Gondolom, a cím elég lényegre törő, rájöttök belőle, hogy végül miként
döntöttünk a versennyel kapcsolatban. Az egész mindössze egy szó, de annyi
minden rejlik mögötte. Bátorság, belevalóság, csapatmunka, lelki erő,
kockázat, és még rengeteg minden. Na meg persze a sok vita. Ugyanis nem egy tíz
perc alatt döntöttünk a dologról. Sőt. Majdnem egy hétre volt szükségünk hozzá.
Greg először hallani sem akart róla. Rengetegszer elmondta nekünk, mennyire
örül annak, hogy eddig mindent túléltünk. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól
direkt kell a bajt keresnünk. Szerinte jobb lenne, csendben meghúznunk magunkat
ameddig csak lehet és csak vész esetén harcba szállni. Ezt valamennyire meg is
tudom érteni...
Vele ellentétben Jakub viszont jó ötletnek találta a versenyzést. Ő azzal
indokolta az álláspontját, hogy ha eddig átvészeltünk mindent, most is
boldogulnánk. Ráadásul előnyt is kovácsolhatnánk a dologból. Mert ha
megtisztogatnánk pár országot a gyilkosoktól, hatalmas hírnevünk lenne, és
valószínűleg a férfi és társai leszállnának rólunk.
A legérdekesebb témához való hozzászólása Larinának volt. Ő azt mondta,
egyedül sose vállalná be, viszont így, hogy velünk van, ha szeretnénk, ő benne
van. De csak a társaság miatt. Számára a lényeg, hogy együtt lehessünk.
A többiek javarészt Larinával értettek egyet, így úgy határoztunk,
igent mondunk. A döntés után elmentünk egy gyorsétterembe, megünnepelni a
leendő kalandokat. Eleinte Greg kicsit morcos volt, de az este végére már ő is
belelendült a tervezgetésbe. Erre jó okunk volt. Ugyanis halvány gőzünk sem
volt arról, hogy milyen lehet odakint. Tény, hogy helyi viszonylatban
világjáróknak minősülünk, de a Mexikói csúcsintézet elképzelése meghaladta a
fantáziánkat. Így, mivel időnk volt, mint a tenger, elkezdtünk találgatni.
Mindenki felvázolta, hogy szerinte hogy néz ki a tábor, a környék, a városok és
végül, de nem utolsó sorban, mekkora bűnözőkkel fogunk majd szemben állni.
A nekem legjobban tetsző ötletözön a Johhnyé volt. Szerinte az épület egy
hatalmas irodaház lesz. Alatta viszont kiképzőtábor fog működni. Onnan fogjuk
majd kapni a fegyvereket és az ellátmányt. Ott gyakorolhatunk egy-egy küldetés
előtt. A város egy tipikus mexikói település lesz, rengeteg barátságos latin emberrel.
És persze minden este kimegyünk majd valami utcabálba.
Ezen verzió hallgatása nem csak engem töltött el kellemes érzéssel, hanem a
többieket is egytől-egyig. A barátom elképzelése kapcsán több ember is
elkezdett pozitív képet kialakítani a jövőnkről. Larinának pedig eszébe jutott
rengeteg régi, kedves emléke. Meg is osztotta velünk őket.
Szegény csaj annyira belelendült a mesélésbe, hogy nem érzékelte az idő
múlását. Így az egyik történetét meg kellett szakítania, mert a pincér közölte
velünk, hogy záróra.
Mikor hazaértünk, nyomban ágyba bújtunk. Mindnyájan tudtuk, nagy napok
következnek számunkra. Ki kell majd iratkoznunk a gimnáziumból, és vásárolnunk
kell csomó túlélő cuccot. És ami talán a legnehezebb lesz, ez alkalommal nem
angolosan fogunk távozni, hanem mielőtt lelépünk, tartani fogunk egy bulit,
ahová mindenki elhívja a számára fontos embereket. Ugyanis könnyen lehet, hogy
sokak számára ez a búcsúest lesz az utolsó találkozás. Ebbe belegondolni is
rossz, de sajnos senki sem tudja majd garantálni azt, hogy épségben hazatérünk.
:(
Az alkalom egyébként Kedden lesz. Először szombatra akartuk tenni, de végül úgy
döntöttünk, véletlenül sem akarjuk meggondolni magunkat, úgyhogy már pénteken
elrepülünk Mexikóba.
Egyébként más érdekes dolog nem történt az utóbbi hetekben. Kivéve talán
azt, hogy a Schöle gyógyszerei miatt látott képzelgéseim beigazolódtak. Ezek a
látomások egy éve kísértettek pár hétig. Miután elmúltak, el is felejtettem a
dolgot, egészen múlt hétig. Akkor viszont nagyon gyorsan visszatértek az
emlékeim. Mindössze annyi kellett az előidézésükhöz, hogy meglássam Patkányt a
nyílt utcán. Először ledöbbentem, mivel azt hittem, vele már végeztünk. Aztán
visszagondoltam a garázsban történő cselekményekre és megállapítottam, hogy
lehet, lecsaptuk a gyereket, de nem öltük meg. Valószínűleg valaki megtalálta,
mentőt hívott hozzá, ő szépen felépült, megszöktette a férfit és most itt
vannak megint...
Mire végigzongoráztam a gondolatmenetem, eljutottam az első álmom
színhelyéhez, a sikátorhoz. Mikor kapcsoltam, hogy basszus, ezt a helyet már
láttam, -itt fognak majdnem meggyilkolni-, már késő volt. A semmiből termett
előttem a két alak. Elkezdtek ütni, rugdosni. Nagy nehezen kiszabadultam a
markukból, elkezdtem futni, remélve, hogy sikerül majd elmenekülnöm az álmom
elől. Egy darabig tényleg elhittem, hogy képes vagyok rá.
Kis idő után úgy éreztem, nem bírok tovább rohanni, ezért megálltam. Nem
kellett volna.
Jött a látomásból jól ismert, bumerángszerű fegyver. Pontosan úgy hasított a
torkomba, ahogy azt előre láttam. A fájdalom mértékét viszont elég rosszul
saccoltam meg. Úgy véltem, majd egy üvöltéssel elintézem a dolgot és tovább
vánszorgok.
Jó naiv voltam... Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy majd egy ilyen izével a
torkomban tovább tudok menni.
Egész konkrétan mozdulni nem bírtam. Mintha ezer tőrt vágtak volna belém.
Nem éreztem semmit, csak magát a nyilalló fájdalmat. Utána pedig elsötétült
minden.
A következő dolog, amire emlékszem, az Ty kétségbeesett arckifejezése. Nagyon
aggódott értem a srác. Pedig nem is tartozott a csapatunkhoz. Sőt, nem is
tudott rólunk. (Legalábbis nagyon reméltem.)
Meg is kérdeztem tőle, hogyan akadt rám. Ő pedig elkezdett mesélni.
Elmondta, hogy Gregékkel lógott, mikor a srác kapott egy hívást, melytől
teljesen elsötétült. Greg viszont nem akarta elmondani neki, hogy mi van. Ezért
nem erőlködött tovább, hanem vele maradt. Mikor meglátott, totál ledöbben, de
nem pánikolt be, hiszen elsősegélyes. Hívta a mentőket és azóta mellettem van.
A történetet hallgatva eszembe jutott, hogy Ty nem csak ez esetben mentett meg.
Még minimum kétszer meg fog ez történni.
Ezt természetesen nem árultam el neki, nem akartam, hogy még jobban
kétségbeessen. Azt viszont elmondtam neki, hogy a férfi, aki engem üldöz,
veszélyes. Sőt. életveszélyes. Így ha ezentúl akármi gyanúsat észlel maga
körül, feltéten szóljon majd nekünk, mert nem akarjuk, hogy levadásszák.
Az eset óta kicsit óvatosabban viselkedem. Nem akarom, hogy a héten
történjen valami. Annyira közel vagyunk a versenyhez, nem kéne, hogy a Patkány
és a férfi megint bekavarjon nekünk.
Azt viszont biztosan tudom, hogy még két ilyen eset lesz. Azoknak viszont nem
tudom az időpontját, csak annyit, hogy Ty ott lesz majd a megmentők között...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. október 13., vasárnap
2013. augusztus 30., péntek
Újra itthon, majdnem rettegésben
Egy hete említettem, hogy sikeresen elintéztük a férfit és Patkányt. A
sikerünket a lehető legjobban megünnepeltük, majd rögtön a jövőnkön kezdtünk
agyalni. Végül arra jutottunk, amit az előző bejegyzésben írtam. Elég izgalmas
évnek nézünk elébe, ebben mindannyian egyetértettünk. Aztán úgy gondoltuk,
nincs értelme tovább időznünk Lengyelországban. Pláne úgy, hogy mi vissza
akarunk érni iskolakezdésre. Mert milyen dolog már az, hogy ez lenne a harmadik
gimnazista évem, de még egyetlen évnyitón sem vettem részt eddig. Most meglehet
az első alkalom.
A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..
Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.
Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.
Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...
A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..
Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.
Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.
Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...
2013. június 28., péntek
Felfordulások Part 3 (A költözés)
Az előző részben említettem, hogy végre keresztbe tettünk Patkányéknak.
Ugyanis az erdőben sétálva rábukkantunk a titkos búvóhelyükre. Ott kicsit
szaglásztunk, majd értesítettük a rendőrséget a dologról. Ők lefoglaltak szinte
mindent, mindössze két dolgot, az ellenségeink fegyverét engedték megtartani.
Nekünk ez pont elég volt, így teljes diadalittassággal tértünk haza aznap. Arra
viszont nem gondoltunk, hogy ezt a férfi és a segédje nem fogják annyiban
hagyni. Ennek most isszuk a levét, mert úgy néz ki, hogy az elmúlt egy hónapban
elkezdtek minket vadászni. Elég nagy iramban...
Az első napokban még nem történt semmi, kibuliztuk magunkat és elkönyveltük, hogy jó úton haladunk a végső siker felé. A tény, hogy ennyire simán ment minden, mindössze két embert, Greget és engem hozott zavarba. Mindketten úgy gondoltuk, hogy tuti forralnak valamit ellenünk, és kis idő elteltével érzékelni is fogjuk a dolgot. Ezt az elméletet előadtuk Oxánának is, aki először elgondolkozott, majd közölte, hogy nem baj, egyre erősebbek vagyunk, simán legyőzzük majd őket. Ez persze nem így történt...
Úgy jó két hét semmittevés után ismét elkezdtünk nyomozni. Képtelenek voltunk egész nap ülni és lustálkodni. Egyszerűen zavarta a csapatot, hogy nincs semmi tennivaló, veszély és kockázat. Éppen ezért a kutakodást rögtön a kis házban kezdtük. Tudtuk, hogy nem fogunk ott találni semmit, de azért megnéztük. A túrából hazaérve viszont kaptunk egy pofont. Igencsak nagyot néztünk, amikor a saját lakásunkba lépve megláttuk Davet eszméletlenül, vérben fürödve a padlón. Először szóhoz sem jutottunk. Kellet jó öt perc mire magához tért a csapat. (Elég sok mindenre fel vagyunk készülve, de az ilyen típusú, hirtelen, vad csapásokra nem. Elég rutintalanok vagyunk amúgy is, tehát nem reagálunk túl jól a meglepetésekre. Ez a csapatunk gyenge pontja. És ezt valaki nagyon jól kihasználta akkor...) Miután felocsúdtunk megpróbáltunk életet verni Davbe. Elég nehezen ment. Már éppen kezdtünk pánikba esni, hogy lehet megölték, mikor feléledt a srác.
Aztán öt perc alatt elhadart mindent. Elmesélte, hogy a férfi és a patkány jártak nálunk, keresték a fegyvereiket, de nem találták meg egyiket sem. Ezután elkezdtek faggatni a társunkat a gyilkoló eszközökkel kapcsolatba, ám Dave nem mondott semmit. Ezen berágtak, eszméletlenre verték a barátunkat, és távoztak.
Ezen események hatására úgy döntöttünk, erősebb védelemre van szükségünk. Ezért felvetettem, hogy lehet nem ártana, ha mindenki tartana magánál egy kést. Mindig, még az utcán is. Az ötletem először nem nagyon tetszett Oxánának, de később beadta a derekát. Mi pedig nekiálltunk kutakodni a konyhakések között.
Már a következő nap folyamán bebizonyosodott, hogy a fegyvertartással kapcsolatban hozott döntésünk nagyon is jó ötlet volt. Ugyanis olyan történt velem, mint azelőtt soha. (Na, jó, talán Litvániában egyszer történt velem hasonló dolog.) Rám támadtak a nyílt utcán. Még szerencse, hogy csak a patkány volt ott, nálam pedig volt kés, így könnyen hárítottam a támadásait. De akkor is le voltam döbbenve. Ilyet, sőt, még csak ehhez hasonlót sem csináltak eddig. Ezelőtt megpróbáltak titokban maradni, úgy elintézni minket. Egész hazaúton ezen gondolkodtam, hogy mitől lett nekik ennyire sürgős a dolog. A választ a kérdésemre viszont csak jóval később kaptam meg.
Ugyanis a bázisban kitört a káosz. Még mielőtt betoppantam volna a lakásunkba, hallottam, hogy kicsit nagy az alapzaj. Ebből sejtettem, hogy valami nem lesz rendben. De arra nem nagyon számítottam, hogy Ricket is megtámadják az utcán. Mint kiderült, kettőnk közül ő járt rosszabbul. Míg engem a patkányképű próbált megölni, rá a férfi támadt. Így azt hiszem nem is kell folytatnom ezt a dolgot, egyértelmű, hogy ő sokkal súlyosabb sebeket kapott. Azaz, inkább kis híján meghalt. Azt volt a nagy szerencséje, hogy Cobbler éppen arra járt és közbeavatkozott és megmentette.
Ez is elég nagy baj volt, de nem a legnagyobb.
Mert ugye mindkét támadónkat nagyon jól ismertük. Elég jó teóriának bizonyult az, hogy nagyon dühösek lettek ránk, amiért megloptuk őket, ezért minél hamarabb végezni akarnak velünk. Igen ám, de akkor ki támadt Oxánára a piacon, mikor patkány és a férfi velem és Rickkel küzdött? Na, ez volt az a kérdés, melyre egyikőnk sem tudott válaszolni. Viszont egyformán aggasztott mindenkit a bandából. Egy harmadik ember, aki a halálunkat akarja....
Két óra tanácskozás után sem jutottunk egyről a kettőre, ezért felhívtuk Jaxt. Ő pedig behívta a beszélgetésbe Schölét. Velük kicsit gyorsabban haladtunk, ugyanis ők hozzáférnek olyan információs szerverekhez, amikhez mi nem. A segítségükkel hamar kiderítettük, hogy nem csak ketten vannak a nyomunkban. Ők csak a vezetői az egésznek. Tulajdonképpen egy egész mozgalom áll mögöttük. Ami ráadásul egy olyan szervezet, mely abszolút ellenünk irányul. Magyarul az össze tagja holttan akar látni minket.
Ezek a tények kicsit transzba ejtettek minket. Főleg azért, mert megtudtuk, hogy igazából mi történt velünk az utcán aznap. A férfi és az emberei megérkeztek és ránk vadásznak.
Na meg persze ráeszméltünk arra is, hogy nem mi irányítunk. Egyetlenegy diadalunk volt, a kis háznál. Amúgy pedig örülhetünk, hogy életben vagyunk...
Ezek után azonnal elhatároztuk, hogy nem maradunk Magyarországon. Ebben mindannyian egyetértettünk. Viszont azt, hogy hová meneküljünk, senki sem tudta. Mikor megkérdeztük Oxyval a csapatot, csak ültek és néztek ránk. Nem tudom miért nem mertek ötleteket mondani. Tény, hogy nagyon feszültek voltunk, de sosem haraptuk le senki fejét.
Végül Daniel törte meg a csendet. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha visszatérnénk valahová a múltamból. Valószínűleg úgy gondolkodnak majd a gyilkosok, hogy úgy sem megyünk olyan helyre, ahol már voltunk.
Először nem tetszett az ötlet, hogy visszamenjek Litvániába vagy Svédországba, ugyanis majdnem minden kampóshoz köthető dolog ott játszódott. Aztán eszembe jutott egy harmadik hely. És egy harmadik személy. Jace Lengyelországból. Emlékszem, tavaly, mikor átkutattuk a ZK-kat, nála húztuk meg magunkat.
Amint eszembe jutott a dolog, elvigyorodtam és megkértem Schölét, hogy szerezze meg nekem a telefonszámát. Mondhattam volna azt is, hogy beszéljen vele, de nem szerettem volna az akarata ellenére belerángatni a dologba a barátom. Úgy gondoltam, majd én beszélek vele, és ha szeretne segíteni, akkor hálásak leszünk neki, ha nem, akkor meg keresünk más helyet.
Természetesen egy pillanatig sem képzeltem, hogy nemet fog mondani nekünk, de azért kiadtam a parancsot, hogy ha úgy alakul a dolog, akkor találjanak egy másik úti célt.
A svéd nyomozónő elég gyorsan, fél órán belül megtalálta nekem Jace számát, én pedig azonnal fel is hívtam. A hívásom annyira sikeres volt, hogy egy órán belül már csomagoltunk az útra. Csupán azt nem tudtuk, mivel, és hogy megyünk oda. Ezért megkértem a többieket, hogy pakolják össze a cuccaim. Míg ők a bőröndöm intézték, lecsekkoltam a menetrendeket. Elég rossz volt. Úgy nézett ki, ha még aznap délután elindulunk, akkor is csak másnap délben érünk oda. Így tehát bíznunk kellett a meglepetés erejében, abban, hogy titokban tudjuk tartani a távozásunkat.
A sok kockázat miatt nem is késlekedtünk. Gyorsan összepakoltuk a dolgainkat, kivonultunk a vasútállomásra, majd felszálltunk az első vonatunkra.
Az első napokban még nem történt semmi, kibuliztuk magunkat és elkönyveltük, hogy jó úton haladunk a végső siker felé. A tény, hogy ennyire simán ment minden, mindössze két embert, Greget és engem hozott zavarba. Mindketten úgy gondoltuk, hogy tuti forralnak valamit ellenünk, és kis idő elteltével érzékelni is fogjuk a dolgot. Ezt az elméletet előadtuk Oxánának is, aki először elgondolkozott, majd közölte, hogy nem baj, egyre erősebbek vagyunk, simán legyőzzük majd őket. Ez persze nem így történt...
Úgy jó két hét semmittevés után ismét elkezdtünk nyomozni. Képtelenek voltunk egész nap ülni és lustálkodni. Egyszerűen zavarta a csapatot, hogy nincs semmi tennivaló, veszély és kockázat. Éppen ezért a kutakodást rögtön a kis házban kezdtük. Tudtuk, hogy nem fogunk ott találni semmit, de azért megnéztük. A túrából hazaérve viszont kaptunk egy pofont. Igencsak nagyot néztünk, amikor a saját lakásunkba lépve megláttuk Davet eszméletlenül, vérben fürödve a padlón. Először szóhoz sem jutottunk. Kellet jó öt perc mire magához tért a csapat. (Elég sok mindenre fel vagyunk készülve, de az ilyen típusú, hirtelen, vad csapásokra nem. Elég rutintalanok vagyunk amúgy is, tehát nem reagálunk túl jól a meglepetésekre. Ez a csapatunk gyenge pontja. És ezt valaki nagyon jól kihasználta akkor...) Miután felocsúdtunk megpróbáltunk életet verni Davbe. Elég nehezen ment. Már éppen kezdtünk pánikba esni, hogy lehet megölték, mikor feléledt a srác.
Aztán öt perc alatt elhadart mindent. Elmesélte, hogy a férfi és a patkány jártak nálunk, keresték a fegyvereiket, de nem találták meg egyiket sem. Ezután elkezdtek faggatni a társunkat a gyilkoló eszközökkel kapcsolatba, ám Dave nem mondott semmit. Ezen berágtak, eszméletlenre verték a barátunkat, és távoztak.
Ezen események hatására úgy döntöttünk, erősebb védelemre van szükségünk. Ezért felvetettem, hogy lehet nem ártana, ha mindenki tartana magánál egy kést. Mindig, még az utcán is. Az ötletem először nem nagyon tetszett Oxánának, de később beadta a derekát. Mi pedig nekiálltunk kutakodni a konyhakések között.
Már a következő nap folyamán bebizonyosodott, hogy a fegyvertartással kapcsolatban hozott döntésünk nagyon is jó ötlet volt. Ugyanis olyan történt velem, mint azelőtt soha. (Na, jó, talán Litvániában egyszer történt velem hasonló dolog.) Rám támadtak a nyílt utcán. Még szerencse, hogy csak a patkány volt ott, nálam pedig volt kés, így könnyen hárítottam a támadásait. De akkor is le voltam döbbenve. Ilyet, sőt, még csak ehhez hasonlót sem csináltak eddig. Ezelőtt megpróbáltak titokban maradni, úgy elintézni minket. Egész hazaúton ezen gondolkodtam, hogy mitől lett nekik ennyire sürgős a dolog. A választ a kérdésemre viszont csak jóval később kaptam meg.
Ugyanis a bázisban kitört a káosz. Még mielőtt betoppantam volna a lakásunkba, hallottam, hogy kicsit nagy az alapzaj. Ebből sejtettem, hogy valami nem lesz rendben. De arra nem nagyon számítottam, hogy Ricket is megtámadják az utcán. Mint kiderült, kettőnk közül ő járt rosszabbul. Míg engem a patkányképű próbált megölni, rá a férfi támadt. Így azt hiszem nem is kell folytatnom ezt a dolgot, egyértelmű, hogy ő sokkal súlyosabb sebeket kapott. Azaz, inkább kis híján meghalt. Azt volt a nagy szerencséje, hogy Cobbler éppen arra járt és közbeavatkozott és megmentette.
Ez is elég nagy baj volt, de nem a legnagyobb.
Mert ugye mindkét támadónkat nagyon jól ismertük. Elég jó teóriának bizonyult az, hogy nagyon dühösek lettek ránk, amiért megloptuk őket, ezért minél hamarabb végezni akarnak velünk. Igen ám, de akkor ki támadt Oxánára a piacon, mikor patkány és a férfi velem és Rickkel küzdött? Na, ez volt az a kérdés, melyre egyikőnk sem tudott válaszolni. Viszont egyformán aggasztott mindenkit a bandából. Egy harmadik ember, aki a halálunkat akarja....
Két óra tanácskozás után sem jutottunk egyről a kettőre, ezért felhívtuk Jaxt. Ő pedig behívta a beszélgetésbe Schölét. Velük kicsit gyorsabban haladtunk, ugyanis ők hozzáférnek olyan információs szerverekhez, amikhez mi nem. A segítségükkel hamar kiderítettük, hogy nem csak ketten vannak a nyomunkban. Ők csak a vezetői az egésznek. Tulajdonképpen egy egész mozgalom áll mögöttük. Ami ráadásul egy olyan szervezet, mely abszolút ellenünk irányul. Magyarul az össze tagja holttan akar látni minket.
Ezek a tények kicsit transzba ejtettek minket. Főleg azért, mert megtudtuk, hogy igazából mi történt velünk az utcán aznap. A férfi és az emberei megérkeztek és ránk vadásznak.
Na meg persze ráeszméltünk arra is, hogy nem mi irányítunk. Egyetlenegy diadalunk volt, a kis háznál. Amúgy pedig örülhetünk, hogy életben vagyunk...
Ezek után azonnal elhatároztuk, hogy nem maradunk Magyarországon. Ebben mindannyian egyetértettünk. Viszont azt, hogy hová meneküljünk, senki sem tudta. Mikor megkérdeztük Oxyval a csapatot, csak ültek és néztek ránk. Nem tudom miért nem mertek ötleteket mondani. Tény, hogy nagyon feszültek voltunk, de sosem haraptuk le senki fejét.
Végül Daniel törte meg a csendet. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha visszatérnénk valahová a múltamból. Valószínűleg úgy gondolkodnak majd a gyilkosok, hogy úgy sem megyünk olyan helyre, ahol már voltunk.
Először nem tetszett az ötlet, hogy visszamenjek Litvániába vagy Svédországba, ugyanis majdnem minden kampóshoz köthető dolog ott játszódott. Aztán eszembe jutott egy harmadik hely. És egy harmadik személy. Jace Lengyelországból. Emlékszem, tavaly, mikor átkutattuk a ZK-kat, nála húztuk meg magunkat.
Amint eszembe jutott a dolog, elvigyorodtam és megkértem Schölét, hogy szerezze meg nekem a telefonszámát. Mondhattam volna azt is, hogy beszéljen vele, de nem szerettem volna az akarata ellenére belerángatni a dologba a barátom. Úgy gondoltam, majd én beszélek vele, és ha szeretne segíteni, akkor hálásak leszünk neki, ha nem, akkor meg keresünk más helyet.
Természetesen egy pillanatig sem képzeltem, hogy nemet fog mondani nekünk, de azért kiadtam a parancsot, hogy ha úgy alakul a dolog, akkor találjanak egy másik úti célt.
A svéd nyomozónő elég gyorsan, fél órán belül megtalálta nekem Jace számát, én pedig azonnal fel is hívtam. A hívásom annyira sikeres volt, hogy egy órán belül már csomagoltunk az útra. Csupán azt nem tudtuk, mivel, és hogy megyünk oda. Ezért megkértem a többieket, hogy pakolják össze a cuccaim. Míg ők a bőröndöm intézték, lecsekkoltam a menetrendeket. Elég rossz volt. Úgy nézett ki, ha még aznap délután elindulunk, akkor is csak másnap délben érünk oda. Így tehát bíznunk kellett a meglepetés erejében, abban, hogy titokban tudjuk tartani a távozásunkat.
A sok kockázat miatt nem is késlekedtünk. Gyorsan összepakoltuk a dolgainkat, kivonultunk a vasútállomásra, majd felszálltunk az első vonatunkra.
2013. június 23., vasárnap
Vérengzés a Sportviadalon (KÜLÖNKIADÁS)
Kedves
olvasóim!
Mint látjátok, több mint egy hónapja nem került újabb történet a blogba. Ennek oka nem más, mint az, hogy neveztem egy novellaíró versenyre. A végeredményt beküldés előtt pár embernek megmutattam, eddig csak ők láthatták a történetet. Most viszont úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom az írást. Igaz, semmilyen szálon nem kapcsolódik a blog sztorijához, de az én művem. A témája természetesen horror.
Tehát, fogadjátok szeretettel ezt a kis különkiadást, mely egyben életem első novellája.
Mint látjátok, több mint egy hónapja nem került újabb történet a blogba. Ennek oka nem más, mint az, hogy neveztem egy novellaíró versenyre. A végeredményt beküldés előtt pár embernek megmutattam, eddig csak ők láthatták a történetet. Most viszont úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom az írást. Igaz, semmilyen szálon nem kapcsolódik a blog sztorijához, de az én művem. A témája természetesen horror.
Tehát, fogadjátok szeretettel ezt a kis különkiadást, mely egyben életem első novellája.
Vérengzés
a Sportviadalon
2012. április 18-a piros betűs nap volt számomra.
Ugyanis aznap indultam útnak életem első többnapos versenyére. Nem is
akármilyenre. Egy hatalmas sportrendezvényre. Egészen pontosan a Nagykun Diák
Sportviadalra. Ez egy nagyon népszerű esemény a kun városok diákjai számára,
kétévente tavasszal rendezik meg.
Természetesen nem egyedül vágtam neki a dolognak. A sulinkból majdnem nyolcvanan vettünk részt valamiben, mivel a választék akkora volt, hogy mindenki talált számára kedves sportágat.
Én a kézilabda csapatban voltam. Régi álmom volt, hogy játszhassak a Nagykunon. Éppen ezért nagyon boldog voltam már az indulás előtt is, mert tudtam, hogy eredménytől függetlenül egy régi álmom válik majd valóra.
A helyszín idén Kunszentmárton volt. Ez a város lóg ki a többi közül a legjobban. Mert míg a többi település szinte egymás szomszédja, ide bő két órás út vezetett hazulról. Emiatt nagyon alaposan össze kellett készülnünk, mert természetesen nem tehettük meg azt, hogy fogtuk magunkat, és hazaugrottunk valamiért. Sőt, egész pontosan úgy állapodtunk meg, hogy mindenki együtt mozog, tehát együtt érkezünk, együtt távozunk. Ezt jó ötletnek tartottam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszek egyedül az iskolánkból a helyszínen. Másrészt a vonat miatt sem kellett aggódjak. Tudniillik nem vagyok az átszállások mestere. Ha hagytak volna egyedül utazni, tuti, hogy az ország túlsó végében kötöttem volna ki. De nem ez a fő oka annak, hogy így utólag azt mondom az együtt mozgásra, jó ötlet volt, hanem az, hogy a gázos helyzetekben a többiekre szinte mindig lehetett számítani. Olyannyira, hogy ha a tanárok engedélyezték volna a szabad járást a csapatnak, én már biztosan a holtak sorában lennék.
Természetesen nem egyedül vágtam neki a dolognak. A sulinkból majdnem nyolcvanan vettünk részt valamiben, mivel a választék akkora volt, hogy mindenki talált számára kedves sportágat.
Én a kézilabda csapatban voltam. Régi álmom volt, hogy játszhassak a Nagykunon. Éppen ezért nagyon boldog voltam már az indulás előtt is, mert tudtam, hogy eredménytől függetlenül egy régi álmom válik majd valóra.
A helyszín idén Kunszentmárton volt. Ez a város lóg ki a többi közül a legjobban. Mert míg a többi település szinte egymás szomszédja, ide bő két órás út vezetett hazulról. Emiatt nagyon alaposan össze kellett készülnünk, mert természetesen nem tehettük meg azt, hogy fogtuk magunkat, és hazaugrottunk valamiért. Sőt, egész pontosan úgy állapodtunk meg, hogy mindenki együtt mozog, tehát együtt érkezünk, együtt távozunk. Ezt jó ötletnek tartottam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszek egyedül az iskolánkból a helyszínen. Másrészt a vonat miatt sem kellett aggódjak. Tudniillik nem vagyok az átszállások mestere. Ha hagytak volna egyedül utazni, tuti, hogy az ország túlsó végében kötöttem volna ki. De nem ez a fő oka annak, hogy így utólag azt mondom az együtt mozgásra, jó ötlet volt, hanem az, hogy a gázos helyzetekben a többiekre szinte mindig lehetett számítani. Olyannyira, hogy ha a tanárok engedélyezték volna a szabad járást a csapatnak, én már biztosan a holtak sorában lennék.
Mikor megérkeztünk hatalmas tömeg fogadott minket a
vasútállomáson. Mint kiderült, a két nagy karcagi iskola is ugyanazzal a
vonattal utazott, amelyikkel mi. Ezért a helyiek egy tucat koordinátort
kiküldtek a csapatok elé, hogy elvezessék őket a szállásaikra. Minket nem
vittek messzire. Csupán pár száz métert kellett sétálnunk a szakközépiskolai
épületekig. Ez egy hatalmas udvar volt teli tantermekkel, és mellette egy
kisebb tornateremmel. A hellyel szemben pedig egy vadonatúj kézilabdacsarnok
állt. Azonnal meg is állapítottuk, hogy nem kell majd sokat sétálnunk a
mérkőzéseinkre.
Míg ezen merengtünk, belém hasított egy kérdés. Viszont nem mertem feltenni senkinek sem. Féltem, hogy majd ki fognak nevetni. Úgyhogy az út további részében magamban filozofáltam arról, hogy mégis mit keresünk mi tantermek között. Szerencsére pár percen belül rájöttem a dologra. Ez egy hatalmas rendezvény volt, nyolc iskola vett részt rajta. Csak mi voltunk vagy nyolcvanan, és a többi intézmény is körülbelül hasonló létszámmal jelent meg. Így komfortos szállás nem is akadt volna a városban ennyi diák számára. Meg amúgy is, lehet, hogy ez egy nagy sportesemény, de a fő célja az ismerkedés volt. A kényelem nem érdekelt senkit.
Ezek a gondolatok megnyugtattak, és egy óra múlva már teljesen optimistán láttam a helyzetet. Kicsit furcsa volt, hogy a semmi közepén egy tanteremben húszan alszunk együtt, de úgy voltam vele, nincs ezzel semmi baj, biztosan nagy élmény lesz. Az élmény meg is lett, habár nem teljesen olyan formában, mint ahogyan előre elképzeltem. Az elején nagyon sokat viccelődtünk azzal, hogy mekkora horrort lehetne itt forgatni, meg mekkora nagy színhely lenne ez a terem a semmi közepén egy hatalmas vérengzéshez. Utólag átkoztam is magam rendesen. A fene se gondolta volna, hogy majd bejön a dolog.
Míg ezen merengtünk, belém hasított egy kérdés. Viszont nem mertem feltenni senkinek sem. Féltem, hogy majd ki fognak nevetni. Úgyhogy az út további részében magamban filozofáltam arról, hogy mégis mit keresünk mi tantermek között. Szerencsére pár percen belül rájöttem a dologra. Ez egy hatalmas rendezvény volt, nyolc iskola vett részt rajta. Csak mi voltunk vagy nyolcvanan, és a többi intézmény is körülbelül hasonló létszámmal jelent meg. Így komfortos szállás nem is akadt volna a városban ennyi diák számára. Meg amúgy is, lehet, hogy ez egy nagy sportesemény, de a fő célja az ismerkedés volt. A kényelem nem érdekelt senkit.
Ezek a gondolatok megnyugtattak, és egy óra múlva már teljesen optimistán láttam a helyzetet. Kicsit furcsa volt, hogy a semmi közepén egy tanteremben húszan alszunk együtt, de úgy voltam vele, nincs ezzel semmi baj, biztosan nagy élmény lesz. Az élmény meg is lett, habár nem teljesen olyan formában, mint ahogyan előre elképzeltem. Az elején nagyon sokat viccelődtünk azzal, hogy mekkora horrort lehetne itt forgatni, meg mekkora nagy színhely lenne ez a terem a semmi közepén egy hatalmas vérengzéshez. Utólag átkoztam is magam rendesen. A fene se gondolta volna, hogy majd bejön a dolog.
A szállás elfoglalása után megnyitó következett.
Elég unalmas volt, de kell, hogy legyen protokoll része is a rendezvénynek. Ezt
követően kezdetét vette a versengés a szertornával. Itt főesélyesnek
számítottunk, de sajnos nem tudtuk megnézni a többieket, mert mennünk kellett
vissza, pakolni. Ugyanis egy órával később a mi csapatunk kezdett a
kézilabdatornán. Ebből adódtak is gondjaink. Mint említettem, a kézit kezdtük,
mégpedig a legrettegettebb csapat, a nagykun refi ellen. Ez is elég rossz hír
volt számunkra, de ami még rontott a helyzeten az az a tény volt, hogy a csapat
több meghatározó tagja nem tudott odaérni a kezdésre, mert szertornán vett
részt. Így végül nyolcan játszottuk végig a mérkőzést. Sajnos már az első
félidőben egyértelművé vált, hogy nem mi fogjuk nyerni a találkozót. De azért
szépen helytálltunk és nem hagytuk magunkat. A meccs végére viszont totálisan
kimerültünk, így az ellenfél el tudott húzni még négy góllal. Utána kicsit el
voltunk keseredve, de ez az állapot nem tartott 15 percnél tovább, hiszen
tisztában voltunk vele, hogy nem mi voltunk a mérkőzés esélyesei. A számunkra
igazán fontos csata ezután következett, a Szentannai csapata ellen. Mire
elkezdődött a játék, megérkeztek a többiek is, így gond nélkül, magabiztosan
nyertük a találkozót és kivívtuk, hogy a következő napon a bronzéremért
játszhassunk. Itt az izgalmak számunkra véget értek aznapra. Legalábbis akkor
még azt hittem.
A délután folyamán megebédeltünk, és megismerkedtünk
a várossal, majd szurkoltunk a többi csapatunknak. Nagyban buzdítottuk a lány
kosarasokat, mikor feltűnt valami. Mindenki ott volt a kézisek közül, kivéve a
hetes számú játékos, a jobb átlövőnk, Ádám. Ezt furcsának tartottam, mert a
barátnője a pályán volt. De akkor nem gondolkodtam el jobban ezen, mert úgy
voltam vele, hogy nem sok közöm van ahhoz, hogy hol, mikor és kinek szurkol a
srác. A délutáni programok vége felé viszont már kezdett kifejezetten gyanússá
válni, hogy nem volt sehol. Mert hát déltől egészen estig mentek a labdajátékok
selejtezői, ő viszont egyiken sem vett részt, még csak nézőként sem. Meg is
kérdeztem a kapusunkat, hogy mit gondol erről, de ő csak annyit mondott, hogy
szerinte éppen az egyik kocsmában lazul, és vélhetőleg nagyon is jól teszi.
Ezért elhatároztuk, hogy az utolsó mérkőzés után mi is elnézünk egy sörre. Ez
nem teljesen jött össze, mert mire eljutottam oda, hogy na, akkor indulhatunk,
ő már felszívódott. Valószínűleg túl lassan öltöztem át, ezért otthagyott. A
többiekre viszont nekem nem volt kedvem várni. Ezért fogtam magam és elindultam
egyedül. Ezzel egy szabályt rögtön meg is sértettem. Mondjuk nem sokáig, mert
amint kiléptem az utcára, belefutottam egy csoportba. Nem ismertem őket, de
versenyzőknek tűntek, és szemmel láthatóan a kocsmába készültek ők is, így
beálltam közéjük.
Hamar rájöttek, hogy eggyel többen vannak, mint
gondolták. Ezért nem is bújtam meg tovább köztük, bemutatkoztam nekik és
elmondtam, hogy én is versenyző vagyok. Nem telt bele sok idő és már ment is a
duma mindenről. Gyorsan befogadtak, mint alkalmi kocsmajáró tagot. Persze azért
az út alatt kicsit jobban megismertem őket. Szószólójuk egy Tibi nevezetű srác
volt. Nekem elég hiperaktívnak tűnt, de végül is jó fej volt. Aztán a bagázsban
volt még Dani is, akit már régebbről ismertem, így amint megláttam,
odasomfordáltam mellé. A jobb oldalán volt Attila. Vele elég volt pár szót
váltanom, azonnal megéreztem, hogy ha komoly dologgal kapcsolatos kérdésem vagy
észrevételem van, hozzá kell forduljak. Nem beszéltünk pedig semmi
különlegesről, csak egyszerűen érződött a beszédén, hogy nagyon komolyan
átgondol minden egyes szót, mielőtt megszólal. Emellett tipikusan olyan
tartással és külsővel rendelkezett, mely azt sugallta, hogy vegyem őt komolyan.
Akkor szinte biztosra vettem, hogy a verseny alatt még fogunk hallani
egymásról. Ez a sejtésem be is jött, olyannyira, hogy Ati főszerepet játszott
két élet megmentésében, és a vérengző
leleplezésében is a későbbiekben. De akkor erről még mit sem sejtettünk. Sokkal
inkább nekünk való témákról beszélgettünk. Például arról, hogy vissza kellene
menni a szállásra, mert a csajok ott maradtak. Ezt az ötletet mindnyájan
támogattuk, így még bolyongtunk egy jó órát,
mire megérkeztünk az Ászokba a teljes sereggel. Ekkor már rengetegen voltunk.
Az ismerkedést fel is adtam, mindössze pár embert sikerült megjegyeznem.
Például Bogit. Vele már napközben is találkoztam,
és nevettem is egy jót vele, mert egy félreértés áldozatai lettünk az egyik
mérkőzés után.
Este tízig a sörözőben lévő emberek nagy része
leitta magát, viszont mi páran józanok maradtunk. Nem mondom azt, hogy nem
ittunk valamennyit, de tisztában voltunk vele, hogy valakiknek vissza kell majd
vinniük a szállásra a berúgott társakat. Ehhez a szerephez pedig már amúgy is
hozzá voltam szokva. És úgy vettem észre, hogy rajtam kívül még egy pár ember
is hasonlóképpen gondolkodott. Például a velünk egy asztalnál ülő Peti. Eleinte
kicsit túl komolynak tűnt, de aztán vele is megtaláltam a közös hangot, és egész jót beszélgettünk. Elmondta, hogy most
végzős, Nagykun után fog érettségizni. Ebből adódóan mostanában elég zűrzavar
az élete. A verseny viszont nagyon jól kikapcsolja, így örömmel utazott ide.
Míg én hallgattam a sztoriját eszembe jutott, hogy nem is tudom, hogy ki miben vesz részt tőlük. Igazából nem is volt fontos, csak érdekelt a dolog. Úgyhogy elmesélték azt is. Mint kiderült, Peti futásban indult, így ő csak a következő napon volt érintett. A számomra meglepő választ Attila adta. Azt mondta, kézizik. Elmondtam, hogy én is, aztán néztünk egy hatalmasat, ugyanis nem emlékeztünk egymásra a pályáról. Később rájöttünk ennek az okára. Mindketten bal szélen játszottunk, így optimális esetben az égvilágon semmi közünk nem kellett legyen egymáshoz. A megoldás megszületésén jót vigyorogtunk, majd elhatároztuk, hogy összeszedjük a lerészegedett bandát és visszamegyünk a szállásra.
Míg én hallgattam a sztoriját eszembe jutott, hogy nem is tudom, hogy ki miben vesz részt tőlük. Igazából nem is volt fontos, csak érdekelt a dolog. Úgyhogy elmesélték azt is. Mint kiderült, Peti futásban indult, így ő csak a következő napon volt érintett. A számomra meglepő választ Attila adta. Azt mondta, kézizik. Elmondtam, hogy én is, aztán néztünk egy hatalmasat, ugyanis nem emlékeztünk egymásra a pályáról. Később rájöttünk ennek az okára. Mindketten bal szélen játszottunk, így optimális esetben az égvilágon semmi közünk nem kellett legyen egymáshoz. A megoldás megszületésén jót vigyorogtunk, majd elhatároztuk, hogy összeszedjük a lerészegedett bandát és visszamegyünk a szállásra.
Fél óra alatt nagy nehezen megtaláltunk mindenkit,
aki a csoportunkhoz tartozott, és elindultunk vissza az SZK épületekbe.
Útközben eszembe jutott Ádám. El is mondtam a történteket Attilának. Először
meglepetten nézett rám, majd megjegyezte, hogy ez furcsa, mert tőlük is
felszívódott egy játékos az utolsó mérkőzésük után. Ezt követően pedig egész
nap nem látta. Ezen én döbbentem le. Ezek szerint a mai nap folyamán két
sportoló tűnt el nyomtalanul. De ez csak kettőnknek tűnt fel. Miután belénk
hasított a felismerés, sokatmondó pillantást váltottunk egymással és folytattuk
az utunkat.
A szállásra visszaérve az első dolgom az volt, hogy megnéztem, kik vannak a szobában. Elkeseredve tapasztaltam, hogy Ádám nem volt ott. Ebből arra következtettem, tényleg történt vele valami. Mert az egy dolog, hogy egész nap nem volt sehol, de hogy bőven takarodó után sem érkezett még meg, az kicsit furcsa volt tőle. Eleve nem vallott rá, hiszen pontos, szabálytisztelő embernek ismertem.
Természetesen ez után az első dolgom az volt, hogy elkezdtem érdeklődni felőle. De sajnos a többiek nem tudtak semmi használható információt mondani róla. Ennek két oka is volt. Egyrészt a banda fele leitta magát a sárga földig, ők nyilván két értelmes mondatot is képtelenek voltak kinyögni. A csoport másik fele meg vagy aludt, vagy pedig hidegen hagyta őket a társunk sorsa.
Így nem maradt más választásom, meg kellett találjam az egyik tanárunkat. Elsőre jó ötletnek tűnt a dolog, de sajnos később rájöttem, hogy mégsem az. Ugyanis a testnevelők a város túlsó végében voltak elszállásolva. Mikor erre ráeszméltem, kicsit elbizonytalanodtam. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Szerencsére hamar észhez tértem, és eldöntöttem, hogy ennek a dolognak a végére fogok járni, akármibe is kerül majd. Ezért megkerestem gyorsan Atit. Amint megérkeztem a D terembe, ahol a refisek aludtak, azonnal érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben. A szobán mintha egy hurrikán söpört volna végig. A srácok cuccai szanaszét hevertek mindenfelé, éppen azokat szedegették össze, amikor betoppantam. A látványt persze nem tudtam megemészteni azonnal, lefagytam. A pillanatnyi zavarom kiszúrták, azonnal el is kezdték mesélni, mi történt velük.
Perceken belül hatalmas zűrzavar lett. Mindenki másképp kezdte el a beszámolóját. Végül Attila kivonszolt a teremből és elmondott mindent, ami tudott.
A szállásra visszaérve az első dolgom az volt, hogy megnéztem, kik vannak a szobában. Elkeseredve tapasztaltam, hogy Ádám nem volt ott. Ebből arra következtettem, tényleg történt vele valami. Mert az egy dolog, hogy egész nap nem volt sehol, de hogy bőven takarodó után sem érkezett még meg, az kicsit furcsa volt tőle. Eleve nem vallott rá, hiszen pontos, szabálytisztelő embernek ismertem.
Természetesen ez után az első dolgom az volt, hogy elkezdtem érdeklődni felőle. De sajnos a többiek nem tudtak semmi használható információt mondani róla. Ennek két oka is volt. Egyrészt a banda fele leitta magát a sárga földig, ők nyilván két értelmes mondatot is képtelenek voltak kinyögni. A csoport másik fele meg vagy aludt, vagy pedig hidegen hagyta őket a társunk sorsa.
Így nem maradt más választásom, meg kellett találjam az egyik tanárunkat. Elsőre jó ötletnek tűnt a dolog, de sajnos később rájöttem, hogy mégsem az. Ugyanis a testnevelők a város túlsó végében voltak elszállásolva. Mikor erre ráeszméltem, kicsit elbizonytalanodtam. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Szerencsére hamar észhez tértem, és eldöntöttem, hogy ennek a dolognak a végére fogok járni, akármibe is kerül majd. Ezért megkerestem gyorsan Atit. Amint megérkeztem a D terembe, ahol a refisek aludtak, azonnal érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben. A szobán mintha egy hurrikán söpört volna végig. A srácok cuccai szanaszét hevertek mindenfelé, éppen azokat szedegették össze, amikor betoppantam. A látványt persze nem tudtam megemészteni azonnal, lefagytam. A pillanatnyi zavarom kiszúrták, azonnal el is kezdték mesélni, mi történt velük.
Perceken belül hatalmas zűrzavar lett. Mindenki másképp kezdte el a beszámolóját. Végül Attila kivonszolt a teremből és elmondott mindent, ami tudott.
Mint kiderült, nem mindenki ment el tőlük az esti
rendezvényre. Ketten is a szálláson maradtak pihenni. Viszont mire a csapat
visszatért, ők már nem voltak sehol. Eleinte nem nagyon gyanakodtak a srácok,
azt hitték fürdeni mentek az eltűntek. Csakhogy aztán ők is elindultak hárman a
tusolóba. Amikor bementek, meglepődtek, mert sötét volt. Vissza is akartak
fordulni, de végül úgy döntöttek, előbb lezuhanyoznak, aztán keresik meg az
elkóboroltakat. A látványt, ami a lámpa feloltásával eléjük tárult, képtelenek
voltak feldolgozni. Ugyanis nem más fogadta őket ott, mint egy zuhanycsővel
megfojtott, fejjel lefelé felakasztott, kivéreztetett hulla. Aki ráadásul nem
is egy közönséges halott volt, hanem a két eltűnt társuk egyike.
A következő pillanatban ketten összeestek. Így a harmadik fürdeni induló srác visszament a szobába. Ott azonnal elmondta a többieknek, mit látott. Azok pedig csak ámultak, majd eszükbe jutott, hogy ketten ott maradtak, ezért gyorsan odamentek négyen és visszahozták a két sokkos állapotban lévő fiút.
A következő pillanatban ketten összeestek. Így a harmadik fürdeni induló srác visszament a szobába. Ott azonnal elmondta a többieknek, mit látott. Azok pedig csak ámultak, majd eszükbe jutott, hogy ketten ott maradtak, ezért gyorsan odamentek négyen és visszahozták a két sokkos állapotban lévő fiút.
Ezt követően pánikszerűen telefonáltak az
edzőjüknek. A férfi viszont elérhetetlen volt. Ennek több oka is lehetett, de
ez nem érdekelt senkit. Ott, akkor a fiúkat nem vigasztalta. Sőt, igazság
szerint még csak még jobban bepánikoltak a srácok. Képtelenek voltak reálisan
gondolkodni, cselekedni. Emiatt nem is igazán csináltak semmit. Még csak a
gondnokot sem keresték meg a bajukkal.
Ezen a viselkedésen nagyon durván megbotránkoztam, mert véleményem szerint ilyen esetben az a minimum, hogy szólok egy felnőttnek. Még akkor is, ha nem ismerem, nem az én tanárom. De ők? Nem tettek semmit. Az egyik barátjuk a zuhanyzóban volt felakasztva, még minimum egy társuk nyomtalanul eltűnve, és a fülük botját sem mozdították.
Rögtön közöltem is velük a véleményem, nem kíméltem őket. Kiselőadást tartottam nekik arról, hogy szemmel láthatólag mennyit ér nekik a saját csapattársuk élete. Aztán nagy nehezen abbahagytam a prédikálást, és figyeltem a reakciókat. Döbbenten vettem észre, hogy mindössze három ember figyelt rám: Peti, Dani és Attila. Még jobban meglepődtem, amikor egyikőjük sem kezdett el vitatkozni velem. Sőt, határozottan kifejtették, hogy nagyon is igazat adnak nekem. Mikor már kicsit lecsillapodtam, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a tusolót kicsit közelebbről. Ez az ötlet viszont nem tetszett mindenkinek. Ugyanis Peti nem bírja a vért. Ezért úgy döntöttünk ketten megyünk Atival a zuhanyt megnézni, ők pedig Danival szólnak a portásnak.
Ez a terv teljesen jónak tűnt, egészen tíz percig. Akkor viszont atomjaira hullott.
Az akció első periódusában nem történt semmi különös. Bementünk a fürdőhelyiségbe, vettünk egy mély lélegzetet, és feloltottuk a villanyt. Egy cseppet sem lepődtünk meg a felakasztott hulla látványától, igazság szerint a szemünk se rebbent, mikor megláttuk. Utána közösen megfogadtuk, hogy ugyanígy fogja végezni, aki ezt tette, majd közelebb mentünk, és jobban megvizsgáltuk a tetemet.
A gyilkos vérbeli profi lehetett, ugyanis sebészi pontossággal gyilkolta le az áldozatot. Erre abból jöttünk rá, hogy a zuhanycsőnek semmi baja nem esett, viszont nagyon is szorosan fogta az áldozat nyakát. Emellett a fiú lába hozzá volt erősítve a zuhanyfüggöny tartóhoz. Méghozzá úgy, hogy pontosan annyi madzagot használt el a tettes, amennyi feltétlenül kellett a kötözéshez.
Ettől egy kicsit megijedtünk mindketten. Azt gondoltuk előzetesen, hogy szerencsétlen gyereket biztos egy másik diák ölte meg, mert pikkelt rá. De a látottak ezt kizárták. Így folytattuk a szétnézést. Megállapítottuk, hogy ketten jöttek fürdeni. Ugyanis nem létezik, hogy valaki elkövet egy gyilkosságot és ennyi vért hagy maga után. Ráadásul az egész helységben maszatos volt minden. Legfőbbképpen a padló. Ez be is indította a fantáziánkat. Szerencsére nem tartott sokáig összerakni a verziónkat.
Valószínűleg az eltűnt srác volt a másik tusolni jövő. A gyilkos rájuk tört, egyikkőjüket leütötte, a másik versenyzővel pedig elbánt, és utána felakasztotta. Viszont kifuthatott az időből. Így a másik áldozattal nem vesződött, hanem elvonszolta. Azt, hogy ez a teória helytálló e, könnyen ki tudtuk deríteni. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy kimentünk a folyosóra és ellenőriztük, hogy véres e. Meg is néztük, és bebizonyosodott, hogy igazunk van. Már éppen elkezdtünk azon agyalni, hogy mit csináljunk, mikor egy hatalmas üvöltést hallottunk.
Ezen a viselkedésen nagyon durván megbotránkoztam, mert véleményem szerint ilyen esetben az a minimum, hogy szólok egy felnőttnek. Még akkor is, ha nem ismerem, nem az én tanárom. De ők? Nem tettek semmit. Az egyik barátjuk a zuhanyzóban volt felakasztva, még minimum egy társuk nyomtalanul eltűnve, és a fülük botját sem mozdították.
Rögtön közöltem is velük a véleményem, nem kíméltem őket. Kiselőadást tartottam nekik arról, hogy szemmel láthatólag mennyit ér nekik a saját csapattársuk élete. Aztán nagy nehezen abbahagytam a prédikálást, és figyeltem a reakciókat. Döbbenten vettem észre, hogy mindössze három ember figyelt rám: Peti, Dani és Attila. Még jobban meglepődtem, amikor egyikőjük sem kezdett el vitatkozni velem. Sőt, határozottan kifejtették, hogy nagyon is igazat adnak nekem. Mikor már kicsit lecsillapodtam, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a tusolót kicsit közelebbről. Ez az ötlet viszont nem tetszett mindenkinek. Ugyanis Peti nem bírja a vért. Ezért úgy döntöttünk ketten megyünk Atival a zuhanyt megnézni, ők pedig Danival szólnak a portásnak.
Ez a terv teljesen jónak tűnt, egészen tíz percig. Akkor viszont atomjaira hullott.
Az akció első periódusában nem történt semmi különös. Bementünk a fürdőhelyiségbe, vettünk egy mély lélegzetet, és feloltottuk a villanyt. Egy cseppet sem lepődtünk meg a felakasztott hulla látványától, igazság szerint a szemünk se rebbent, mikor megláttuk. Utána közösen megfogadtuk, hogy ugyanígy fogja végezni, aki ezt tette, majd közelebb mentünk, és jobban megvizsgáltuk a tetemet.
A gyilkos vérbeli profi lehetett, ugyanis sebészi pontossággal gyilkolta le az áldozatot. Erre abból jöttünk rá, hogy a zuhanycsőnek semmi baja nem esett, viszont nagyon is szorosan fogta az áldozat nyakát. Emellett a fiú lába hozzá volt erősítve a zuhanyfüggöny tartóhoz. Méghozzá úgy, hogy pontosan annyi madzagot használt el a tettes, amennyi feltétlenül kellett a kötözéshez.
Ettől egy kicsit megijedtünk mindketten. Azt gondoltuk előzetesen, hogy szerencsétlen gyereket biztos egy másik diák ölte meg, mert pikkelt rá. De a látottak ezt kizárták. Így folytattuk a szétnézést. Megállapítottuk, hogy ketten jöttek fürdeni. Ugyanis nem létezik, hogy valaki elkövet egy gyilkosságot és ennyi vért hagy maga után. Ráadásul az egész helységben maszatos volt minden. Legfőbbképpen a padló. Ez be is indította a fantáziánkat. Szerencsére nem tartott sokáig összerakni a verziónkat.
Valószínűleg az eltűnt srác volt a másik tusolni jövő. A gyilkos rájuk tört, egyikkőjüket leütötte, a másik versenyzővel pedig elbánt, és utána felakasztotta. Viszont kifuthatott az időből. Így a másik áldozattal nem vesződött, hanem elvonszolta. Azt, hogy ez a teória helytálló e, könnyen ki tudtuk deríteni. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy kimentünk a folyosóra és ellenőriztük, hogy véres e. Meg is néztük, és bebizonyosodott, hogy igazunk van. Már éppen elkezdtünk azon agyalni, hogy mit csináljunk, mikor egy hatalmas üvöltést hallottunk.
Ki a franc üvöltözik itt hajnalban? Ez a kérdés
fogalmazódott meg bennem azonnal. Nagyon mérges lettem a zajongástól, ugyanis
éppen próbáltam gondolkodni. A társam szintén nem foglalkozott a majd’ hatvan decibeles
hanggal. Először. Aztán később elkezdett minket érdekelni a dolog, mert az
óbégatás nem maradt abba, és a hang is ismerős
volt nekünk.
És egyszer csak felkiáltottunk. Teljesen egyszerre. Ugyanabban a pillanatban rakta össze az agyunk a kirakóst. Az üvöltés nem egy ember torkából jött ki. Ezt az érdekes visítást, kiáltást, ordítást Dani és Peti okozta.
Nem is hallgattuk tovább, hogy mi történik, szélsebesen rohantunk a zaj irányába. A baj csak az volt, hogy az egyik folyosó kettéágazott, és vele a hangok is szétváltak. Viszont úgy éreztük, hogy a barátaink nagy bajban vannak, és időnk sincs. Ezért fogtuk magunkat, és szó nélkül szétváltunk. Attila ment jobbra, én pedig balra.
És egyszer csak felkiáltottunk. Teljesen egyszerre. Ugyanabban a pillanatban rakta össze az agyunk a kirakóst. Az üvöltés nem egy ember torkából jött ki. Ezt az érdekes visítást, kiáltást, ordítást Dani és Peti okozta.
Nem is hallgattuk tovább, hogy mi történik, szélsebesen rohantunk a zaj irányába. A baj csak az volt, hogy az egyik folyosó kettéágazott, és vele a hangok is szétváltak. Viszont úgy éreztük, hogy a barátaink nagy bajban vannak, és időnk sincs. Ezért fogtuk magunkat, és szó nélkül szétváltunk. Attila ment jobbra, én pedig balra.
A következő másodpercekben visszább vettem a
tempóból, mert éreztem, hogy egyedül nem vagyok olyan magabiztos, mint Atival
együtt voltam. Ezért a folyosó vége felé inkább megálltam, majd szépen lassan,
lépésenként haladtam tovább. Ami nem is volt rossz ötlet. Ugyanis néha meg
tudtam állni, és még jobban a hangokra összpontosítani. Ez a módszer egy
darabig egész jól működött, utána viszont elég csúnyán csődöt mondott. Merthogy
a kiabálás abbamaradt. Nem egyszerre, hanem szép fokozatosan. Először az egyik
hang szűnt meg teljesen, majd a másik folyamatosan elhalkult. Csak remélni
tudtam, hogy azért, mert Attila megtalálta a srácokat. Sajnos nem volt ekkora
szerencsém. Erre viszont nem jöttem rá elég hamar. A saját szememmel kellett
megtapasztalnom az igazságot.
Ahogy mentem tovább, egyre nagyobb lett a csend körülöttem. Emiatt egyre jobban féltem. Pedig nem vagyok egy parázós típus, nagyon jól viselem az ilyen kiélezett helyzeteket. ( Úgy látszik, ezt teszi velem az a sok horror film.) De ott, akkor, nagyon be voltam tojva.
Viszont tisztában voltam vele, hogy meg kell találnom a fiúkat. Nem vallhattam kudarcot.
A harmadik folyosó végén csalódottan tapasztaltam, hogy nem találtam semmit. És onnan nem volt már hova tovább menni. Mindössze egy kis szoba volt baj oldalon. Gondoltam benézek, azon ne múljon, de őszintén megvallva nem számítottam semmire abban a szobában.
Ezért is lepett meg az, amit ott találtam.
Ahogy mentem tovább, egyre nagyobb lett a csend körülöttem. Emiatt egyre jobban féltem. Pedig nem vagyok egy parázós típus, nagyon jól viselem az ilyen kiélezett helyzeteket. ( Úgy látszik, ezt teszi velem az a sok horror film.) De ott, akkor, nagyon be voltam tojva.
Viszont tisztában voltam vele, hogy meg kell találnom a fiúkat. Nem vallhattam kudarcot.
A harmadik folyosó végén csalódottan tapasztaltam, hogy nem találtam semmit. És onnan nem volt már hova tovább menni. Mindössze egy kis szoba volt baj oldalon. Gondoltam benézek, azon ne múljon, de őszintén megvallva nem számítottam semmire abban a szobában.
Ezért is lepett meg az, amit ott találtam.
Mikor bementem, még nem vettem észre semmit, csak
azt, hogy valószínűleg ez az orvosi szoba. Hosszas kínlódás után megtaláltam a
villanykapcsolót és feloltottam a lámpát. Az ezt követő pillanatban olyan
látvány tárult elém, melynek hatására megfagyott az ereimben a vér. Tíz
másodpercig álltam dermedtem az ajtóban, majd egy olyan hatalmas káromkodás
hagyta el a számat, melyre az iskolám fenntartói nem lenének büszkék. Miután
megszidtam mindenkit, akit akartam, próbáltam elkezdeni feldolgozni a
helyzetet.
Tehát, volt a szoba közepén egy kád. Nem olyan mély, kb. 10 centis. Szerintem akkor használhatták, ha valakinek valamilyen izom sérülése volt, és kifektették a meleg vízbe, de úgy, hogy közben mást is tudjanak vele csinálni. És ebben a kádban hevert egy alak. Nem is akárhogy. Meg nem is akárki. Peti volt az, holtan.
Vagyis félholtan. Először az hittem, hogy tuti meghalt, de aztán rájöttem, hogy lélegzik, csak nagyon gyengén. De ezt csak a legvégén tudtam megállapítani. Sokkal hamarabb összeraktam, hogy mi történt vele és miért néz ki úgy, ahogy.
Ugyanis a látványa nem volt valami bizalomgerjesztő. Sőt, a legtöbb egyszerű ember menten elájult volna tőle. Merthogy a srác végtagja teli volt vágásokkal, csepegett belőlük a vér. A karja és a két lába ki volt kötve a kád széléhez. A hasába pedig számomra értelmezhetetlen jeleket és ábrákat karcoltak. De nem ez volt a legundorítóbb. Hanem az, hogy a kádban állt a vér. Az ő vére.
Tehát, volt a szoba közepén egy kád. Nem olyan mély, kb. 10 centis. Szerintem akkor használhatták, ha valakinek valamilyen izom sérülése volt, és kifektették a meleg vízbe, de úgy, hogy közben mást is tudjanak vele csinálni. És ebben a kádban hevert egy alak. Nem is akárhogy. Meg nem is akárki. Peti volt az, holtan.
Vagyis félholtan. Először az hittem, hogy tuti meghalt, de aztán rájöttem, hogy lélegzik, csak nagyon gyengén. De ezt csak a legvégén tudtam megállapítani. Sokkal hamarabb összeraktam, hogy mi történt vele és miért néz ki úgy, ahogy.
Ugyanis a látványa nem volt valami bizalomgerjesztő. Sőt, a legtöbb egyszerű ember menten elájult volna tőle. Merthogy a srác végtagja teli volt vágásokkal, csepegett belőlük a vér. A karja és a két lába ki volt kötve a kád széléhez. A hasába pedig számomra értelmezhetetlen jeleket és ábrákat karcoltak. De nem ez volt a legundorítóbb. Hanem az, hogy a kádban állt a vér. Az ő vére.
Miután leküzdtem az undoromat, rohantam előkeríteni
Attilát. Hirtelen nagyon elegem lett mindenből. Rosszul voltam. Nem akartam ott
lenni. Nem akartam elhinni, hogy egy teljesen jó fej, értelmes sráccal ilyen
történhet. És nem utolsó sorban, nem akartam visszamenni az orvosi szobába. De
muszáj volt.
Ezért erőt vettem magamon és odavezettem a barátom, miután megtaláltam. Útközben felkészítettem lelkiekben a látványra. Azt mondta, semmi baj, sokat látott már, nem lesz baj. Ám mikor megpillantotta Peti majdnem teljesen holt, megcsonkított testét, kis híján összeesett.
Utána, látva az arckifejezésem, összekapta magát és kijelentette, hogy sürgősem szólnunk kell valakinek. Az első ötlet a takarító volt, mert őt láttuk út közben. Nem késlekedtünk, megkerestük. Viszont amikor elmondtuk neki, mi történt, csak nevetett rajtunk, majd jól leoltott, hogy mit zaklatjuk mi őt ilyenekkel az éjszaka közepén. Kik vagyunk mi ehhez.
A következő kézenfekvő lehetőség a portás volt. Szerencsére a helyén találtuk, és elég segítőkésznek bizonyult. Először nagyot nézett a sztorinkon, de utána azt mondta, egye fene, megnézi a szobát, de megyünk vele, és ha nem lesz ott semmi, nagyon kikapunk. Mi pedig elvezettük őt az orvosi szobába, hatalmas önelégült vigyorral a képünkön. Ez az elégedettség viszont elég hamar véget ért.
Ezért erőt vettem magamon és odavezettem a barátom, miután megtaláltam. Útközben felkészítettem lelkiekben a látványra. Azt mondta, semmi baj, sokat látott már, nem lesz baj. Ám mikor megpillantotta Peti majdnem teljesen holt, megcsonkított testét, kis híján összeesett.
Utána, látva az arckifejezésem, összekapta magát és kijelentette, hogy sürgősem szólnunk kell valakinek. Az első ötlet a takarító volt, mert őt láttuk út közben. Nem késlekedtünk, megkerestük. Viszont amikor elmondtuk neki, mi történt, csak nevetett rajtunk, majd jól leoltott, hogy mit zaklatjuk mi őt ilyenekkel az éjszaka közepén. Kik vagyunk mi ehhez.
A következő kézenfekvő lehetőség a portás volt. Szerencsére a helyén találtuk, és elég segítőkésznek bizonyult. Először nagyot nézett a sztorinkon, de utána azt mondta, egye fene, megnézi a szobát, de megyünk vele, és ha nem lesz ott semmi, nagyon kikapunk. Mi pedig elvezettük őt az orvosi szobába, hatalmas önelégült vigyorral a képünkön. Ez az elégedettség viszont elég hamar véget ért.
Ugyanis a szobába érve a portással történt valami.
Mikor meglátta Petit, elszörnyedt, majd bezárta az ajtót. Nem értettem, miért
teszi, ezért megkérdeztem. Ekkor megcsillant a szeme, majd elkezdett vigyorogni.
De nem valami biztató, együtt érző, barátságos vigyort eresztett meg felénk,
hanem egy nagyon gonoszat.
Mindig is gyors felfogású voltam, így azonnal rájöttem, hogy miért vág olyan arcot. Ő volt a gyilkos, biztos voltam benne. Viszont még így is hatalmas hiányérzet volt bennem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az indíték. Meg miért pont ő? Hiszen csak egy portás volt.
Szerencsére nem kellett ezen sokáig rágódnom, mert elkezdett beszélni. A stílusa egyenesen undorító volt. Teljesen flegmán beszélt velünk, mintha valami utolsó falusi parasztok lennénk. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elmondta, miért hajkurászta és gyilkolta le a sportolókat.
Mindig is gyors felfogású voltam, így azonnal rájöttem, hogy miért vág olyan arcot. Ő volt a gyilkos, biztos voltam benne. Viszont még így is hatalmas hiányérzet volt bennem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az indíték. Meg miért pont ő? Hiszen csak egy portás volt.
Szerencsére nem kellett ezen sokáig rágódnom, mert elkezdett beszélni. A stílusa egyenesen undorító volt. Teljesen flegmán beszélt velünk, mintha valami utolsó falusi parasztok lennénk. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elmondta, miért hajkurászta és gyilkolta le a sportolókat.
1983-ban volt végzős a kunszentmártoni gimnáziumban.
Abban az évben ott rendezték a viadalt, ezért nagyon készültek rá. Hősünk is
gőzerővel hajtott, edzésről edzésre járt. Elég tehetséges sportolónak
bizonyult, abban az évben több országos eredményt is elért. Viszont a
testnevelő tanára nem kedvelte, sőt egyenesen utálta. Ezért az egyik délután
magához hívatta és közölte vele, hogy verje ki a fejéből a Nagykun gondolatát.
Szegény, akkor 19 éves srác nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel.
Áprilisban kénytelen volt végignéznie iskolája totális bukását, azzal a
tudattal, hogy ha ő is a pályán lett volna, sokkal jobb eredményeket értek
volna el. Ezután nagyon dühös volt. Megátkozta a tanárt és az egész iskolát.
Azt mondta, ha legközelebb lesz viadal Kunszenten, valaki bűnhődni fog,
helyette. Mert az úgy nem állapot, hogy ő vérző szívvel nézte végig társai
kudarcát, de utána pár hónappal az emberek már elfelejtettek mindent.
Eddig máshol dolgozott, az idén került vissza az intézményhez. Szerencséjére a tantestület teljesen átalakult azóta, így gond nélkül felvették portásnak. Mikor megtudta, hogy a sportrendezvény házigazdája a gimnázium lesz, előtörtek belőle az emlékek. Eszébe jutott a fogadalma, melyet először még csak dühkitörésnek hitt.
Egy hónapja meghozta a döntését. Úgy gondolta, az idei viadal nem mehet le gond nélkül. Méghozzá gyilkosság nélkül. Ugyanis ez előtt hentesként dolgozott, így nagyon közel állnak hozzá a kések.
A kérdés már csak az volt, hogy kiket öl meg, és mikor. Ezt úgy döntötte el, hogy mikor megérkeztünk, minden iskolából hozzá mentek a termek kulcsaiért. Miután kiadta a diákoknak, feldobott egy érmét. Ha fej volt, hagyta az adott diákot, ha írás, elkezdett szaglászni utána. Később kiválasztott magának hármat, akiket este megölt. A választását nem tudta indokolni semmivel, tehát randomra döntött. Ezzel a módszerrel szúrta ki Petit, Ádámot és a felakasztott srácot.
Mikor befejezte a meséjét szélesen elvigyorodott. Én pedig iszonyú ideges lettem. Tisztában voltam vele, hogy nem hülye az ember, viszont nagyon is eszelős. Az ajtót kulcsra zárta, mielőtt elkezdte a mondandóját. Így egyrészt kénytelenek voltunk végig hallgatni, másrészt pedig esélyünk sem volt kereket oldani. Ez nem is lett volna baj, ha a történet befejezése után szépen kiengedett volna minket.
De ez természetesen nem történt meg. Esze ágában sem volt, hogy majd szabadon ereszt minket. Sőt, az előzetes elképzelése szerint egyáltalán nem szerepelt a tervben az, hogy én most papírra vetem a történteket. Egyszerűen, minden szépítés nélkül mondva, ki akart nyírni minket. És ez majdnem sikerült is neki.
Eddig máshol dolgozott, az idén került vissza az intézményhez. Szerencséjére a tantestület teljesen átalakult azóta, így gond nélkül felvették portásnak. Mikor megtudta, hogy a sportrendezvény házigazdája a gimnázium lesz, előtörtek belőle az emlékek. Eszébe jutott a fogadalma, melyet először még csak dühkitörésnek hitt.
Egy hónapja meghozta a döntését. Úgy gondolta, az idei viadal nem mehet le gond nélkül. Méghozzá gyilkosság nélkül. Ugyanis ez előtt hentesként dolgozott, így nagyon közel állnak hozzá a kések.
A kérdés már csak az volt, hogy kiket öl meg, és mikor. Ezt úgy döntötte el, hogy mikor megérkeztünk, minden iskolából hozzá mentek a termek kulcsaiért. Miután kiadta a diákoknak, feldobott egy érmét. Ha fej volt, hagyta az adott diákot, ha írás, elkezdett szaglászni utána. Később kiválasztott magának hármat, akiket este megölt. A választását nem tudta indokolni semmivel, tehát randomra döntött. Ezzel a módszerrel szúrta ki Petit, Ádámot és a felakasztott srácot.
Mikor befejezte a meséjét szélesen elvigyorodott. Én pedig iszonyú ideges lettem. Tisztában voltam vele, hogy nem hülye az ember, viszont nagyon is eszelős. Az ajtót kulcsra zárta, mielőtt elkezdte a mondandóját. Így egyrészt kénytelenek voltunk végig hallgatni, másrészt pedig esélyünk sem volt kereket oldani. Ez nem is lett volna baj, ha a történet befejezése után szépen kiengedett volna minket.
De ez természetesen nem történt meg. Esze ágában sem volt, hogy majd szabadon ereszt minket. Sőt, az előzetes elképzelése szerint egyáltalán nem szerepelt a tervben az, hogy én most papírra vetem a történteket. Egyszerűen, minden szépítés nélkül mondva, ki akart nyírni minket. És ez majdnem sikerült is neki.
Merthogy miután elhallgatott, és vigyorgott egy
hatalmasat, az arca teljesen megváltozott. A korábbi nyugalomnak vak düh vette
át a helyét. A következő pár pillanat alatt annyi minden történt, hogy nem
tudtam reagálni. Legalábbis nem elég gyorsan. Ő hirtelen kirántott egy kést a
nadrágzsebéből, és egyenesen belém hajította.
Utána Ati arrébblökött és rátámadt a portásra, aki viszont sokkal erősebb volt,
mint azt a barátom gondolta elsőre. A küzdelmük nem is tartott sokáig. Fél
percen belül már mindketten a földön feküdtünk, a férfi pedig csak nevetett.
Úgy állt a dolog, hogy nekünk befellegzett.
Ezután történt meg a csoda. Észhez tértem. Felébredtem. Az agyam szó szerint elkezdett háborogni, hogy nem maradhatok ott a földön. „Itt van egy ember. Egy nagyon gonosz ember. Meg akar ölni engem és egy új barátomat. Rajtunk kívül pedig már minimum két emberrel végzett is. Hagyod? Nem teszel semmit, csak itt szenvedsz? Ezt tanította neked a sok horror bámulás?” Nagyjából ezek a gondolatok fordultak meg a fejembe, és két perc alatt ki is fejtették a hatásukat.
Ezért, mikor a fejemben lévő hangoktól kicsit új erőre kaptam, fogtam magam, kirántottam a vállamból a kést, majd egy következő mozdulattal a portás hátába vágtam. A férfi felordított. Meglepte a támadásom. Egy ezresem volt rá, azt hitte, hogy meg tud törni egy késsel. De engem nem ilyen fából faragtak.
A gyilkos reakcióját elégedett mosollyal nyugtáztam. Pont úgy reagált a késemre, ahogy azt előre szerettem volna. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes vagyok legyőzni.
Az optimizmusom sajnos korainak bizonyult. Tény, hogy megleptem az embert, de ez nem jelentette azt, hogy megtörtem, vagy legyőztem volna őt. Sajnos. Így kénytelen voltam küzdeni vele még egy jó darabig.
Szerencsére nem egyedül. Attila elég hamar magához tért, és ő is beszállt a harcba. Jól tette, mert szükségem volt a segítségére, nem bírtam volna tartani a frontot egyedül.
Ezután történt meg a csoda. Észhez tértem. Felébredtem. Az agyam szó szerint elkezdett háborogni, hogy nem maradhatok ott a földön. „Itt van egy ember. Egy nagyon gonosz ember. Meg akar ölni engem és egy új barátomat. Rajtunk kívül pedig már minimum két emberrel végzett is. Hagyod? Nem teszel semmit, csak itt szenvedsz? Ezt tanította neked a sok horror bámulás?” Nagyjából ezek a gondolatok fordultak meg a fejembe, és két perc alatt ki is fejtették a hatásukat.
Ezért, mikor a fejemben lévő hangoktól kicsit új erőre kaptam, fogtam magam, kirántottam a vállamból a kést, majd egy következő mozdulattal a portás hátába vágtam. A férfi felordított. Meglepte a támadásom. Egy ezresem volt rá, azt hitte, hogy meg tud törni egy késsel. De engem nem ilyen fából faragtak.
A gyilkos reakcióját elégedett mosollyal nyugtáztam. Pont úgy reagált a késemre, ahogy azt előre szerettem volna. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes vagyok legyőzni.
Az optimizmusom sajnos korainak bizonyult. Tény, hogy megleptem az embert, de ez nem jelentette azt, hogy megtörtem, vagy legyőztem volna őt. Sajnos. Így kénytelen voltam küzdeni vele még egy jó darabig.
Szerencsére nem egyedül. Attila elég hamar magához tért, és ő is beszállt a harcba. Jól tette, mert szükségem volt a segítségére, nem bírtam volna tartani a frontot egyedül.
Körülbelül tíz perce próbáltuk legyőzni egymást,
mikor megfordult a fejemben, hogy ketten is kevesek vagyunk ehhez az emberhez.
Ami amúgy nem is volt meglepő, hiszen a férfi profi gyilkos volt. Éppen ezért
úgy gondoltam, ideje bevetni valamit, kicsit kockáztatni végre. Nem kellett
megismételnem a gondolatot, fogtam magam és egész testtel nekiugrottam. Ez a
mozzanat Attilát és a férfit egyaránt meglepte, nem tudtak mit kezdeni vele.
Nagy szerencsémre a barátom jól reagált a dologra, hátraugrott. Viszont az ember
is jól fogadta a támadásom. Ennek következtében elkezdtünk birkózni, és
megpróbáltunk sebet ejteni a másikon. Ez neki jobban sikerült. Olyannyira, hogy
először karon szúrt, majd mikor felüvöltöttem a fájdalomtól, belenyomta a kését
a torkomba. Ugyanabban a szekundumban Attila is szúrt valamit az ő nyakába. A
fiú támadásának eredményét viszont csak később tudtam meg. Számomra a küzdelem
ott véget ért. Sőt, akkor még azt hittem, az életem is.
Pár órával később ébredtem egy idegen helyen. Hamar
rájöttem, hogy bevittek a kórházba, így már biztonságban vagyok. Viszont
azonnal elkezdtem aggódni azon, hogy Atival mi történt. Az momentum, amire emlékeztem,
az volt, mikor a férfi megszúrta a nyakam, és a
barátom ugyanabban a pillanatban megszúrta az ő nyakát. Ezután pedig teljes
sötétség, legalábbis ami engem illet.
A bennem felmerülő kérdésekre elég hamar választ kaptam. Ugyanis az ébredésem után egy órával látogatóim érkeztek. Dani, Attila és két csapattársam. Az arcukról lerítt, hogy halálra izgulták magukat miattam.
Miután megnyugtattam őket, hogy nincs semmi bajom, leültek és elmeséltek mindent, amire kíváncsi voltam. Azt mondták, amíg mi ketten szenvedtünk, Dani kijutott az épületből, és elment a tanárok szállására. Az edzőjük hívta a rendőrséget. Mire ők kiértek, addigra Attila már elbánt a férfival, köszönhetően annak, hogy Peti mellett talált egy kést a kádban. Sikerült úgy megszúrnia a támadót, hogy összeessen. Utána pedig fogta a kulcsot, és szélsebesen elhagyta a szobát, azzal a tudattal, hogy a férfit végleg megölte.
Szerencsére egy pillanatig sem kezelték gyanúsítottként. Sőt, inkább hősként tekintettek rá.
Másrészt, az is jó hír volt, hogy Peti nem halt meg. Elég csúnyán meg lett csonkítva, de életben volt. Az orvosok a teljes felépülését nyár végére saccolták.
A bennem felmerülő kérdésekre elég hamar választ kaptam. Ugyanis az ébredésem után egy órával látogatóim érkeztek. Dani, Attila és két csapattársam. Az arcukról lerítt, hogy halálra izgulták magukat miattam.
Miután megnyugtattam őket, hogy nincs semmi bajom, leültek és elmeséltek mindent, amire kíváncsi voltam. Azt mondták, amíg mi ketten szenvedtünk, Dani kijutott az épületből, és elment a tanárok szállására. Az edzőjük hívta a rendőrséget. Mire ők kiértek, addigra Attila már elbánt a férfival, köszönhetően annak, hogy Peti mellett talált egy kést a kádban. Sikerült úgy megszúrnia a támadót, hogy összeessen. Utána pedig fogta a kulcsot, és szélsebesen elhagyta a szobát, azzal a tudattal, hogy a férfit végleg megölte.
Szerencsére egy pillanatig sem kezelték gyanúsítottként. Sőt, inkább hősként tekintettek rá.
Másrészt, az is jó hír volt, hogy Peti nem halt meg. Elég csúnyán meg lett csonkítva, de életben volt. Az orvosok a teljes felépülését nyár végére saccolták.
Engem egy hét múlva kiengedtek. Viszont nem éreztem
túl jól magam otthon. Féltem. Nem tudom mitől, hiszen elméletileg már nem akart
senki sem az életemre törni. Elméletileg. Ugyanis a rendőrség nem talált
holttestet a szobában. Egyedül Petit találták meg. Meg egy nagy csomó vértócsát
hulla nélkül. Tisztában voltam vele, képtelenség, hogy a férfi túlélte volna
Attila szúrását, de mégsem volt ott az élettelen teste. És ez zavart.
Többször is találkoztunk az elmúlt hónapban az újdonsült barátommal.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy már nem fenyeget minket veszély. Ennek ellenére még mindig félünk egy kicsit. Merthogy sosem lehet tudni, mikor talál meg minket a végzetünk. Ez eddig szerencsére nem következett be, de a jövő egy nyitott történet. Csak remélni tudom, hogy mindkettőnk számára jól fog alakulni.
Többször is találkoztunk az elmúlt hónapban az újdonsült barátommal.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy már nem fenyeget minket veszély. Ennek ellenére még mindig félünk egy kicsit. Merthogy sosem lehet tudni, mikor talál meg minket a végzetünk. Ez eddig szerencsére nem következett be, de a jövő egy nyitott történet. Csak remélni tudom, hogy mindkettőnk számára jól fog alakulni.
ßatu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)