Újra itthon, majdnem rettegésben

Egy hete említettem, hogy sikeresen elintéztük a férfit és Patkányt. A sikerünket a lehető legjobban megünnepeltük, majd rögtön a jövőnkön kezdtünk agyalni. Végül arra jutottunk, amit az előző bejegyzésben írtam. Elég izgalmas évnek nézünk elébe, ebben mindannyian egyetértettünk. Aztán úgy gondoltuk, nincs értelme tovább időznünk Lengyelországban. Pláne úgy, hogy mi vissza akarunk érni iskolakezdésre. Mert milyen dolog már az, hogy ez lenne a harmadik gimnazista évem, de még egyetlen évnyitón sem vettem részt eddig. Most meglehet az első alkalom.

A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..

Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.

Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.

Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak  a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...