiek viszont hazajönnek és tovább folytatjuk a férfi felkutatását.
Először is, miután elbújtunk a bunkerban, rájöttünk, hogy nincs se pénzünk, se kajánk. Így tehát kénytelenek voltunk kimozdulni. Mivel Oxánát és a többieket sehogy sem tudtuk elérni, az első utunk haza vezetett. Nagy meglepetésünkre a ház ajtaja nyitva állt és üresnek tűnt. Ezért bementünk. A lakás belsejében semmi sem változott. Az idegenek nem dúlták fel, nem loptak el semmit, valószínűleg nem is kutakodtak. De akkor meg mi a fészkes fenéért törtek úgy rám? Tíz percig ezen gondolkodtam, mikor egy halvány gondolatfoszlány beverekedte magát a fejembe. Lehet, hogy nem is nekem akartak ártani, hanem valaki másnak. Ebben az esetben ki kell derítenünk, hogy kinek. Erre az akcióra természetesen nem volt energiánk, se időnk. Inkább hagytam a francba a gondolataim és elmentem valami friss kajáért.
Délutánra sokkal jobban lettünk, kezdtük reálisan látni a körülöttünk folyó dolgokat. Azon elmélkedtünk, hogy mit rontottunk el a keresésben, mert kizárt dolog, hogy Jakubot messzire vitték volna ezek a micsodák. Éppen én tartottam egy végtelennek tűnő monológot arról, hogy miért kéne megnéznünk megint a helyeket, mikor betoppant az egyik idegen. Amint meglátott minket, bepánikolt, el akart menekülni. Csakhogy mi gyorsabbak voltunk és elcsíptük. Pár perc múlva már teljesen máshogy nézett ki minden a házban. Az ajtót eltorlaszoltuk, az idegent lekötöztük és odabilincseltük az ágyhoz, én pedig Greg késkészletével a kezemben, vigyorogva ültem a vendégünk előtt a padlón. Mellettem állt Greg, a szokásos érzelemmentes arcával fürkészett minket. Én pedig úgy döntöttem eljött az idő, és elkezdtem faggatni.
Hamar rájöttem, hogy magyarul hiába beszélek neki, úgy sem ért, úgyhogy átváltottam angolra. Azt nagy nehezen felfogta, de amit ő mondott, azt szinte lehetetlen volt megérteni. Annyit sikerült kinyögnie, hogy nem akarnak minket bántani és tudja, hogy merre van Jakub és jól van, gondolkodnak róla. Ezután megkértem, hogy vigyen el hozzá. Látszott rajta, hogy nagyon nem értékeli az ötletem, de a kések és a mellettem álló Greg hatására bár vonakodva, de igent mondott. Hamarosan útnak is indultunk. Nagyon lassan haladtunk, mert nem akartuk, hogy esetleg megszökjön vagy kellemetlenségeket okozzon az idegen. Végül kikötöttünk a szállodánál. Kezdtem gyanítani, hogy csak az időnket húzza és szenved velünk, de hagytam, hogy vezessen. Ekkor történt az, amire nem számítottam. Megállt a szálló ajtajában és felcsengetett, a következő pillanatban pedig már a lépcsőket másztuk. Utána bementünk a 6-os számú lakásba, és ott volt Jakub.
Teljesen egészségesen, sérülésmentesen és vidáman. Mellette pedig Oxána állt, egy kávéscsészével a kezében. Nagyon megörültek nekünk. Mi is boldogok voltunk, hogy látjuk őket, de totál értetlenek lettünk hirtelen. Nem állt össze a kép. A zavart észrevette rajtam a rendőrnő, úgyhogy elkezdett magyarázni. A dolgok lényege az volt, hogy ez egy titkos észt banda, mely gyilkosokat kutat fel és végez velük. Jelenleg a férfit keresik ők is egy pár évvel ezelőtti tagjuk halála miatt. Kinyomozták, hogy mi is ugyanazt az embert keressük, és túlságosan közel járunk a megoldáshoz. Olyannyira, hogy az ember tud rólunk. Tehát nagyon nagy veszélyben vagyunk. A bandának sikerült megtudnia, hogy a gyilkos első számú célpontja Jakub. Ezért úgy gondolták, hogy a srácot egy darabig eltüntetik, úgy, hogy még mi se tudjunk róla, így a férfi majd szépen békén fog hagyni minket. Azt viszont nem kalkulálták be, hogy mi nem teljesen amatőrök vagyunk és keresni fogjuk a barátunkat. Mikor erre rádöbbentek, úgy határoztak, hogy a tudtunkra adják a dolgokat. Viszont erre nem került sor, mert mi tudtuk, hogy ők vitték el Jakubot és azt gondoltuk, hogy ellenünk vannak. Így amikor a múlt héten beszélni akartak velem a házba és elfutottam.
Szerencsére megbocsátottak nekünk a kis kínzásért, azt mondták ők is így tettek volna. Estefelé pedig megbeszéltük a további teendőket. Úgy állapodtunk meg, hogy Jakub itt marad a szállodában, a többiek viszont hazajönnek és tovább folytatjuk a férfi felkutatását.
2013. március 3., vasárnap
Totális szétcsúszás
Az álmom után azt hittem, hogy mindenki ki fog borulni. Valami oknál fogva azonban mindenki teljesen higgadtan hallgatta végig a történetem. Az egyetlen ember, akinek oka lett volna hepciáskodni, sem szólt egy árva szót sem. Miután befejeztem a mesélést, hümmögött kettőt és vigyorogva megjegyezte, hogy milyen jó, hogy ez még nem történt meg. És persze, így, hogy tudjuk előre a jövőnket, simán fel tudunk készülni rá.
Éppen ezért sürgősen el kell kezdenünk keményen edzeni, ugyanis a célunk nem más, mint megváltoztatni a jövőt. Ha ez lehetséges egyáltalán.
Végül is, én úgy okoskodtam, hogy ha edzünk, és nem tudjuk megváltoztatni az álmomban látottakat, akkor is volt értelme a sok munkának. Ugyanis ha nem edzenénk, akkor lehet, változna az álom, csak éppen simán meghalnánk mind a ketten. De ezek csak feltételezések, igazából halvány elképzelésünk sincs, hogy mikor mi fog bekövetkezni.
Pláne most. Jelen pillanatban az sem tudjuk, hogy hol ébredünk holnap reggel. Vagy azt, hogy hányan vagyunk még egyben a csapatból. Nagyon keményen felfordultak a dolgok az utóbbi napokban. Én most Greggel és Rickkel vagyok egy búvóhelyen. Tegnap sikerült rátalálnunk a helyre. A többiekkel viszont sehogy sem sikerül felvenni a kapcsolatot. De hogyan is kerültünk ide? Az egy nagyon hosszú történet...
Talán akkor robbant ki az üldözés, amikor egyik nap hazamentem extrémül felfokozott idegállapotban. Ezt látták rajtam a többiek is, úgyhogy békén hagytak aludni. Mikor felkeltem, nem volt otthon senki. Legalábbis azt hittem. Felnéztem a netre, hátha írt Dorothy valami érdekeset Jakubról. Ha érdekes dolgokat nem is, annyit tudott mondani nekem, hogy a városban egészen biztosan nincs. Ekkor jelent meg előttem ál-Jakub. Nem hiszem, hogy elolvasta a dolgokat, (nem is érdekel), a lényeg az, hogy elkezdett szekálni. Én sem voltam rest, egyből visszaszóltam neki. A következő pillanatban pedig nekem esett. Nem tudom, hogy barátságos birkózást akart e szimulálni, vagy mit, de mivel tudtam, hogy ki ő, egyből bevédtem magam. Nem a harc szépségére törekedtem, hanem az eredményességre, így egy nyers mozdulattal belevágtam a fejét az ágyam szélébe. Ezen meg is lepődött, én pedig elfintorodtam, mert leesett, hogy nem akart még bántani. Ezzel a grimasszal szépen el is árultam magam. A következő pillanatban már állt volna fel, hogy szóljon mindenkinek, hogy lebukott. Ezt persze nem hagytam. A lehető legflegmább hangnemben közöltem vele, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem ő Jakub és ha megmoccan, akkor átszúrom a torkát Greg kedvenc konyhakésével. Erre ő káromkodott egyet, egy számomra ismeretlen nyelven. Megint vágtam egy pofát majd mosolyogva szóltam neki, hogy "Shut up bitch or I'll kill you with Greg's favourite knife." Ezt megértette én pedig beírtam magamnak egy képzeletbeli angol ötöst.
Ezután ültünk és néztük egymást. Ki nem mentem semmiért, úgy voltam vele, hogy nem kockáztatom meg azt, hogy esetleg eltűnjön. Arra viszont nem számítottam, hogy őt keresni fogják. Pechemre a banda találkozója pont aznap délutánra esett. Mikor már jó ideje farkasszemet néztünk egymással, megszólalt a csengő. Először ötletem sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor, aztán mikor a srác elkezdett óbégatni előttem, rájöttem, hogy biztos őt keresik. Valami oknál fogva most kivételesen nem pánikoltam be. A gyereket nem hagyhattam üvölteni, így bevágtam a fejét a szekrénybe. Nem tudom miért oda, de mindegy. Fő a változatosság. Természetesen, akkor erővel tettem mindezt, hogy ki is terült a Jakub álca. Kiélveztem a pár másodpercnyi csendet, majd elgondolkodtam azon, hogy mi legyen a következő lépés. Hirtelen beugrott, hogy mi lenne, ha fognám magam és egy bézbózütővel szétcsapnám a bandát, de ezt rögtön el is felejtettem. Azért mert ennyire ideges voltam, még nem rendelkeztem akkora erővel, hogy egy négyfős csapattal elbánjak.
Végül úgy döntöttem, hogy elfutni mégsem olyan szép dolog, tehát rájuk támadok, majd elszaladok a többiekért. Felkaptam egy konyhakést, egy jó éleset, majd elindultam az ajtóhoz. A vendégeim nagyon türelmetlenek voltak, ugyanis még oda sem értem a bejárathoz ezek már betörték. Ezzel megleptek, de nem eléggé. A kezemet, melyben a kés volt, kifeszítettem mellső középtartásba majd vad forgásba kezdtem. Hármójukat meg is tudtam így sebesíteni. A negyedik tag viszont már indult felém, így az akcióm félbehagytam és elszaladtam. Azok meg csak üvöltöttek utánam, követni esélyük sem volt.
Emiatt azonnal az jutott eszembe, hogy összehívnak egy csoportot és üldözni fognak minket. Elvégre bejutottak a bázisunkba, mindent megtalálnak rólunk. Ezért rögtön hívtam Oxánát. Legnagyobb megdöbbenésemre a telefont az egyik tag vette fel. Elkezdett kiabálni velem, persze én semmit sem értettem belőle, így beleüvöltöttem a készülékbe majd letettem. Csak remélni tudtam, hogy Oxy otthon hagyta a telefonját és nem pedig elrabolták őt is. A következő ember, akit megkerestem Rick volt. Őt hamar megtaláltam, Greggel csocsóztak éppen. Ty-t, Dorothyt, Dányi's Sont és Thomast viszont nem tudtuk elérni. A legtöbb, amit tehettünk, hogy üzenetet hagytunk hátra nekik.
Később, mikor rejtekhelyet kerestünk a városban, megpillantottuk a banda egyik tagját. Sajnos ügyetlenek voltunk, észrevett minket. Hívta a többieket is, elkezdtek minket üldözni. Mi pedig a vasút mellett letértünk az erdő irányába. Később mikor visszafelé sétáltunk, megláttunk egy elhagyatottnak tűnő házat. Nem lehetett olyan régen üres, mert szépen be volt rendezve. A lakásban lévő képek alapján arra következtettünk, hogy egy idős emberé lehetett, aki nemrég halt meg, és a házzal még nem csinált semmit a rokonság. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy a házat kölcsönvesszük egy ideig.
Így állunk most. Legfontosabb feladatunk az, hogy kiderítsük, merre van Oxána és a csapatunk többi tagja. Majd, ha egyben vagyunk, szét kell csapnunk a Jakub rablók között és meg találni a barátunkat. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog.
Címkék:
álom,
banda,
csapat,
elhagyatott hely,
félelem,
Greg,
gyilkos,
halál,
horror,
jövő,
kétség,
Magyarország,
rémálom,
rémtörténet,
Rick,
vég
2013. február 24., vasárnap
Álom a jövőből
Előző beszámolómban említettem, hogy kiderült az igazság Jakubról. Mármint arról az emberről, akit mi a litván srácnak hittünk. Ugyanis Dorothy közölte velünk, hogy pár hete négy maszkos alak elvitte valahová az eredetit. Ezt a hírt elég vegyesen fogadtuk. Oxána totál kiakadt, és a nap hátralevő részében ott puffogott, hogy megmondtam, tudhattam volna, hogy nem ő az. Mi pedig kicsit megkönnyebbültünk, mert mégsem az eredeti Jakub változott meg és lett ilyen bunkó. Az viszont nekünk sem tetszett, hogy valami vadidegennel éltünk az utóbbi két hétben, aki akármikor végezhetett volna velünk. Sőt, még mindig itt van és meg is tehetné, csak most már figyelünk rá. Mert ugye nem mehettünk haza és közölhettük vele, hogy "Sorry, tudom, hogy eltettétek láb alól a barátunkat, most már elhúzhatsz." Úgy gondoltuk, a legjobb, ha titokban tartjuk a dolgot. Ugyanúgy viselkedünk vele, mint eddig, de odafigyelünk arra, hogy miket csinál. Emellett pedig elkezdjük keresni az eredeti Jakubot.
Az ötlettel nem volt gond, a kivitelezésével már annál inkább. Egész héten jártuk a várost, kerestük a barátunkat. Minden zugba benéztünk, de sehol semmi. És ekkor eszembe jutott valami. Az, hogy képes vagyok a jövőbe látni. Csak kell hozzá egy kis segítség, történetesen Shöle gyógyszerei, amiktől Svédországban totál kifeküdtem. Vadabbnál vadabb dolgokat álmodtam a kapszuláktól, de így utólag kiderült, hogy nem hülyeségeket. Ugyanis az álmok a jövőről szóltak. Megálmodtam Ty-t, a bandát, meg mindent. Ez ijesztő, lehet nem is volt túl jó ötlet, de akkor úgy el voltunk keseredve, hogy azonnal mindenki beleegyezett, így Oxána küldött egy rendelést Shöléhez. Pár nap múlva meg is érkeztek a pirulák. Aznap este izgatottan mentem el lefeküdni. Vittem magammal a gyógyszereket. Befeküdtem az ágyamba, majd egy pohár vízzel leküldtem az anyagot. Nem tudtam, hogy sikerül e a tervem. Amikor kint voltam, képtelen irányítani a dolgokat, minden álom csak úgy jött magától. Így tehát annyit tudtam tenni, hogy elsuttogtam a célom "Meg akarom találni Jakubot, meg akarom találni Jakubot." Kb. négyszer sikerült ezt elmondanom, majd hirtelen elsötétült körülöttem minden.
Egy mosdóban tértem magamhoz. Első idegből felnevettem, jó cinikusan, ahogy szoktam, amikor olyan dolog történik velem, amire semmi estben sem számítok. Aztán tudatosult bennem, hogy ez a jövő, és küldetésem van. Azt elképzelni sem tudtam, hogy vajon ennek az álomnak köze van e Jakubhoz, de azért optimistára vettem a dolgot és kimentem körülnézni. Sejtettem, hogy egy pláza a hely, ahol vagyok, de amint kiértem a folyosóra le kellett döbbenjek. Ismerős üzletek vettek körül, régen ebbe a bevásárlóközpontba jártunk enni, inni, vásárolni. A felismerés, hogy visszatérek ide, boldogsággal töltött el.
Nem volt sok időm örömködni, ugyanis a következő pillanatban megpillantottam egy nagyon ismerős alakot a tömegben. Nevezetesen saját magam. A külsőmből rengeteg következtetést le tudtam vonni. Például azt, hogy ez nemsokára meg fog történni, mert majdnem ugyanaz a ruha volt rajtam, amit mostanában hordok. A pulcsim volt új egyedül. Ettől viszont kicsit megijedtem. Ugyanis ha itt valami történik, ami rossz, azt tuti megpróbálom majd elkerülni a jövőben, de ettől fel fog fordulni minden. Nem kellett sok idő, el is vesztem ebben a gondolatmenetben, és majdnem szem elől veszítettem magam.
Kicsit jobban szemügyre vettem a másik figurát is. Rövid idő alatt rájöttem, hogy ő Greg. A kérdés azonnal belém hasított, hogy mégis mi a francot keresek egy plázában, pont Greggel. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Ezen agyaltam, mikor lövéseket hallottam. Azonnal elfintorodtam, mert már tudtam, hogy ennek az álomnak nem lesz jó vége. Csak remélni tudtam, hogy nem kell végignéznem a halálunkat. A reményem hamar szertefoszlott, ugyanis a lövöldöző nem más volt, mint a férfi az álmaimból, vagy ha úgy tetszik a jelenből. Sorra szedte le az embereket, és minket keresett. Ezt tudták a jövőbeliek is. Greg és én pánikba estünk, majd futottunk amerre láttunk. Ám a férfi sem volt rest, tudta, kit is akar igazán.
Szívem szerint üvöltöttem volna az utasításokat, hogy merre menjenek, meg hogyan, de hát egy nyomorult szelem voltam. Ennek ellenére, mint egy izgalmas akciófilmben futottam a szereplők mellett, és biztattam őket, mintha azok hallanának. Jobban pánikba estem, mint ők.
Greg a szokásos higgadtságával állt neki a dolgoknak, kiabálás helyett hirtelen irányt váltott. Jó ötlet! -gondoltam magamban. Ki akart vezetni a parkoló szintre. Ám amikor felért és kinyílt a lift ajtaja egyenesen belebotlottunk a férfiba. Ezt már ő sem bírta hidegvérrel, felüvöltött, bevert egyet a fegyveresnek, majd futásnak eredt a jövőbeli énemmel. Őszintén szólva, én, a szellem, úgy megijedtem, hogy már a fiúk előtt leértem a földszintre, és rohantam volna ki az utcára. Csakhogy egy hangos puffanás visszafordított.
Greg a szokásos higgadtságával állt neki a dolgoknak, kiabálás helyett hirtelen irányt váltott. Jó ötlet! -gondoltam magamban. Ki akart vezetni a parkoló szintre. Ám amikor felért és kinyílt a lift ajtaja egyenesen belebotlottunk a férfiba. Ezt már ő sem bírta hidegvérrel, felüvöltött, bevert egyet a fegyveresnek, majd futásnak eredt a jövőbeli énemmel. Őszintén szólva, én, a szellem, úgy megijedtem, hogy már a fiúk előtt leértem a földszintre, és rohantam volna ki az utcára. Csakhogy egy hangos puffanás visszafordított.
Nem, még nem lőtt le senkit. Csak a jövőbeli énem volt olyan ügyes, hogy elnyalt a folyosón. Mire felkelt, a férfi már egy fegyvert szorított a homlokához. Déja vum lett hirtelen. Hasonló helyzetünk volt, amikor patkány támadt Rickre. De most csak ketten voltunk. Ez hamar leesett mindkettőnknek, mert pár kétségbeesett imát elhadartam, ami egyáltalán nem volt jellemző rám soha. Ilyen kilátástalan helyzetbe még sosem kerültem életem során.
A következő pillanatban viszont összeszedtem magam és tüsszentettem egy hatalmasat. Ez két okból is okoz döntés volt. Tudtam, ha egy picit is megmozdulok, fejbe lő. Így viszont először nem tudta eldönteni, hogy szabadulni akarok e vagy mi, utána meg már túl késő volt. Ugyanis amikor hapciztam, hezitált egy pillanatot, utána lőtt, de akkor már nem találta el csak a fülem. Greg pedig egy, a szökőkútból csórt kő segítségével kiverte a fegyvert a támadónk kezéből. Nem is kellett több nekünk, rohantunk kifelé. Az, hogy a férfi nem követ minket csak későn tűnt fel, mikor már kint voltunk ez épület előtt és örültünk egymásnak és hívtuk a rendőrséget.
Mivel nem nagyon hallottam és figyeltem, így Greg vette észre először, hogy valami nem stimmel. Pár pillanattal később nekem is leesett, hogy az tetőn mozog egy alak. Még az hogy mozog. Egy géppuska van a kezében és ránk célozgat fentről. Mire ráeszméltünk, hogy jó ötlet lenne elfutni, már előttünk állt. Meghúzta a ravaszt. Ám nem történt semmi. Kifogyott a lőszere. Ezt a mázlit. Na meg azt, hogy már jöttek a rendőrök is. Erre a férfi fogta magát és vicsorogva leugrott a tetőről, majd az üzlet zászlótartójára felnyársalódott. Sok ilyen jelenetet láttam már filmekben, de így még sosem. Fel is fordult a gyomrom és szerintem a jövőbeli énemnek is, ugyanis ezután csak ott álltam és nem tudtam mit mondani. Greget is sokkolta az eset. Erre még ő sem számított. Aztán nagy nehezen kinyitottam a szám és
Felébredtem. Körülöttem csupa izzadtság volt minden, az ágy mellett pedig Rick figyelt aggodalmasan. Nem kérdezett semmit, mert tudta, hogy amit álmodtam, biztosan nem volt jó. Én pedig egyenlőre csak annyit mondtam neki, hogy hozzon inni valamit, aztán majd elmesélek mindent. Erre majd holnap fog sor kerülni. Nagyon kíváncsi vagyok a többiek reakciójára. Pláne Gregére...
Felébredtem. Körülöttem csupa izzadtság volt minden, az ágy mellett pedig Rick figyelt aggodalmasan. Nem kérdezett semmit, mert tudta, hogy amit álmodtam, biztosan nem volt jó. Én pedig egyenlőre csak annyit mondtam neki, hogy hozzon inni valamit, aztán majd elmesélek mindent. Erre majd holnap fog sor kerülni. Nagyon kíváncsi vagyok a többiek reakciójára. Pláne Gregére...
2013. február 16., szombat
Dorothy mondandója, Jakub elrablása.
Mikor elkaptuk egymás tekintetét, elvigyorodott. Visszamosolyogtam rá. Tudtam, hogy minket nem lenne képes bántani. Mialatt ez a gondolat átsiklott a fejemben, a padlón megcsörrent valami. Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy az eszköz, amivel elkövette a vérengzést még nála van. Én viszont a szemébe néztem és nem a kezeit figyeltem, egészen idáig. A lány segédeszköze, egy extrán éles pengéjű kard volt. Megítélésem szerint régi darab lehetett. Erre abból következtettem, hogy Dorothy nagyon nem szeretett volna megválni tőle és a fegyverbe volt karcolva egy érdekes jel is. El sem tudtam képzelni, hogy mit jelenthet, de úgy voltam vele, hogy ezt majd később megbeszéljük. Az elsődleges küldetésünk az volt, hogy megtaláljuk a lányt.
Mivel ezt teljesítettük, ki kellett találnunk egy újabb célt magunknak. Az ötlet rögtön meg is született. Hozzuk ki magunkkal az iskolából Dorothyt észrevétlenül. Mert hát, ha észreveszik, azonnal elviszik a rendőrök és bedugják egy intézetbe. Ezt meg nem hagyhatjuk. Egyrészt mert osztálytársam (egy mindenkiért, mindenki egyért elv), másrészt pedig nem egy vérengző vad szegény csaj, hanem egy áldozat. Ott helyben lemertem volna fogadni, hogy valaki zaklatta vagy megtámadta, azért csinált ekkora felfordulást. Tehát időt kellett nyernünk, hogy átbeszéljük vele a történteket. Ehhez azonnal hívtuk Oxánát, ő pedig öt percen belül az iskola előtt volt.
Ezután már csak ki kellett jutnunk az épületből. Szerencsére nem volt egy pokolian nehéz dolog. Ugyanis a főbejárat nincs messze a pince lejárójától. Ennek ellenére nagyon óvatosan mozogtunk. Én személy szerint ugyanolyan intenzitással figyeltem mindenre, mint anno Litvániában vagy Svédországban. Greg pedig megint bizonyított. Élete során kétszer volt éles helyzetben, mindkét alkalommal hatalmasat alakított. Most is volt egy nagy pillanata. Körülbelül félúton jártunk, mikor lépteket hallottunk a bejárat felől. Nagyon megijedtünk, mert ez azt jelentette, hogy vagy hátraarcot csinálunk és felmegyünk az emeletre (még jobban nehezítjük a feladatunkat), vagy pedig belefutunk valakibe, aki legrosszabb esetben tanár. Ezen esetek egyikét sem kockáztathattuk meg, úgyhogy minden különösebb problémázás nélkül Greg fogta magát és kiszaladt a bejárat felé, ahol tényleg egy tanár volt. Ezután eljátszotta a nagy halált, meg hogy mennyire rosszul van. Pár perc múlva teljes csend lett. Hála az égnek meggyőzőt alakított a srác, így a felnőtt felment egy fájdalomcsillapítóért. Pár pillanat múlva már a fiú önelégült vigyorát láttuk és futottunk kifelé Oxánához, aki ott várt ránk már vagy fél órája.
A rendőrnő egyedül jött. Ez volt a szerencsénk. Mert amikor megkérdezte, hogy hova és mi azonnal rávágtuk, hogy haza, Dorothy elkezdett visítani és üvölteni. Ennek hatására szegény Oxy majdnem belehajtott egy teherautóba. Halvény ötletünk sem volt, hogy ezzel most mi baja van a lánynak. Majd megnyugodott és kinyögte, hogy arról az emberről szeretne nekünk mosdani pár dolgot, akit mi Jakubnak hiszünk. Ez a kijelentés nálunk verte ki a biztosítékot. Oxánának elege is lett. Fogta magát és leállította a kocsit az erdő szélén, majd ránk parancsolt, hogy indítsunk kifelé, most beszélgetni fogunk. Mi pedig zokszó nélkül engedelmeskedtünk neki. Vagy két percig dermedten álltunk a kocsi mellet, mikor Ty megtörte a csendet. Megkérdezte, hogy miért nem megyünk sétálni, ha már itt vagyunk. A többiek azonnal bele is egyeztek az ötletbe, hiszen szép idő volt és egy kis séta a természetben pedig sosem árt.
Elindultunk a kis sétánkra. De csak mentünk, és mentünk. Valahogy senki sem akart megszólalni. Végül, amikor már éreztük, hogy Oxána addig nem visz haza minket, amíg nem lesz valami esemény, Dorothy belekezdett a mondandójába. Kicsit bátortalannak tűnt, úgyhogy meg is nyugtattuk, hogy nem lesz semmi baja, csak mondjon el mindent, amit tud. A vigyorgásunk meg barátságos hangnemünk érezhetően nagy hatással volt rá, ugyanis a következőkben már volt ereje a beszédének és nem csak száraz tényeket közölt velünk, hanem mindent, amit csak lehet. Rögtön azzal kezdte, hogy akit mi Jakubnak hiszünk az egy körözött bűnöző és valószínűleg a rendőrség bérelte fel ellenünk.
Ezt az információt nagyon lassan sikerült feldolgoznunk. A rendőrség ránk küld egy bérgyilkost? Elég durván hangzik a dolog. De nem is olyan valószínűtlenül. Ugyanis hónapokkal ezelőtt magunkra haragítottuk őket, azzal, hogy a litván barátaink kimentettek Rick barátjának meggyilkolása vádja alól. Nem voltak hajlandóak elismerni az ártatlanságomat, de kénytelenek voltak szabadon engedni, Azóta, ahány galiba történt, mindig ott voltam a közelben. Lehet, hogy elegük lett a dologból és úgy döntöttek, ideje lesz eltenni engem láb alól. Ez volt a könnyebben megemészthető rész. Ki akarnak nyírni. Oké. Sok sikert.
Viszont mi van az eredeti Jakubbal? Hol van? Meghalt, vagy csak eltették valahová? Egyből ezer kérdéssel bombáztuk Dorothyt. Ő viszont csak annyit tudott, hogy egyszer mikor követte Jakubot, egy négy főből álló csoport leütötte a házunk előtt és egy ugyanúgy kinéző srác ment be hozzánk ezután. Tehát kicserélték, ugyanúgy, ahogy mi Ricket. De miért követte Dorothy a fiút? Ezt a kérdést azonnal megkapta. Válasz helyett csak elpirult, ebből mindenki rájött, hogy semmi rossz szándék nem volt a lányban.
Viszont abban a másik srácban és a bandában annál inkább. Ezt azonnal érzékelte Dor, úgyhogy jól szemügyre vette a négyes tagjait. Ma pedig meglátta az egyikkőjüket az iskolában és gondolkodás nélkül nekiesett. Ugyanis kiskora óta tanul harcművészetet, bolondul a kardokért. Azt mondta, hogy ha a középkorban lennénk, tuti egy bérgyilkos szekta tagja lenne. Ez a világnézet a mai tettét is megmagyarázza.
Végül úgy döntöttünk, hogy bevesszük a csapatba, úgysincs még kardforgatónk. Emellett hatalmas segítséget tud majd nyújtani nekünk, és ha feltűnik valaki a Jakub rabló négyesből, ő azonnal kiszúrja. Most viszont megint küldetésünk van. Ki kell derítenünk, hogy kik és mi célból rabolták el a litván fiút. És természetesen meg is kell találnunk őt. Méghozzá élve. Csak remélni tudom, hogy sikerrel járunk.
Címkék:
banda,
csapat,
félelem,
Greg,
gyilkos,
halál,
horror,
iskola,
jövő,
Litvánia,
Magyarország,
otthon,
rémálom,
rémtörténet,
Rick,
Svédország,
vég
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)