A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kétség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kétség. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 4., péntek

A jeges rémálom véget ér / Chris és Drake csatlakozása

Az előző részt ott hagytam abba, hogy elindultunk Kirunába, ahol annak idején (két éve) nem találtunk semmit.
Előtte rengeteget vitatkoztunk azon, hogy merre induljunk el keresni a többieket. Nagyon mély negatív nyomott hagyott bennünk a múlt történése, így először ejteni akartuk az ötletet, hogy ide látogatunk.
Végül azonban mégis emellett a hely mellett döntöttem. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a kérdéseinkre itt választ fogunk találni. És szerencsére igazam is lett.


Az utunk első felében még jobban megismerkedtünk Mattel. Rengeteg mindent elmesélt magáról. Ezek persze számunkra, az ügy érdekében teljesen lényegtelen információk voltak, de el kellett valahogy ütnünk az időt. Képtelen voltam arra gondolni, mit csinálunk majd, ha megérkezünk a városba. Rettegtem a gondolattól, hogy megint feleslegesen megyünk oda, ezzel pedig még jobban csökkentjük annak az esélyét, hogy élve viszontlátjuk a csapatunk női részét.
A feszültségünket Matt érezte, így próbált minél szórakoztatóbb történetekkel előállni. Mi pedig próbáltunk mosolyogni rajtuk, hiszen nem őt akartuk büntetni a rossz kedvünkkel, amit a helyzet hozott ki belőlünk.
 Matt a cél előtt nem sokkal témát váltott. Szólt nekünk, hogy pár barátját is elhívta segíteni. Ezt persze azért közölte csak ekkor, mert tudta, ki fogunk akadni, viszont tíz perccel Kiruna előtt már nem fogunk ellenkezni. Jól kifundálta a dolgot a srác.

Mikor odaértünk, megkerestük a két segítőnket. És ismét kibuktunk.
Azt hittük, a megmentőnk az ellenállási csoportból hívott még pár harcias tagot. Így szerintem teljesen érthető, miért sokkolt minket a dolog, hogy mindössze két körülbelül velünk egyidős srácot hozott magával. Egyik vékonyabb volt, mint a másik. Rendes karja egyiknek sem volt. Ott, helyben le mertem volna fogadni, fegyvert sem fogott még egyikőjük sem. És ők akartak nekünk segíteni kampós elkapásában.
 De, oké... Nem engedhettem meg magamnak, hogy rágódjak ezen. Csak szimplán idegesített a dolog, hogy két totál zöldfülű lüke kölyökkel kell kiszabadítanunk Oxánáékat.


A barlangot körbejárva mindannyiunk számára világossá vált, a helyet használják valamire. Egyrészt azért, mert szépen ki volt építve a hely, másrészt pedig a bentről jövő hangok miatt. Nem tudhattuk biztosan, mi az építmény funkciója (de gyanítottuk, hogy a foglyok tartására/kínzására használják), ezért mindenféle teketóriázás nélkül bementünk, ahol egy hatalmas jelenet kellős közepén találtuk magunkat. Egészen konkrétan egy kivégzésre toppantunk be, a mi szempontunkból sajnos késve.
Ugyanis a meggyilkolt személy Oxy volt. A csapatkapitányunk. A mindenkori vezetőnk. A litván rendőrnő, aki hazáját megtagadta értünk annak idején. Aki az életét és lelkét adta a csapatnak az évek során.
Az orrunk előtt csapták le a fejét. Egy pillanat alatt évek munkája foszlott szerteszét.

Még fel sem tudtuk fogni, mi történt, a bent lévő kivégzőbanda már ránk is támadt. Szerencsére, míg mi dermedten álltunk és szóhoz sem jutottunk, a "lüke, zöldfülű" kis srácok észnél voltak. Elénk vetették magukat és a félelem teljes hiánya nélkül nekimentek Kampós embereinek.
Pár pillanattal később mi is felocsúdtunk Greggel és rövid időn belül szétvertük a kis csoportot. Sokkal egyszerűbben, mint előre azt elképzeltem. Ez persze nagyrészt a bátor segédeink érdeme. A harc alatt rádöbbentem, hogy nem is volt olyan hülye ötlet magunkkal hozni őket.
Hiszen sem a gonosztevőt, sem a gyilkosait nem ismerték, ellentétben velünk. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, hogy szabályosan rettegünk tőlük, és ezt rendesen fel is használják ellenünk. Ők viszont nem tudták kikkel álltak szemben, így nem voltak beszarva. Ennek következtében sokkal hatékonyabban harcoltak ellenük, mint mi.

Ezt persze elég fájdalmas volt magamnak bevallani. Hiszen úgy érkeztünk Svédországba, hogy két héten belül a kampókezű gyilkosnak nyoma se lesz a világon.
Ehelyett a helyzet aktuális állása szerint három tizenévesre kellett bíznunk az életünket, és még Oxánát is elveszítettük. Mellesleg akkor még nem tudtuk, hol van Kampós.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy az ítélet végrehajtó csapatát megsemmisítettük és a barlangban megtaláltuk Medát.

Szegényre egy üregben találtunk rá. Meg volt kötözve, és halálra volt rémülve. Egy pillanatig azt hittem meg is fagyott, de szerencsére hamar túl lett az első döbbeneten és hozzánk szólt.  Megnyugtatott minket, hogy teljesen rendben van, csak még egy kicsit sokkos állapotban van. Ezt nem róhattuk fel neki, így az egyik srácot rábíztuk egy forralt boros kulaccsal egyetemben, hogy leheljen kis életet a lányba.
Meda nagyon jól fogadta a meleg italt, teste hamar emberi színt öltött. Ekkor mi is megnyugodtunk egy kicsit.
Jó volt látni, hogy percről percre egyre inkább visszatér közénk a rettegés világából, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mikor teljesen magához tért, figyelmeztetett minket, hogy Kampós megparancsolta az osztagának,  amint elintézik a kivégzéseket jelezzenek neki. Így valószínűleg tudni fogja, hogy valamilyen fajta szabotálás történt.

Ebből két dologra tudtunk következtetni.
1. Ide fog jönni egy új csapattal és szétcsap köztünk
2. Vagy pedig elrejtőzik előlünk és fokozatosan próbál majd tőrbe csalni minket.
Nekünk a feladatunk az volt eredetileg, hogy kapjuk el élve és vigyük a szervezet központjába. Az előző küldetésünket sem úgy teljesítettük, ahogy azt elvárták, így most nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ha holtan viszem vissza Kampóst kiraknak a versenyről, gondolkodás nélkül elkezdtem volna körözni és vérdíjat tűztem volna ki érte. Ám ezt sajnos nem tehettem meg.
Ezért úgy döntöttem várok egy kicsit. Ha betoppan, valószínűleg úgyis meghalunk, ha nem, akkor pedig meg kell keressük.


Az utóbbi eset következett be. Még két órát töltöttünk a barlangban, ám senki sem tört az életünkre. Ekkor egy picit szusszantunk, megnyugodtunk, majd Matt elküldte a segédeit autókért. Míg ők távol voltak, mesélt nekünk egy kicsit róluk.
A fiút aki Meda mellett hagytunk anno, Chrisnek hívták. Egészen kicsi kora óta Matt szüleinél nevelkedett, az igazi családját elég hamar elveszítette. Nagyon hűséges típus, a barátaiért az életét is adná. A belső értékelés után elégedetten néztünk össze Greggel. És egyetértettünk abban, hogy nem ilyen jellemzésre számítottunk. Ugyanis külsőre csak egy Ron Weasley utánzatnak látszódott...
A másik segítő Drake volt. Ő is szorosan kötődik Matt családjához, de nem velük él. Szintén az vonzotta a küldetésbe, ami Christ, semmi pénzért nem hagyná cserben a barátait. Miután mindent elmesélt róla Matt már rá sem pillantottam a barátomra, tudtam mit gondol.
Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.

Bár az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk, elég merésznek tűnt, mégsem volt teljesen hülyeség. Hiszen nem tudhattuk előre, milyen gyakran és mennyi embert veszít el csapatunk. De amíg a versenyben vagyunk, menetelnünk kell és tartani magunkat.
A tervet gyorsan megvitattuk hármasban ( Mert ugye szegény Jakubról még semmit sem tudtunk :/ ).


Mikor a srácok visszatértek a rendelt autóval, pár baráti szóval és kézfogással beavattuk őket. Elmondtuk nekik, majd megünnepeljük a dolgot, ha mindent elintézünk és hivatalosan is köztünk lehetnek. (A verseny szabályzata szerint egy küldetésre 5 ember mehet a csapatból)
Először nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen fordulattal, azonnal Matt tekintetét fürkészték. Ő elmondta nekik, hogy már csatlakozott korábban. Ennek hatására azonnal elfogadták a meghívásunkat a bandába.


Rövid időn belül útnak indultunk vissza Stockholmba. Chrisnek volt egy ötlete, merre lehet Kampós, illetve Jakub. Azt mondta, pár hete felfedeztek egy menedéket a város alatti csatornarendszerben. Egy kiépített bunker volt, melyben 3-4 ember simán meghúzhatta magát huzamosabb időre. Szerinte oda rejtőzhetett az ellenségünk. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ha ő ott van, akkor a társunk is. Hiszen Meda kicsúszott a kezei közül, nem fog még egy bandatagot hagyni elveszni.
A fiú gondolatai teljesen logikusak voltak, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy meglátogatjuk a bunkert.
Az út további részét csendben töltöttük, a fiúkon kívül (akik vezettek) mindenki aludt. Greggel megbeszéltem, hogy nem mindenki jön le velünk, egészen pontosan csak hárman fogunk leereszkedni.
Ezért, mikor végre megérkeztünk a lejáróhoz, megkértük Draket hogy segítsen, a többiekből pedig őrt állítottunk.

A hely megtalálása nem tartott sokáig. Az egyik elágazás után volt pár ajtó. Gondolkodnunk sem kellett, melyik mögött lehet valami fontos dolog.
Egész konkrétan azért voltunk biztosak benne, hogy ott lesz Kampós, mert az ajtóra fel volt festve az ismertetőjele.
Nem is vacakoltunk sokat, bementünk. Úgy voltunk vele, az elmúlt hetekben nem azért edzettünk annyit, hogy mindenképpen elkerüljük a harcot.
Amire végül sor is került..

Teljesen hihetetlen módon az ajtó mögött azt találtuk, amire számítottunk. Két őrt, egy Kampóst és egy megkötözött Jakubot a sarokban. Szerencsénkre megleptük ellenségeinket, valószínűleg egy cseppet sem számítottak ránk, így sikerült legyőznünk őket.
A dolog titka csak annyi volt, hogy a verekedés kezdete előtt gyorsan bele kellett Kampós fejét döngölnöm az asztalba, hogy nehogy meglépjen. Ez meglepetésemre sikerült. Felbukkanásunkkal annyira lesokkoltuk, hogy még észbe sem kapott, már eszméletlen volt.
Aztán az őröket, akármennyire is erősek voltak, a létszámfölényünk miatt legyűrtük.
Harmadik lépésként pedig Jakubot eloldoztuk, Kampóst pedig megkötöztük.


A felszínre érve óriási üdvrivalgásban tört ki a banda. Érezni lehetett a megkönnyebbülést mindenkin. Ilyen hangosan sosem sóhajtoztunk még.
Egyszerűen elmondhatatlan, mennyire boldogok voltunk, hogy elkaptuk azt a szörnyeteget és végeztünk a küldetésünkkel.


A következő pár napot az egyesület helyi szállodájában töltöttük, kicsit összeszedtük magunkat. Képtelenek voltunk megbarátkozni a ténnyel, hogy Oxána nincs többé velünk. Vezérként tekintettünk rá. Mindig is ő volt a legösszeszedettebb a csapatból. Minden bajból kivezetett minket.
A másik gond meg az volt, hogy Greg, a csapat második leghiggadtabb tagja, is teljesen összetört (ami persze teljesen érthető). Én is magamba roskadnék, ha a barátnőm fejét lecsapnák....


Ezek következtében minden fontos döntés meghozása rám maradt.
Én pedig úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Mixikóba amilyen gyorsan csak tudunk, meggyászoljuk a litván rendőrnőt, a testét hazaszállíttatjuk Jaxhez (ő ismerte nagyon régen, majd átadja a családjának), és átbeszélünk mindent. A minden alatt a csapat jövőjét értem. Csapatkapitányt kell választanunk, meg kell erősödnünk és egyebek...
Végül épségben "hazatértünk" a többiekhez, megünnepeltük a győzelmünket, beavattuk a két srácot és végleg elengedtük Oxánát.
Azóta már túl vagyunk egy újabb küldetésen, melyet sikeresen teljesítettünk. Nem volt valami nagy hűhó, csak hosszúra sikeredett. De majd írok róla. (Amiatt nem tudtam befejezni ezt a részt hamarabb :/ )

Jelenleg pihenőn vagyunk, nemsokára megint feladatot kapunk.
Addig is, sok sikert nekünk!

2014. március 23., vasárnap

A jeges rémálom -avagy a második küldetésünk története Part 2

A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.

Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....


A tény, hogy ismét szembe kell néznünk legádázabb ellenségünkkel, hatalmas sokként ért minket. A több mint négy órás repülés végére sem sikerült magunkhoz térni belőle. Egyszerűen rettegtünk. Rengeteg minden eszünkbe jutott az alakkal kapcsolatban. Az összes máig meglévő sérülésem elszenvedésének története, minden borzalmas pillanat a fogságában és a számtalan társam is, akikkel ő végzett.
Egy pillanatra az is megfordult a fejünkben, hogy passzoljuk a küldetést. De szerencsére ott volt velünk Greg és lebeszélt róla minket. Nem volt annyira nehéz dolga. Csak felhozott pár elég nyomós indokot arra, hogy vajon miért nekünk szánták ezt a gazembert. Tök logikusan érvelt, elmondta, szerinte csak mi vagyunk képesek megállítani őt, így ha visszalépünk, az összes csapat Svédországban fog kimúlni. Ezt meg nem akarhatjuk. Hiszen akkor ugyanúgy menne a bűnözés tovább...


Nem sokkal a beszélgetésünk után megérkeztünk Stockholmba. Elég kalandosra sikerült a földet érés, ugyanis éppen egy hóvihar tombolt. De a lényeg az, hogy nagyobb zűr nélkül sikerült landolnunk...
A reptéren még nagyon a gépen történtek hatása alatt voltunk, így több dolog is elkerülte a figyelmünket. (Ezalatt olyan dolgokat értek, melyek észre nem vétele súlyos bajokat okozott nekünk)
Először is, nem hivatalos, zászlós emberek üdvözöltek bennünket. Ez azért nem tűnt fel, mert út közben módosították a célállomásunkat, nyilván nem volt idejük összeszedni egy öltönyös fogadóbizottságot. (legalábbis akkor még így gondoltuk)
Aztán, már az első pillanatban külön szedtek minket. Ez elég zavaró volt, de úgy véltük, biztos valamilyen hülye előírás miatt teszik ezt, hogy külön folyosón kell távoznia a nőknek és a férfiaknak.


A dolog akkor kezdett gyanússá válni, mikor minket, srácokat is több részre akartak osztani. Ekkor meg is kérdeztem, hogy mégis minek. Erre ők csak annyit feleltek, a főnökük külön akar tárgyalni velünk. A nőket rögtön oda viszik hozzá, minket pedig azért szednének ketté, mert az autókban így lenne hely.
A válasz hallatán derültünk egy jót és megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Gyorsan megegyeztünk, hogy Jakub megy majd egyedül, mi pedig ketten beférünk a másik járműbe. Kezdtem azt hinni, minden rendben van, csak totál becsavarodtunk Kampós nevétől. Sajnos elég nagyot tévedtem.


Úgy egy óra múlva megérkeztünk egy kisebb polgári házhoz. Megint előtört belőlem a rossz előérzet. Hiszen ez egy nemzetközi bűnözővadász verseny...
Úgy véltem, még ha nincs is elég idejük előkészülni egy teljes delegáció fogadására, akkor sem egy a semmi közepén lévő kis házban kell erre sort keríteni.

A gondolatom megosztottam Greggel.
Ő pedig elgondolkodott. Olyannyira, hogy rá kellett szólnom, mikor megérkeztek a köszöntőink.
Elég érdekesen néztek ki. Kopott öltözetük, fegyverük és undorító szaguk volt. Amint megpillantottuk őket, akaratlanul is egy tipikus "are you fucking kidding me" fejet vágtunk mindannyian, ezért elmagyarázták a helyzetet. Kiderült, éppen küldetésről érkeznek, Kampóst keresték, csak a parancsnok idevezérelte őket.

Gyorsan felvilágosítottak minket a köszöntő-információ cserélő rendezvényükről. A házba, biztonsági okokból egyesével akartak beengedni minket. Ez az ötlet nem tetszett nekünk, de végül belementünk, hiszen haladni akartunk. Úgyhogy kő- papír-olló módszerrel kisorsoltuk, hogy az első ember, akit beküldünk, az nem más, mint Jakub.

Ő bement, mi pedig kint maradtunk négy őr társaságában vacogni a hóban. Szerencsére Greggel egy helyről származom, így nyugodtan beszélhettünk magyarul, az őrzők semmit sem értettek belőle.
Megvitattuk, mit gondolunk a dolgok jelenlegi állásáról. Ő is gyanúsnak találta, hogy a lányokat más helyre vitték. Ráadásul nem is szóltak róla. Ez elég figyelmetlen és bunkó dolog volt a részükről.
Aztán az is feltűnt mindkettőnknek, hogy a kint álló férfiaknak nagyon béna fegyverük van. Mindketten egyetértettünk abban, hogy egy ekkora szervezetnél egy kis senkiházi titkárnak is jobb fegyvere van, mint ezeknek.
 

Ezen nevettünk egy jót, kezdett kicsit jobb kedvünk, lenni.
Ezt követően a ruhájukat beszéltük volna ki ádáz örömmel, csak valami megzavarta a társalgásunkat. Éppen szóra nyitottam a szám, egy poént akartam megereszteni az egyik őr förtelmes sárga pulcsijáról, mikor eget rengető üvöltést hallottunk  a házból.
Azonnal hátraugrottunk egy métert. Valószínűleg ez mentett meg minket, mert a következő minutumban egyszerre négyen ugrottak nekünk.

Hála az égnek, Greggel mindig is kiváló csapatot alkottunk, így nagyobb gond nélkül (kisebb nagyobb káromkodások közepette, pár gyomrossal megúszva) lerendeztük a négy gazfickót. Aztán gondolkodás nélkül berohantunk a házba. Legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk ott senkit. Éppen szólni akartam, hogy szerintem tudom, mi a fene folyik körülöttünk, mikor az egyik autót, amivel jöttünk, beindították.

Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk ketten, tanácstalanul...

2014. március 9., vasárnap

A jeges rémálom -avagy a második küldetésünk története Part 1

Először is, elnézést. Bocsánat....
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam, több mint egy hónapig. Nyilván azt hittétek, elvesztem. Szerencsére nem, bár közel álltam hozzá. Ugyanis az elmúlt hetekben végrehajtottunk egy pokoli nehéz küldetést, melynek során kismilliószor kutyaszorítóba kerültünk.
Ráadásul totál összevisszaság volt a szervezés, mind az egyesület, mind a mi részünkről. Szokás szerint, az első pillanattól kezdve semmi sem úgy történt, ahogy előre megterveztük. De azt hiszem, ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást magunktól. No, de mindent szépen sorjában mondok el. Kezdem a legelején.


Moralez meggyilkolása után vagy két hétig ugyanaz az álmom volt. Minden egyes éjszaka találkoztam vele és mindannyiszor megölt. Remélem, nem kell mondanom, mennyit tudtam aludni...
A tizennégy nap pihenőidő alatt egy kicsit sem tudtam szunyálni, illetve lazítani. Ez nagyon megviselt. Nap, mint nap totál idegbeteg voltam. A többiek meg, hol aggódtak miattam, hol szívattak. Például Oxána minden este benyugtatózott, és reménykedett, hogy végre aludni fogok. Larina minden órában megkérdezte, hogy vagyok.
Velük ellentétben Greg, vett nekem egy üveg Jack Danielst. Vigyorogva átadta, én pedig elszörnyedtem, mikor megláttam a márkát. Majdnem összeestem, akkora görcsbe rándult a gyomrom. Aztán megállapodtunk abban, hogy ez egy nagyon rossz poén volt és többet nem csinál ilyet.

Mikor vége lett a második hétnek, elmentünk a központba. Már nagyon izgatottak voltunk a következő akciónk miatt. Rengeteget találgattunk, hogy merre fognak majd küldeni minket, de igazából egyikünk sem tudhatta biztosra. Így kénytelenek voltunk kivárni azt, hogy a szervezet hivatalosan közölje velünk a dolgokat.
Először gratuláltak nekünk az első fordulóban nyújtott teljesítményünkért, majd ünnepélyesen kineveztek engem a következő missziónk vezetőjének. Ezután kijelöltem a négy kísérőm. Magam mellé állítottam Jakubot, Oxánát, Medát és természetesen Greget. Úgy gondoltam, ha már mennem kell, jöjjön velem minimum két tapasztalt bűnözővadász, plusz legyen olyan ember is, aki fel tudja dobni a hangulatot, ha olyan van. A döntésem után elégedetten állapítottam meg, hogy Greget leszámítva ősi csapat vagyunk. Már anno', mikor Kampóst üldöztük, akkor is ebben a felállásban dolgoztunk.

A délután csúcspontja pedig az volt, mikor a verseny biztos elénk tárta az összes információt. Hamar bebizonyosodott, tényleg hideg vidéket néztek ki számunka.
A célpontunk egy Miroslav Milnovszkij nevezetű orosz úriember lett. Két év alatt több mint 20 milliárd dollárt sikkasztott el. Emellett minimum negyven bankárt megöletett. A szervezet szerint ő az orosz maffia mindenkori atyaúristene.
"A feladatuk pedig nem más, mint elkapni és jogi úton elintézni őt." -mondta a főnökünk. A jogi úton való elintézéstől, őszintén bevallom,  libabőrös lettem. Még az életben nem csináltunk ki senkit bíróságon. Fogalmam nem volt, hogy fogjuk ezt megoldani.

Totál kétségbeesetten mentünk haza. Halványlila gőzünk nem volt arról, hogy birkózunk meg a feladattal. Aztán pár óra múlva lehiggadtunk. Elhatároztuk, akármi is lesz, mi mindent megteszünk, amit tudunk.
Ezért a következő napot alapos bevásárlással töltöttük. Oxy vett egy csomó ügyészi könyvet, jogtárakat. Meda elment téli ruhákat beszerezni, én pedig edzettem a srácokkal.
Úgy voltunk vele, felesleges húznunk az időt, jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
Ezt a felfogást a többiek is osztották, így már két nappal a küldetés megkapása után útnak indultunk. 

Egy reggeli fapados repülővel szálltunk fel, mondván, reszkess Oroszország, jövünk.
Ami aztán történt, az maga volt a döbbenet. 


Út közben felhívtak minket, hogy átirányítják a gépet, mert mégsem a Miroslav lesz a leendő áldozatunk. A hírre Oxána teljesen kiakadt. Kiosztotta a versenyszervezőt, hogy milyen dolog ez, már felkészültünk, téli ruhánk van, orosz állampolgárságunk, ők pedig csak úgy elküldenek egy másik vidékre.
Erre a szervező csak annyit mondott, hogy emiatt nem kell aggódnunk, szintén hideg helyre megyünk, mindössze pár országgal arrébb. Ugyanis a személy, akit el kell kapnunk, Brian "Jörg" Ivanics, aki egy svéd elmegyógyintézetből szökött meg egy hónapja.
Annyira veszélyes bűnöző, hogy mióta elszabadult, retteg az egész ország. Ja, meg már három delegációt is odaküldtek megállítani, csak az egy hétnél egyik csapat sem bírta tovább. A jómadár az összes holttestet elpostázta a szervezetnek. (Ebből is látszik, baromira nem fél tőlük.)


A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.

Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....