Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben
egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal
Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el.
Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.
Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk,
maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és
megpróbáljuk megfékezni őket.
Az éjszakánk
természetesen álmatlanul telt el. Egész idő alatt csak forgolódtunk, egyikünk
sem bírt aludni. A döntésünk súlyától szenvedtünk mindnyájan, nem voltunk benne
biztosak, hogy elbírjuk azt. A legtöbben attól féltünk, mi lesz a többiekkel,
ha meghalunk. (A csapat Mexikóban hagyott fele mit fog tenni, miután kiesünk?
Képesek lesznek majd felállni és normálisan hazamenni nélkülünk? És még
rengeteg ehhez hasonló kérdés cikázott a fejünkben…)
Nem sokkal éjfél után elegem lett a szenvedésből. Körbenéztem, kik vannak még
ébren és nem is szándékoznak elaludni, hiszen hirtelen eszembe jutott valami.
Úgy elmélkedtem, hogy ha a sátorban nem találtunk semmit, lehet, a pályával van
valami. Így körbeszaglászhatnánk az aszfalton is. Az ötlet hallatán Greg és
Johhny szeme azonnal felcsillant. Mind a ketten nagyon gyötrődtek, így
megváltás volt nekik is, hogy csinálunk valamit.
Tíz perc sem telt
bele, csendben elhagytuk az istállónkat, és ellopóztunk a rajtvonalig az alvó
csapatok sátrai mellett. Ott megállapodtunk abban, hogy körbemegyünk a pályán,
tüzetesen átvizsgálunk minden kanyart, emelkedőt, alagutat. Nagyon
reménykedtünk abban, hogy találni is fogunk valamit. Az első szakaszban nem
volt semmi furcsa. Még csak egy rejtett szöget sem láttunk. Azonban később, az
utolsó előtti kanyarban lévő alagútnál egy beszélgetésnek voltunk fültanúi...
A pálya háromnegyedéig abszolút semmi szokatlant nem észleltünk. Már éppen
kezdtük feladni a dolgot, mikor egyszer csak Greg megtorpant és jelezte,
maradjunk csendben. Először nem értettük az aggodalmának okát. Aztán
meghallottuk mi is. Alig 5 méterre tőlünk, az alagútban voltak. És
szervezkedtek. Ráadásul éppen a mi megölésünket tárgyalták. Nagyon durva volt.
A hangokat sajnos nem ismertük fel, de tudtuk, csak azok lehetnek, akikért
jöttünk. Hirtelenjében elgondolkodtunk azon, mi lenne, ha bemennénk, rendet
tennénk köztük és mehetnénk haza. Ám valami miatt mégis inkább vártunk és
mindössze annyit tettünk, hogy kihallgattuk őket. (Később rájöttünk, ez egy jó
döntés volt.)
A tervük leegyszerűsítve annyi volt, hogy a pilótájuk az általuk emlegetett
"titkos fegyverrel" végez Jackkel, míg a csapatuk többi tagja az
istállónkhoz oson, elektromos rövidzárlatot okoz az összes gépünknek, ránk dob
egy füstbombát, és a káoszban egyesével végez velünk. Ezután pedig mindenki
visszamegy a helyére, mintha mi sem történt volna. Úgy számoltak, erre van
összesen két percük.
Na de már most..... Könyörgöm. Ők úgy gondolták, kettő (!!) perc alatt
darabokra tudnak szedni minket?!
Abban a pillanatban jöttem rá arra, hogy nagyon durván lebecsültek minket. Egy
pillanatig sem érezték úgy, hogy veszélyt jelentünk rájuk. Lehet, az előző
csapatok lemészárolása után megnőtt az önbizalmuk, de azt akkor sem tudom,
miért néztek minket madárnak...
Míg ezen merengtem, és dühöngtem magamban, majdnem sikerült észrevenniük.
Johhny rángatott odébb, hogy elindultak, ki az alagútból.
Ezért egy kicsit
visszább vonultunk és jól szemügyre vettük őket. Szerencsénkre a pálya
rendkívül kanyargós volt, így mindig tudtuk tartani a tisztes távolságot, és
sosem láttak meg minket. Amikor bementek a sátrukba, ismét megindultunk. Ekkor
célirányosan az alagúthoz mentünk. Azt gondoltuk, ott majd lesz valami a falba
rejtve, ami mindent megmagyaráz. Hát nem így történt...
Így rendkívül idegesen és csalódottan visszamentünk sátrunkba és megtárgyaltuk
a következő lépést.
Reggel elmeséltük a többieknek az éjszakai kalandunkat. Mindnyájan meg voltunk
ijedve, de Jack különösen kiakadt. Ugyanis lövése sem volt, mi lehet Jürgen
titkos fegyvere.
És sajnos mi sem tudtuk, így nem sikerült megnyugtatni sem őt, sem magunkat.
Ennek örömére az egész péntekünk a rettegésről szólt. Egész nap nem történt
semmi, mégis olyanok voltunk, mint akik mindjárt összeesnek a félelemtől.
Estére végre magamhoz tértem és elkezdtem hideg fejjel, higgadtan nézni a
tényeket. Egy óra múlva már újult erővel ültem le Greggel beszélgetni.
Elmondtam neki, időközben eszembe jutott, mennyire meglepődtünk, hogy az esti
akciónkból nem érzékeltek semmit. Lehet, sőt, elég valószínű, hogy tudtak
mindenről. És erre hajaztak, hogy fejben megtörnek minket. Utána pedig már
tényleg gyerekjáték lenne végezni velünk.
Ezeket a gondolatokat hallván a társam szeme elkerekedett. A legnagyobb
mértékben egyetértett velem és meg volt döbbenve, hogy eddig nem gondolt erre.
Ezután vettük a bátorságot és előadtuk a teóriát a csapat többi tagjának is.
A hatás nem maradt el. Kis idő múlva az egész napos pánikhangulatból egy erős,
lelkes, élettel teli légkört csináltunk.
Ennek következtében szombaton bár elég kialvatlanul és megviselten, de teljesen
magabiztosan álltunk a rajtvonalhoz. Mindannyian tudtuk, mit fogunk tenni.
Jakenek hajtania kellet, nem engedhette, hogy megelőzzék. Nekünk pedig
piszkosul oda kellett figyelnünk arra, mikor készülnek lecsapni ránk.
Az elmúlt küldetések alatt valahogy mindig a fegyelmezettségünkkel volt baj. Az
éles pillanatokban sokszor szétestünk. Ez alkalommal nagyon figyeltünk arra, ez
ne történjen meg.
A futam pontban két órakor kezdődött. Már az elején elkezdtük Jürgen kocsiját
figyelni. Egyszerűen semmi gyanúsat nem találtunk rajta. Ez nagyon zavart, de
tudtam, nem akadhatok fenn egy ilyen apróságon, ha a járgánnyal nincs semmi,
másra kell jobban odafigyelnem. Viszonylag hamar, a tízedik kör tájékán
sikerült befognunk a rádiójukat, így hallhattuk, ahogy a pilóta a
csapattagokkal kommunikál.
A huszadik kör után jött az első szerviz. Új kereket tettünk fel, és
feltöltöttük a vízkészletet.
Pár perc múlva a futam alatt először megszólalt Jürgen. "A titkos fegyver
beadva. Asszem a 13-as kapta ugye? Figyeljétek, és szóljatok, ha kezd
hatni."-mondta.
Mi pedig lefagytunk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Egyszerűen semmit sem
csinált. És mégis azt mondta a csapatának, hogy a mi pilótánknak beadott
valamit. Nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, mi folyik körülöttünk. Ám hirtelen
semmi sem jutott az eszünkbe.
Ekkor szólalt meg
Jakub. Eszünkbe juttatta, hogy a vizet a központi sátortól hoztuk ide. (A
versenyzők vizei ki voltak pakolva 1 literes zacskókba, számmal ellátva.) És a
mi csapatunk zacskója (13-as) oldalán picit csepegett a víz. A barátunk szerint
valaki belefecskendezett valamit a versenyzőnknek szánt italba, mielőtt mi
elhoztuk azt.
Azonnal kihívtuk Jacket tankolni. Azalatt a tíz másodperc alatt gyorsan
lefogtam a mikrofonját és a fülébe súgtam a dolgokat, ugyanis attól tartottam,
minket is lehallgatnak. Nagyon reméltem megértett mindent, mert nem tudtuk, mi
fog történni, és azt akartuk, legyen tisztában az eddigi feltevéseinkkel.
Két perc sem telt bele, a sátor hátuljából neszt hallottunk. Tudtuk, eljöttek
értünk.
Az események nagyon gyorsan történtek. Időben ábrázolva körülbelül a
"tudtuk" d-jénél egy slaggal vizet irányítottak a szervergépünkre, az
u-nál pedig már repült is egy füstbomba.
Mi sajnos csak a k-nál kapcsoltunk, így a füsttől mindössze ketten menekültünk
meg. Jakub és Johhny sikeresen kijutottak a sátorból, mielőtt minden
láthatatlan káosz lett. Greggel pedig bent ragadtunk.
Egészen konkrétan semmit sem láttam. Tipikusan olyan, az orromig sem látok
viszony uralkodott odabenn. És sajnos ennél sokkal nagyobb bajaim is voltak.
Valahogy éreztem, hogy oldalról fognak megtámadni, így fel is készültem egy
esetleges ütésre/rúgásra.
Ám arra nem számítottam, hogy egyszerre hárman rontanak majd nekem.
Már éppen lendítettem jobbra a karom (mert ugye arról hallottam lépteket),
mikor valaki balról oldalba kapott, majd jobbról is, végül pedig hátba rúgtak.
Nyekkentek egy nagyot, elestem. Azonnal feltápászkodtam, és kiáltottam Gregnek,
hogy baj van. Még be sem fejeztem a mondatot, ismét nekem ugrottak.
Az egyikőjük lábát elkaptam, rántottam rajta egy hatalmasat, mire a támadóm
elesett. Én vadul előrántottam a késem a zsebemből és elkezdtem hadonászni
vele. Sajnos semmi sem láttam, így vakon kellett harcoljak.
A sok döfésből mindössze egy talált célba, az viszont telibe kapta valaki
szemét. Tehát egy embert kiiktattam.
A másik kettő viszont ügyesebben boldogult. Hirtelen kaptam pár vágást mind a
két oldalról, majd hátulról és kaszaboltak. Ekkor már nem bírtam tovább,
feladtam. Összeestem, vártam a kegyelemdöfést. Azt hittem meg fogok halni. De
nem így történt. Greg rám talált. A felbukkanása észhez térített, erőt adott.
Felkeltem, és küzdöttem tovább.
A lényeg az, hogy húszpercnyi embertelen, eszeveszett szurkálás és hadonászás
után csend lett körülöttünk.
A négyes harcunkban
valószínűleg egymásnak is rengeteg sérülést okoztunk, hiszen nem láttunk
semmit. (De ezt csak később tudtuk meg, ugyanis mi már csak a kórházban
ébredtünk fel, ott, a helyszínen eszméletlenül találtak meg minket.)
Míg mi bent szenvedtünk, Johhny és Jakub elkapta az ellenséges istálló többi
tagját. Jakub szépen elbánt az ellenfelével, Johhnyt viszont tőrbe csalták.
Utólag azt mondta, abban a hitben volt, összesen öten vannak ellenünk, nem
számított rá, hogy amíg eggyel harcol, ketten leteperik hátulról.
Szerencsére mielőtt kiütötték volna belőle az összes szuszt, Jack is
megérkezett. Nem sokat teketóriázott, átszáguldott a boxutcán, és belevetette
magát a csetepatéba.
Együttes erővel levertek mindenkit, majd Jürgent is elkapták a pályát.
Mire vége lett mindennek, a szervezők kihívták a rendőrséget és magyarázatot
követeltek mindenért. Szerencsénkre addigra a szervezet helyi képviselői is megérkeztek
és tisztáztak minket. Így nem kellett aggódnunk semmilyen következmény miatt.
(Azaz a többieknek nem kellett aggódniuk, mert mi kómában voltunk, így nem
nagyon izgattuk magunkat a történtek miatt :D )
Ezután rengeteg
ideig lábadoztunk, és próbáltuk fejben összetenni, hogy mi a fenét is
csináltunk. Szerencsére egy kórteremben voltunk, így el tudtunk beszélgetni a
dolgokról.
Az első két hétben csak Greggel, mert Johhny kómában maradt, aztán már vele is.
A kezem sajnos azóta is érzem, de napról napra erősödöm. Greg nemsoká leteheti
a mankót, és ismét küldetésre mehetünk. Addig meg nincs más dolgunk, csak
pihennünk kell!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jövő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jövő. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. október 24., péntek
2014. augusztus 29., péntek
Káosz a Rally világkupán PART1
Sziasztok! Ismét jelentkezem. :)
Sajnálatos módon az elmúlt hónapban nem volt lehetőségem életjelet adni a csapatról, ugyanis egy balul elsült küldetés után három hétig fekvésre voltam ítélve, majd még két hétig gipsz volt a kezemen. Aztán végre levették rólam a cuccokat, így már képes vagyok gépelni.
Még az előző részben ígértem, beszámolok egy köztes megbízásunkról, amit sikeresen elvégeztünk. Ám úgy gondolom, az a misszió tényleg csak hosszú volt, mintsem izgalmas, így inkább a legfrissebb élményeinkről mesélek ebben az epizódban.
(A "hosszú" küldetés után egyébként megint pihenőt kaptunk, majd még egy könnyed akcióban vehettünk részt, melyet Jakub, Drake, Cobbler, Larina és Justas teljesített.)
Az ominózus feladatot pontosan 7 hete kaptuk. Indiába kellett mennünk a Rally világkupa ottani fordulójára, és el kellett kapnunk azt a bizonyos versenyzőt, aki már évek óta eltette láb alól a vetélytársait.
A kiosztott küldetést viszonylag gyorsan, egy hét alatt, bőven a határidő lejárta előtt el is végeztük (köszönhetően annak, hogy a gyilkos személyét nem ott kellett kiderítenünk, hanem biztos forrásból tudtuk már indulás előtt), ám hatalmas árakon. Nagyon veszélyes helyre mentünk, ennek megfelelően nem kíméltük magunkat, rengeteg sérülést szereztünk, többen maradandót.
(Egészen konkrétan Greg mankóval tud csak járni, Johhny két hétig kómában feküdt, nekem pedig most vették le a gipszem.)
Így utólag belegondolva azt kell mondjam, nem biztos, hogy megérte ez nekünk, ugyanis nemsokára kapjuk az újabb megbízást. És már nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyengék legyünk, hiszen már csak négy(!) csapat van versenyben.
Az egész úgy kezdődött, hogy a szokásosnál hamarabb, már reggel hétkor telefonáltak a központból. Nem tudtuk mire vélni a szervezők szokatlan behívóját, de nem elmélkedtünk rajta sokat.
Egy órán belül közölték velünk agyászos tényt. A Kanadai csapat elvérzett, megkapjuk a küldetésüket.
Szépen elmondták, hová fogunk menni és mennyire sürgős a dolog.
Mikor ezzel megvoltak, puszta kíváncsiságból megkérdeztem, a Kanadaiak bicskája tört -e bele ebbe a feladatba elsőnek. Itt elkomorodtak. Aztán bevallották, az északiak előtt hat(!!) csapat is kudarcot vallott a Rally világkupán.
Ez a szám nem gyengén sokkolt minket, ám úgy éreztük, mivel egyre kevesebben vagyunk esélyesek a díjra, már nem hátrálhatunk meg. Meg hát, Oxána is a folytatás mellett lenne. Úgy voltunk vele, ha eddig már eljutottunk, miatta is végigcsináljuk. Vagy nyerünk, vagy mind meghalunk...
Nem adtak sok időt felkészülni, kénytelenek voltunk egy hét alatt összeszedni magunkat. (Az összeszedés alatt az öt ember kijelölését és fizikailag fitt állapotba hozását értem.)
Mivel elég veszélyesnek harangozták be az aktuális küldetést, úgy gondoltam, Indiába a legerősebb csapattal megyünk.
Így magam mellé állítottam a lassan már "security" címet érdemlő Greget, a vakmerő Johhnyt, a csapathoz mindig hűséges Jakubot, illetve meghívtam Jacket (ő az a srác, akivel két éve szilvesztereztünk. Azért hívtam, mert eszembe jutott, nagy autóverseny megszállott, illetve régebben versenyzett is, így nagy hasznunkra lehet.)
Az előkészületi hét során végig edzettünk, terveztünk, illetve pénteken megérkezett Jack. Örömmel vállalta a szerepét a tervünkben. Mely az volt, hogy beszállunk a versenybe. Az eddigi csapatok szponzorként próbálták eladni magukat, minden egyes alkalommal. Ez szerintünk nevetségesen hamar feltűnt a "mészárosnak" Ezért úgy gondoltuk, hogy ne tűnjünk fel neki, kénytelenek leszünk versenyzőként érkezni. De nem ám újként.
Még a hét során a szervezettel lebeszéltük, hogy az egyik csapat helyére állunk be, így a stáb létszámában nem lesz változás.
Sajnos az szóba sem jöhetett, hogy az adott versenyző csapatának a színében besétálunk, lecsapjuk a fickót és idehozzuk, ugyanis az egész istálló egy bűnszervezetbe tartozott, a pilótájuk csak a végrehajtó volt. Így legkézenfekvőbbnek az a megoldás tűnt, hogy majd menet közben csapunk le.
Kicsit érthetőbben megfogalmazva, csalinak állunk, megvárjuk, míg a gazfickó becserkész minket, aztán kivillantjuk a fogunk fehérjét. Hatalmas mázlink volt, ugyanis a tervünk nagyon hamar bejött.
Kedden érkeztünk a helyszínre, megismerkedtünk a rally világával, a fontosabb elnökökkel, szervizesekkel. Nem volt sok időnk megtanulni a legfontosabb dolgokat, ugyanis szerdán már kezdődtek az időmérő edzések.
Társunk az első futamon közepesen teljesített. Nagyon reméltem, ez nem tűnt fel senkinek, ugyanis a pilóta, aki helyére a barátunk érkezett, éppen vezette a bajnokságot.
Csütörtökön újabb próbatétel következett. Míg Jack egyre jobban tette a dolgát, mi egy kicsit körbeszaglásztunk a gyilkosok háza tájékán.
A gyanúsított csapat tábora teljesen hétköznapinak tűnt. Mi azonban biztosra vettük, valami emberölésre is alkalmas eszközt rejtegetnek. Ezért aztán észrevétlenül, ám tüzetesen megvizsgáltunk mindent, amit ott láttunk. Egy órán keresztül kutakodtunk, ám eredménytelenül. Őszintén meg kell, mondjam, eléggé le voltunk döbbenve, hogy semmi gyanúsat nem találtunk. Még egy dugi pisztolyt sem. Az idő viszont sürgetett, így elkeseredetten visszamentünk a saját táborunkba és megvártuk, míg barátunk befejezi az edzést.
Ebéd közben elmeséltük a kalandunkat és azon tanakodtunk, hol hibáztunk. Felmerült bennünk az is, tudják, kik vagyunk, és esetleg már fel is készültek ránk. Ebbe belegondolni is rossz volt, de sajnos nem volt alaptalan a felvetés.
Hiszen előttünk pontosan hét csapattal végeztek már. Ez nagyon ordító szám volt. A frászt hozta ránk.
Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el. Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.
Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk, maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és megpróbáljuk megfékezni őket.
Sajnálatos módon az elmúlt hónapban nem volt lehetőségem életjelet adni a csapatról, ugyanis egy balul elsült küldetés után három hétig fekvésre voltam ítélve, majd még két hétig gipsz volt a kezemen. Aztán végre levették rólam a cuccokat, így már képes vagyok gépelni.
Még az előző részben ígértem, beszámolok egy köztes megbízásunkról, amit sikeresen elvégeztünk. Ám úgy gondolom, az a misszió tényleg csak hosszú volt, mintsem izgalmas, így inkább a legfrissebb élményeinkről mesélek ebben az epizódban.
(A "hosszú" küldetés után egyébként megint pihenőt kaptunk, majd még egy könnyed akcióban vehettünk részt, melyet Jakub, Drake, Cobbler, Larina és Justas teljesített.)
Az ominózus feladatot pontosan 7 hete kaptuk. Indiába kellett mennünk a Rally világkupa ottani fordulójára, és el kellett kapnunk azt a bizonyos versenyzőt, aki már évek óta eltette láb alól a vetélytársait.
A kiosztott küldetést viszonylag gyorsan, egy hét alatt, bőven a határidő lejárta előtt el is végeztük (köszönhetően annak, hogy a gyilkos személyét nem ott kellett kiderítenünk, hanem biztos forrásból tudtuk már indulás előtt), ám hatalmas árakon. Nagyon veszélyes helyre mentünk, ennek megfelelően nem kíméltük magunkat, rengeteg sérülést szereztünk, többen maradandót.
(Egészen konkrétan Greg mankóval tud csak járni, Johhny két hétig kómában feküdt, nekem pedig most vették le a gipszem.)
Így utólag belegondolva azt kell mondjam, nem biztos, hogy megérte ez nekünk, ugyanis nemsokára kapjuk az újabb megbízást. És már nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyengék legyünk, hiszen már csak négy(!) csapat van versenyben.
Az egész úgy kezdődött, hogy a szokásosnál hamarabb, már reggel hétkor telefonáltak a központból. Nem tudtuk mire vélni a szervezők szokatlan behívóját, de nem elmélkedtünk rajta sokat.
Egy órán belül közölték velünk agyászos tényt. A Kanadai csapat elvérzett, megkapjuk a küldetésüket.
Szépen elmondták, hová fogunk menni és mennyire sürgős a dolog.
Mikor ezzel megvoltak, puszta kíváncsiságból megkérdeztem, a Kanadaiak bicskája tört -e bele ebbe a feladatba elsőnek. Itt elkomorodtak. Aztán bevallották, az északiak előtt hat(!!) csapat is kudarcot vallott a Rally világkupán.
Ez a szám nem gyengén sokkolt minket, ám úgy éreztük, mivel egyre kevesebben vagyunk esélyesek a díjra, már nem hátrálhatunk meg. Meg hát, Oxána is a folytatás mellett lenne. Úgy voltunk vele, ha eddig már eljutottunk, miatta is végigcsináljuk. Vagy nyerünk, vagy mind meghalunk...
Nem adtak sok időt felkészülni, kénytelenek voltunk egy hét alatt összeszedni magunkat. (Az összeszedés alatt az öt ember kijelölését és fizikailag fitt állapotba hozását értem.)
Mivel elég veszélyesnek harangozták be az aktuális küldetést, úgy gondoltam, Indiába a legerősebb csapattal megyünk.
Így magam mellé állítottam a lassan már "security" címet érdemlő Greget, a vakmerő Johhnyt, a csapathoz mindig hűséges Jakubot, illetve meghívtam Jacket (ő az a srác, akivel két éve szilvesztereztünk. Azért hívtam, mert eszembe jutott, nagy autóverseny megszállott, illetve régebben versenyzett is, így nagy hasznunkra lehet.)
Az előkészületi hét során végig edzettünk, terveztünk, illetve pénteken megérkezett Jack. Örömmel vállalta a szerepét a tervünkben. Mely az volt, hogy beszállunk a versenybe. Az eddigi csapatok szponzorként próbálták eladni magukat, minden egyes alkalommal. Ez szerintünk nevetségesen hamar feltűnt a "mészárosnak" Ezért úgy gondoltuk, hogy ne tűnjünk fel neki, kénytelenek leszünk versenyzőként érkezni. De nem ám újként.
Még a hét során a szervezettel lebeszéltük, hogy az egyik csapat helyére állunk be, így a stáb létszámában nem lesz változás.
Sajnos az szóba sem jöhetett, hogy az adott versenyző csapatának a színében besétálunk, lecsapjuk a fickót és idehozzuk, ugyanis az egész istálló egy bűnszervezetbe tartozott, a pilótájuk csak a végrehajtó volt. Így legkézenfekvőbbnek az a megoldás tűnt, hogy majd menet közben csapunk le.
Kicsit érthetőbben megfogalmazva, csalinak állunk, megvárjuk, míg a gazfickó becserkész minket, aztán kivillantjuk a fogunk fehérjét. Hatalmas mázlink volt, ugyanis a tervünk nagyon hamar bejött.
Kedden érkeztünk a helyszínre, megismerkedtünk a rally világával, a fontosabb elnökökkel, szervizesekkel. Nem volt sok időnk megtanulni a legfontosabb dolgokat, ugyanis szerdán már kezdődtek az időmérő edzések.
Társunk az első futamon közepesen teljesített. Nagyon reméltem, ez nem tűnt fel senkinek, ugyanis a pilóta, aki helyére a barátunk érkezett, éppen vezette a bajnokságot.
Csütörtökön újabb próbatétel következett. Míg Jack egyre jobban tette a dolgát, mi egy kicsit körbeszaglásztunk a gyilkosok háza tájékán.
A gyanúsított csapat tábora teljesen hétköznapinak tűnt. Mi azonban biztosra vettük, valami emberölésre is alkalmas eszközt rejtegetnek. Ezért aztán észrevétlenül, ám tüzetesen megvizsgáltunk mindent, amit ott láttunk. Egy órán keresztül kutakodtunk, ám eredménytelenül. Őszintén meg kell, mondjam, eléggé le voltunk döbbenve, hogy semmi gyanúsat nem találtunk. Még egy dugi pisztolyt sem. Az idő viszont sürgetett, így elkeseredetten visszamentünk a saját táborunkba és megvártuk, míg barátunk befejezi az edzést.
Ebéd közben elmeséltük a kalandunkat és azon tanakodtunk, hol hibáztunk. Felmerült bennünk az is, tudják, kik vagyunk, és esetleg már fel is készültek ránk. Ebbe belegondolni is rossz volt, de sajnos nem volt alaptalan a felvetés.
Hiszen előttünk pontosan hét csapattal végeztek már. Ez nagyon ordító szám volt. A frászt hozta ránk.
Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el. Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.
Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk, maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és megpróbáljuk megfékezni őket.
2014. július 4., péntek
A jeges rémálom véget ér / Chris és Drake csatlakozása
Az előző részt ott hagytam abba, hogy elindultunk Kirunába, ahol annak
idején (két éve) nem találtunk semmit.
Előtte rengeteget vitatkoztunk azon, hogy merre induljunk el keresni a többieket. Nagyon mély negatív nyomott hagyott bennünk a múlt történése, így először ejteni akartuk az ötletet, hogy ide látogatunk.
Végül azonban mégis emellett a hely mellett döntöttem. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a kérdéseinkre itt választ fogunk találni. És szerencsére igazam is lett.
Az utunk első felében még jobban megismerkedtünk Mattel. Rengeteg mindent elmesélt magáról. Ezek persze számunkra, az ügy érdekében teljesen lényegtelen információk voltak, de el kellett valahogy ütnünk az időt. Képtelen voltam arra gondolni, mit csinálunk majd, ha megérkezünk a városba. Rettegtem a gondolattól, hogy megint feleslegesen megyünk oda, ezzel pedig még jobban csökkentjük annak az esélyét, hogy élve viszontlátjuk a csapatunk női részét.
A feszültségünket Matt érezte, így próbált minél szórakoztatóbb történetekkel előállni. Mi pedig próbáltunk mosolyogni rajtuk, hiszen nem őt akartuk büntetni a rossz kedvünkkel, amit a helyzet hozott ki belőlünk.
Matt a cél előtt nem sokkal témát váltott. Szólt nekünk, hogy pár barátját is elhívta segíteni. Ezt persze azért közölte csak ekkor, mert tudta, ki fogunk akadni, viszont tíz perccel Kiruna előtt már nem fogunk ellenkezni. Jól kifundálta a dolgot a srác.
Mikor odaértünk, megkerestük a két segítőnket. És ismét kibuktunk.
Azt hittük, a megmentőnk az ellenállási csoportból hívott még pár harcias tagot. Így szerintem teljesen érthető, miért sokkolt minket a dolog, hogy mindössze két körülbelül velünk egyidős srácot hozott magával. Egyik vékonyabb volt, mint a másik. Rendes karja egyiknek sem volt. Ott, helyben le mertem volna fogadni, fegyvert sem fogott még egyikőjük sem. És ők akartak nekünk segíteni kampós elkapásában.
De, oké... Nem engedhettem meg magamnak, hogy rágódjak ezen. Csak szimplán idegesített a dolog, hogy két totál zöldfülű lüke kölyökkel kell kiszabadítanunk Oxánáékat.
A barlangot körbejárva mindannyiunk számára világossá vált, a helyet használják valamire. Egyrészt azért, mert szépen ki volt építve a hely, másrészt pedig a bentről jövő hangok miatt. Nem tudhattuk biztosan, mi az építmény funkciója (de gyanítottuk, hogy a foglyok tartására/kínzására használják), ezért mindenféle teketóriázás nélkül bementünk, ahol egy hatalmas jelenet kellős közepén találtuk magunkat. Egészen konkrétan egy kivégzésre toppantunk be, a mi szempontunkból sajnos késve.
Ugyanis a meggyilkolt személy Oxy volt. A csapatkapitányunk. A mindenkori vezetőnk. A litván rendőrnő, aki hazáját megtagadta értünk annak idején. Aki az életét és lelkét adta a csapatnak az évek során.
Az orrunk előtt csapták le a fejét. Egy pillanat alatt évek munkája foszlott szerteszét.
Még fel sem tudtuk fogni, mi történt, a bent lévő kivégzőbanda már ránk is támadt. Szerencsére, míg mi dermedten álltunk és szóhoz sem jutottunk, a "lüke, zöldfülű" kis srácok észnél voltak. Elénk vetették magukat és a félelem teljes hiánya nélkül nekimentek Kampós embereinek.
Pár pillanattal később mi is felocsúdtunk Greggel és rövid időn belül szétvertük a kis csoportot. Sokkal egyszerűbben, mint előre azt elképzeltem. Ez persze nagyrészt a bátor segédeink érdeme. A harc alatt rádöbbentem, hogy nem is volt olyan hülye ötlet magunkkal hozni őket.
Hiszen sem a gonosztevőt, sem a gyilkosait nem ismerték, ellentétben velünk. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, hogy szabályosan rettegünk tőlük, és ezt rendesen fel is használják ellenünk. Ők viszont nem tudták kikkel álltak szemben, így nem voltak beszarva. Ennek következtében sokkal hatékonyabban harcoltak ellenük, mint mi.
Ezt persze elég fájdalmas volt magamnak bevallani. Hiszen úgy érkeztünk Svédországba, hogy két héten belül a kampókezű gyilkosnak nyoma se lesz a világon.
Ehelyett a helyzet aktuális állása szerint három tizenévesre kellett bíznunk az életünket, és még Oxánát is elveszítettük. Mellesleg akkor még nem tudtuk, hol van Kampós.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy az ítélet végrehajtó csapatát megsemmisítettük és a barlangban megtaláltuk Medát.
Szegényre egy üregben találtunk rá. Meg volt kötözve, és halálra volt rémülve. Egy pillanatig azt hittem meg is fagyott, de szerencsére hamar túl lett az első döbbeneten és hozzánk szólt. Megnyugtatott minket, hogy teljesen rendben van, csak még egy kicsit sokkos állapotban van. Ezt nem róhattuk fel neki, így az egyik srácot rábíztuk egy forralt boros kulaccsal egyetemben, hogy leheljen kis életet a lányba.
Meda nagyon jól fogadta a meleg italt, teste hamar emberi színt öltött. Ekkor mi is megnyugodtunk egy kicsit.
Jó volt látni, hogy percről percre egyre inkább visszatér közénk a rettegés világából, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mikor teljesen magához tért, figyelmeztetett minket, hogy Kampós megparancsolta az osztagának, amint elintézik a kivégzéseket jelezzenek neki. Így valószínűleg tudni fogja, hogy valamilyen fajta szabotálás történt.
Ebből két dologra tudtunk következtetni.
1. Ide fog jönni egy új csapattal és szétcsap köztünk
2. Vagy pedig elrejtőzik előlünk és fokozatosan próbál majd tőrbe csalni minket.
Nekünk a feladatunk az volt eredetileg, hogy kapjuk el élve és vigyük a szervezet központjába. Az előző küldetésünket sem úgy teljesítettük, ahogy azt elvárták, így most nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ha holtan viszem vissza Kampóst kiraknak a versenyről, gondolkodás nélkül elkezdtem volna körözni és vérdíjat tűztem volna ki érte. Ám ezt sajnos nem tehettem meg.
Ezért úgy döntöttem várok egy kicsit. Ha betoppan, valószínűleg úgyis meghalunk, ha nem, akkor pedig meg kell keressük.
Az utóbbi eset következett be. Még két órát töltöttünk a barlangban, ám senki sem tört az életünkre. Ekkor egy picit szusszantunk, megnyugodtunk, majd Matt elküldte a segédeit autókért. Míg ők távol voltak, mesélt nekünk egy kicsit róluk.
A fiút aki Meda mellett hagytunk anno, Chrisnek hívták. Egészen kicsi kora óta Matt szüleinél nevelkedett, az igazi családját elég hamar elveszítette. Nagyon hűséges típus, a barátaiért az életét is adná. A belső értékelés után elégedetten néztünk össze Greggel. És egyetértettünk abban, hogy nem ilyen jellemzésre számítottunk. Ugyanis külsőre csak egy Ron Weasley utánzatnak látszódott...
A másik segítő Drake volt. Ő is szorosan kötődik Matt családjához, de nem velük él. Szintén az vonzotta a küldetésbe, ami Christ, semmi pénzért nem hagyná cserben a barátait. Miután mindent elmesélt róla Matt már rá sem pillantottam a barátomra, tudtam mit gondol.
Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.
Bár az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk, elég merésznek tűnt, mégsem volt teljesen hülyeség. Hiszen nem tudhattuk előre, milyen gyakran és mennyi embert veszít el csapatunk. De amíg a versenyben vagyunk, menetelnünk kell és tartani magunkat.
A tervet gyorsan megvitattuk hármasban ( Mert ugye szegény Jakubról még semmit sem tudtunk :/ ).
Mikor a srácok visszatértek a rendelt autóval, pár baráti szóval és kézfogással beavattuk őket. Elmondtuk nekik, majd megünnepeljük a dolgot, ha mindent elintézünk és hivatalosan is köztünk lehetnek. (A verseny szabályzata szerint egy küldetésre 5 ember mehet a csapatból)
Először nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen fordulattal, azonnal Matt tekintetét fürkészték. Ő elmondta nekik, hogy már csatlakozott korábban. Ennek hatására azonnal elfogadták a meghívásunkat a bandába.
Rövid időn belül útnak indultunk vissza Stockholmba. Chrisnek volt egy ötlete, merre lehet Kampós, illetve Jakub. Azt mondta, pár hete felfedeztek egy menedéket a város alatti csatornarendszerben. Egy kiépített bunker volt, melyben 3-4 ember simán meghúzhatta magát huzamosabb időre. Szerinte oda rejtőzhetett az ellenségünk. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ha ő ott van, akkor a társunk is. Hiszen Meda kicsúszott a kezei közül, nem fog még egy bandatagot hagyni elveszni.
A fiú gondolatai teljesen logikusak voltak, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy meglátogatjuk a bunkert.
Az út további részét csendben töltöttük, a fiúkon kívül (akik vezettek) mindenki aludt. Greggel megbeszéltem, hogy nem mindenki jön le velünk, egészen pontosan csak hárman fogunk leereszkedni.
Ezért, mikor végre megérkeztünk a lejáróhoz, megkértük Draket hogy segítsen, a többiekből pedig őrt állítottunk.
A hely megtalálása nem tartott sokáig. Az egyik elágazás után volt pár ajtó. Gondolkodnunk sem kellett, melyik mögött lehet valami fontos dolog.
Egész konkrétan azért voltunk biztosak benne, hogy ott lesz Kampós, mert az ajtóra fel volt festve az ismertetőjele.
Nem is vacakoltunk sokat, bementünk. Úgy voltunk vele, az elmúlt hetekben nem azért edzettünk annyit, hogy mindenképpen elkerüljük a harcot.
Amire végül sor is került..
Teljesen hihetetlen módon az ajtó mögött azt találtuk, amire számítottunk. Két őrt, egy Kampóst és egy megkötözött Jakubot a sarokban. Szerencsénkre megleptük ellenségeinket, valószínűleg egy cseppet sem számítottak ránk, így sikerült legyőznünk őket.
A dolog titka csak annyi volt, hogy a verekedés kezdete előtt gyorsan bele kellett Kampós fejét döngölnöm az asztalba, hogy nehogy meglépjen. Ez meglepetésemre sikerült. Felbukkanásunkkal annyira lesokkoltuk, hogy még észbe sem kapott, már eszméletlen volt.
Aztán az őröket, akármennyire is erősek voltak, a létszámfölényünk miatt legyűrtük.
Harmadik lépésként pedig Jakubot eloldoztuk, Kampóst pedig megkötöztük.
A felszínre érve óriási üdvrivalgásban tört ki a banda. Érezni lehetett a megkönnyebbülést mindenkin. Ilyen hangosan sosem sóhajtoztunk még.
Egyszerűen elmondhatatlan, mennyire boldogok voltunk, hogy elkaptuk azt a szörnyeteget és végeztünk a küldetésünkkel.
A következő pár napot az egyesület helyi szállodájában töltöttük, kicsit összeszedtük magunkat. Képtelenek voltunk megbarátkozni a ténnyel, hogy Oxána nincs többé velünk. Vezérként tekintettünk rá. Mindig is ő volt a legösszeszedettebb a csapatból. Minden bajból kivezetett minket.
A másik gond meg az volt, hogy Greg, a csapat második leghiggadtabb tagja, is teljesen összetört (ami persze teljesen érthető). Én is magamba roskadnék, ha a barátnőm fejét lecsapnák....
Azóta már túl vagyunk egy újabb küldetésen, melyet sikeresen teljesítettünk. Nem volt valami nagy hűhó, csak hosszúra sikeredett. De majd írok róla. (Amiatt nem tudtam befejezni ezt a részt hamarabb :/ )
Jelenleg pihenőn vagyunk, nemsokára megint feladatot kapunk.
Addig is, sok sikert nekünk!
Előtte rengeteget vitatkoztunk azon, hogy merre induljunk el keresni a többieket. Nagyon mély negatív nyomott hagyott bennünk a múlt történése, így először ejteni akartuk az ötletet, hogy ide látogatunk.
Végül azonban mégis emellett a hely mellett döntöttem. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a kérdéseinkre itt választ fogunk találni. És szerencsére igazam is lett.
Az utunk első felében még jobban megismerkedtünk Mattel. Rengeteg mindent elmesélt magáról. Ezek persze számunkra, az ügy érdekében teljesen lényegtelen információk voltak, de el kellett valahogy ütnünk az időt. Képtelen voltam arra gondolni, mit csinálunk majd, ha megérkezünk a városba. Rettegtem a gondolattól, hogy megint feleslegesen megyünk oda, ezzel pedig még jobban csökkentjük annak az esélyét, hogy élve viszontlátjuk a csapatunk női részét.
A feszültségünket Matt érezte, így próbált minél szórakoztatóbb történetekkel előállni. Mi pedig próbáltunk mosolyogni rajtuk, hiszen nem őt akartuk büntetni a rossz kedvünkkel, amit a helyzet hozott ki belőlünk.
Matt a cél előtt nem sokkal témát váltott. Szólt nekünk, hogy pár barátját is elhívta segíteni. Ezt persze azért közölte csak ekkor, mert tudta, ki fogunk akadni, viszont tíz perccel Kiruna előtt már nem fogunk ellenkezni. Jól kifundálta a dolgot a srác.
Mikor odaértünk, megkerestük a két segítőnket. És ismét kibuktunk.
Azt hittük, a megmentőnk az ellenállási csoportból hívott még pár harcias tagot. Így szerintem teljesen érthető, miért sokkolt minket a dolog, hogy mindössze két körülbelül velünk egyidős srácot hozott magával. Egyik vékonyabb volt, mint a másik. Rendes karja egyiknek sem volt. Ott, helyben le mertem volna fogadni, fegyvert sem fogott még egyikőjük sem. És ők akartak nekünk segíteni kampós elkapásában.
De, oké... Nem engedhettem meg magamnak, hogy rágódjak ezen. Csak szimplán idegesített a dolog, hogy két totál zöldfülű lüke kölyökkel kell kiszabadítanunk Oxánáékat.
A barlangot körbejárva mindannyiunk számára világossá vált, a helyet használják valamire. Egyrészt azért, mert szépen ki volt építve a hely, másrészt pedig a bentről jövő hangok miatt. Nem tudhattuk biztosan, mi az építmény funkciója (de gyanítottuk, hogy a foglyok tartására/kínzására használják), ezért mindenféle teketóriázás nélkül bementünk, ahol egy hatalmas jelenet kellős közepén találtuk magunkat. Egészen konkrétan egy kivégzésre toppantunk be, a mi szempontunkból sajnos késve.
Ugyanis a meggyilkolt személy Oxy volt. A csapatkapitányunk. A mindenkori vezetőnk. A litván rendőrnő, aki hazáját megtagadta értünk annak idején. Aki az életét és lelkét adta a csapatnak az évek során.
Az orrunk előtt csapták le a fejét. Egy pillanat alatt évek munkája foszlott szerteszét.
Még fel sem tudtuk fogni, mi történt, a bent lévő kivégzőbanda már ránk is támadt. Szerencsére, míg mi dermedten álltunk és szóhoz sem jutottunk, a "lüke, zöldfülű" kis srácok észnél voltak. Elénk vetették magukat és a félelem teljes hiánya nélkül nekimentek Kampós embereinek.
Pár pillanattal később mi is felocsúdtunk Greggel és rövid időn belül szétvertük a kis csoportot. Sokkal egyszerűbben, mint előre azt elképzeltem. Ez persze nagyrészt a bátor segédeink érdeme. A harc alatt rádöbbentem, hogy nem is volt olyan hülye ötlet magunkkal hozni őket.
Hiszen sem a gonosztevőt, sem a gyilkosait nem ismerték, ellentétben velünk. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, hogy szabályosan rettegünk tőlük, és ezt rendesen fel is használják ellenünk. Ők viszont nem tudták kikkel álltak szemben, így nem voltak beszarva. Ennek következtében sokkal hatékonyabban harcoltak ellenük, mint mi.
Ezt persze elég fájdalmas volt magamnak bevallani. Hiszen úgy érkeztünk Svédországba, hogy két héten belül a kampókezű gyilkosnak nyoma se lesz a világon.
Ehelyett a helyzet aktuális állása szerint három tizenévesre kellett bíznunk az életünket, és még Oxánát is elveszítettük. Mellesleg akkor még nem tudtuk, hol van Kampós.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy az ítélet végrehajtó csapatát megsemmisítettük és a barlangban megtaláltuk Medát.
Szegényre egy üregben találtunk rá. Meg volt kötözve, és halálra volt rémülve. Egy pillanatig azt hittem meg is fagyott, de szerencsére hamar túl lett az első döbbeneten és hozzánk szólt. Megnyugtatott minket, hogy teljesen rendben van, csak még egy kicsit sokkos állapotban van. Ezt nem róhattuk fel neki, így az egyik srácot rábíztuk egy forralt boros kulaccsal egyetemben, hogy leheljen kis életet a lányba.
Meda nagyon jól fogadta a meleg italt, teste hamar emberi színt öltött. Ekkor mi is megnyugodtunk egy kicsit.
Jó volt látni, hogy percről percre egyre inkább visszatér közénk a rettegés világából, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mikor teljesen magához tért, figyelmeztetett minket, hogy Kampós megparancsolta az osztagának, amint elintézik a kivégzéseket jelezzenek neki. Így valószínűleg tudni fogja, hogy valamilyen fajta szabotálás történt.
Ebből két dologra tudtunk következtetni.
1. Ide fog jönni egy új csapattal és szétcsap köztünk
2. Vagy pedig elrejtőzik előlünk és fokozatosan próbál majd tőrbe csalni minket.
Nekünk a feladatunk az volt eredetileg, hogy kapjuk el élve és vigyük a szervezet központjába. Az előző küldetésünket sem úgy teljesítettük, ahogy azt elvárták, így most nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ha holtan viszem vissza Kampóst kiraknak a versenyről, gondolkodás nélkül elkezdtem volna körözni és vérdíjat tűztem volna ki érte. Ám ezt sajnos nem tehettem meg.
Ezért úgy döntöttem várok egy kicsit. Ha betoppan, valószínűleg úgyis meghalunk, ha nem, akkor pedig meg kell keressük.
Az utóbbi eset következett be. Még két órát töltöttünk a barlangban, ám senki sem tört az életünkre. Ekkor egy picit szusszantunk, megnyugodtunk, majd Matt elküldte a segédeit autókért. Míg ők távol voltak, mesélt nekünk egy kicsit róluk.
A fiút aki Meda mellett hagytunk anno, Chrisnek hívták. Egészen kicsi kora óta Matt szüleinél nevelkedett, az igazi családját elég hamar elveszítette. Nagyon hűséges típus, a barátaiért az életét is adná. A belső értékelés után elégedetten néztünk össze Greggel. És egyetértettünk abban, hogy nem ilyen jellemzésre számítottunk. Ugyanis külsőre csak egy Ron Weasley utánzatnak látszódott...
A másik segítő Drake volt. Ő is szorosan kötődik Matt családjához, de nem velük él. Szintén az vonzotta a küldetésbe, ami Christ, semmi pénzért nem hagyná cserben a barátait. Miután mindent elmesélt róla Matt már rá sem pillantottam a barátomra, tudtam mit gondol.
Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.
Bár az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk, elég merésznek tűnt, mégsem volt teljesen hülyeség. Hiszen nem tudhattuk előre, milyen gyakran és mennyi embert veszít el csapatunk. De amíg a versenyben vagyunk, menetelnünk kell és tartani magunkat.
A tervet gyorsan megvitattuk hármasban ( Mert ugye szegény Jakubról még semmit sem tudtunk :/ ).
Mikor a srácok visszatértek a rendelt autóval, pár baráti szóval és kézfogással beavattuk őket. Elmondtuk nekik, majd megünnepeljük a dolgot, ha mindent elintézünk és hivatalosan is köztünk lehetnek. (A verseny szabályzata szerint egy küldetésre 5 ember mehet a csapatból)
Először nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen fordulattal, azonnal Matt tekintetét fürkészték. Ő elmondta nekik, hogy már csatlakozott korábban. Ennek hatására azonnal elfogadták a meghívásunkat a bandába.
Rövid időn belül útnak indultunk vissza Stockholmba. Chrisnek volt egy ötlete, merre lehet Kampós, illetve Jakub. Azt mondta, pár hete felfedeztek egy menedéket a város alatti csatornarendszerben. Egy kiépített bunker volt, melyben 3-4 ember simán meghúzhatta magát huzamosabb időre. Szerinte oda rejtőzhetett az ellenségünk. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ha ő ott van, akkor a társunk is. Hiszen Meda kicsúszott a kezei közül, nem fog még egy bandatagot hagyni elveszni.
A fiú gondolatai teljesen logikusak voltak, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy meglátogatjuk a bunkert.
Az út további részét csendben töltöttük, a fiúkon kívül (akik vezettek) mindenki aludt. Greggel megbeszéltem, hogy nem mindenki jön le velünk, egészen pontosan csak hárman fogunk leereszkedni.
Ezért, mikor végre megérkeztünk a lejáróhoz, megkértük Draket hogy segítsen, a többiekből pedig őrt állítottunk.
A hely megtalálása nem tartott sokáig. Az egyik elágazás után volt pár ajtó. Gondolkodnunk sem kellett, melyik mögött lehet valami fontos dolog.
Egész konkrétan azért voltunk biztosak benne, hogy ott lesz Kampós, mert az ajtóra fel volt festve az ismertetőjele.
Nem is vacakoltunk sokat, bementünk. Úgy voltunk vele, az elmúlt hetekben nem azért edzettünk annyit, hogy mindenképpen elkerüljük a harcot.
Amire végül sor is került..
Teljesen hihetetlen módon az ajtó mögött azt találtuk, amire számítottunk. Két őrt, egy Kampóst és egy megkötözött Jakubot a sarokban. Szerencsénkre megleptük ellenségeinket, valószínűleg egy cseppet sem számítottak ránk, így sikerült legyőznünk őket.
A dolog titka csak annyi volt, hogy a verekedés kezdete előtt gyorsan bele kellett Kampós fejét döngölnöm az asztalba, hogy nehogy meglépjen. Ez meglepetésemre sikerült. Felbukkanásunkkal annyira lesokkoltuk, hogy még észbe sem kapott, már eszméletlen volt.
Aztán az őröket, akármennyire is erősek voltak, a létszámfölényünk miatt legyűrtük.
Harmadik lépésként pedig Jakubot eloldoztuk, Kampóst pedig megkötöztük.
A felszínre érve óriási üdvrivalgásban tört ki a banda. Érezni lehetett a megkönnyebbülést mindenkin. Ilyen hangosan sosem sóhajtoztunk még.
Egyszerűen elmondhatatlan, mennyire boldogok voltunk, hogy elkaptuk azt a szörnyeteget és végeztünk a küldetésünkkel.
A következő pár napot az egyesület helyi szállodájában töltöttük, kicsit összeszedtük magunkat. Képtelenek voltunk megbarátkozni a ténnyel, hogy Oxána nincs többé velünk. Vezérként tekintettünk rá. Mindig is ő volt a legösszeszedettebb a csapatból. Minden bajból kivezetett minket.
A másik gond meg az volt, hogy Greg, a csapat második leghiggadtabb tagja, is teljesen összetört (ami persze teljesen érthető). Én is magamba roskadnék, ha a barátnőm fejét lecsapnák....
Ezek következtében minden fontos döntés
meghozása rám maradt.
Én pedig úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Mixikóba amilyen gyorsan csak tudunk, meggyászoljuk a litván rendőrnőt, a testét hazaszállíttatjuk Jaxhez (ő ismerte nagyon régen, majd átadja a családjának), és átbeszélünk mindent. A minden alatt a csapat jövőjét értem. Csapatkapitányt kell választanunk, meg kell erősödnünk és egyebek...
Végül épségben "hazatértünk" a többiekhez, megünnepeltük a
győzelmünket, beavattuk a két srácot és végleg elengedtük Oxánát. Én pedig úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Mixikóba amilyen gyorsan csak tudunk, meggyászoljuk a litván rendőrnőt, a testét hazaszállíttatjuk Jaxhez (ő ismerte nagyon régen, majd átadja a családjának), és átbeszélünk mindent. A minden alatt a csapat jövőjét értem. Csapatkapitányt kell választanunk, meg kell erősödnünk és egyebek...
Azóta már túl vagyunk egy újabb küldetésen, melyet sikeresen teljesítettünk. Nem volt valami nagy hűhó, csak hosszúra sikeredett. De majd írok róla. (Amiatt nem tudtam befejezni ezt a részt hamarabb :/ )
Jelenleg pihenőn vagyunk, nemsokára megint feladatot kapunk.
Addig is, sok sikert nekünk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)