Vérengzés a Sportviadalon (KÜLÖNKIADÁS)

Kedves olvasóim!
Mint látjátok, több mint egy hónapja nem került újabb történet a blogba. Ennek oka nem más, mint az, hogy neveztem egy novellaíró versenyre. A végeredményt beküldés előtt pár embernek megmutattam, eddig csak ők láthatták a történetet. Most viszont úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom az írást. Igaz, semmilyen szálon nem kapcsolódik a blog sztorijához, de az én művem. A témája természetesen horror.
Tehát, fogadjátok szeretettel ezt a kis különkiadást, mely egyben életem első novellája.

Vérengzés a Sportviadalon

2012. április 18-a piros betűs nap volt számomra. Ugyanis aznap indultam útnak életem első többnapos versenyére. Nem is akármilyenre. Egy hatalmas sportrendezvényre. Egészen pontosan a Nagykun Diák Sportviadalra. Ez egy nagyon népszerű esemény a kun városok diákjai számára, kétévente tavasszal rendezik meg.
Természetesen nem egyedül vágtam neki a dolognak. A sulinkból majdnem nyolcvanan vettünk részt valamiben, mivel a választék akkora volt, hogy mindenki talált számára kedves sportágat.
Én a kézilabda csapatban voltam. Régi álmom volt, hogy játszhassak a Nagykunon. Éppen ezért nagyon boldog voltam már az indulás előtt is, mert tudtam, hogy eredménytől függetlenül egy régi álmom válik majd valóra.
A helyszín idén Kunszentmárton volt. Ez a város lóg ki a többi közül a legjobban. Mert míg a többi település szinte egymás szomszédja, ide bő két órás út vezetett hazulról. Emiatt nagyon alaposan össze kellett készülnünk, mert természetesen nem tehettük meg azt, hogy fogtuk magunkat, és hazaugrottunk valamiért. Sőt, egész pontosan úgy állapodtunk meg, hogy mindenki együtt mozog, tehát együtt érkezünk, együtt távozunk. Ezt jó ötletnek tartottam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszek egyedül az iskolánkból a helyszínen. Másrészt a vonat miatt sem kellett aggódjak. Tudniillik nem vagyok az átszállások mestere. Ha hagytak volna egyedül utazni, tuti, hogy az ország túlsó végében kötöttem volna ki. De nem ez a fő oka annak, hogy így utólag azt mondom az együtt mozgásra, jó ötlet volt, hanem az, hogy a gázos helyzetekben a többiekre szinte mindig lehetett számítani. Olyannyira, hogy ha a tanárok engedélyezték volna a szabad járást a csapatnak, én már biztosan a holtak sorában lennék. 

Mikor megérkeztünk hatalmas tömeg fogadott minket a vasútállomáson. Mint kiderült, a két nagy karcagi iskola is ugyanazzal a vonattal utazott, amelyikkel mi. Ezért a helyiek egy tucat koordinátort kiküldtek a csapatok elé, hogy elvezessék őket a szállásaikra. Minket nem vittek messzire. Csupán pár száz métert kellett sétálnunk a szakközépiskolai épületekig. Ez egy hatalmas udvar volt teli tantermekkel, és mellette egy kisebb tornateremmel. A hellyel szemben pedig egy vadonatúj kézilabdacsarnok állt. Azonnal meg is állapítottuk, hogy nem kell majd sokat sétálnunk a mérkőzéseinkre.
Míg ezen merengtünk, belém hasított egy kérdés. Viszont nem mertem feltenni senkinek sem. Féltem, hogy majd ki fognak nevetni. Úgyhogy az út további részében magamban filozofáltam arról, hogy mégis mit keresünk mi tantermek között. Szerencsére pár percen belül rájöttem a dologra. Ez egy hatalmas rendezvény volt, nyolc iskola vett részt rajta. Csak mi voltunk vagy nyolcvanan, és a többi intézmény is körülbelül hasonló létszámmal jelent meg. Így komfortos szállás nem is akadt volna a városban ennyi diák számára. Meg amúgy is, lehet, hogy ez egy nagy sportesemény, de a fő célja az ismerkedés volt. A kényelem nem érdekelt senkit.
Ezek a gondolatok megnyugtattak, és egy óra múlva már teljesen optimistán láttam a helyzetet. Kicsit furcsa volt, hogy a semmi közepén egy tanteremben húszan alszunk együtt, de úgy voltam vele, nincs ezzel semmi baj, biztosan nagy élmény lesz. Az élmény meg is lett, habár nem teljesen olyan formában, mint ahogyan előre elképzeltem. Az elején nagyon sokat viccelődtünk azzal, hogy mekkora horrort lehetne itt forgatni, meg mekkora nagy színhely lenne ez a terem a semmi közepén egy hatalmas vérengzéshez. Utólag átkoztam is magam rendesen. A fene se gondolta volna, hogy majd bejön a dolog.   

A szállás elfoglalása után megnyitó következett. Elég unalmas volt, de kell, hogy legyen protokoll része is a rendezvénynek. Ezt követően kezdetét vette a versengés a szertornával. Itt főesélyesnek számítottunk, de sajnos nem tudtuk megnézni a többieket, mert mennünk kellett vissza, pakolni. Ugyanis egy órával később a mi csapatunk kezdett a kézilabdatornán. Ebből adódtak is gondjaink. Mint említettem, a kézit kezdtük, mégpedig a legrettegettebb csapat, a nagykun refi ellen. Ez is elég rossz hír volt számunkra, de ami még rontott a helyzeten az az a tény volt, hogy a csapat több meghatározó tagja nem tudott odaérni a kezdésre, mert szertornán vett részt. Így végül nyolcan játszottuk végig a mérkőzést. Sajnos már az első félidőben egyértelművé vált, hogy nem mi fogjuk nyerni a találkozót. De azért szépen helytálltunk és nem hagytuk magunkat. A meccs végére viszont totálisan kimerültünk, így az ellenfél el tudott húzni még négy góllal. Utána kicsit el voltunk keseredve, de ez az állapot nem tartott 15 percnél tovább, hiszen tisztában voltunk vele, hogy nem mi voltunk a mérkőzés esélyesei. A számunkra igazán fontos csata ezután következett, a Szentannai csapata ellen. Mire elkezdődött a játék, megérkeztek a többiek is, így gond nélkül, magabiztosan nyertük a találkozót és kivívtuk, hogy a következő napon a bronzéremért játszhassunk. Itt az izgalmak számunkra véget értek aznapra. Legalábbis akkor még azt hittem.

A délután folyamán megebédeltünk, és megismerkedtünk a várossal, majd szurkoltunk a többi csapatunknak. Nagyban buzdítottuk a lány kosarasokat, mikor feltűnt valami. Mindenki ott volt a kézisek közül, kivéve a hetes számú játékos, a jobb átlövőnk, Ádám. Ezt furcsának tartottam, mert a barátnője a pályán volt. De akkor nem gondolkodtam el jobban ezen, mert úgy voltam vele, hogy nem sok közöm van ahhoz, hogy hol, mikor és kinek szurkol a srác. A délutáni programok vége felé viszont már kezdett kifejezetten gyanússá válni, hogy nem volt sehol. Mert hát déltől egészen estig mentek a labdajátékok selejtezői, ő viszont egyiken sem vett részt, még csak nézőként sem. Meg is kérdeztem a kapusunkat, hogy mit gondol erről, de ő csak annyit mondott, hogy szerinte éppen az egyik kocsmában lazul, és vélhetőleg nagyon is jól teszi. Ezért elhatároztuk, hogy az utolsó mérkőzés után mi is elnézünk egy sörre. Ez nem teljesen jött össze, mert mire eljutottam oda, hogy na, akkor indulhatunk, ő már felszívódott. Valószínűleg túl lassan öltöztem át, ezért otthagyott. A többiekre viszont nekem nem volt kedvem várni. Ezért fogtam magam és elindultam egyedül. Ezzel egy szabályt rögtön meg is sértettem. Mondjuk nem sokáig, mert amint kiléptem az utcára, belefutottam egy csoportba. Nem ismertem őket, de versenyzőknek tűntek, és szemmel láthatóan a kocsmába készültek ők is, így beálltam közéjük. 

Hamar rájöttek, hogy eggyel többen vannak, mint gondolták. Ezért nem is bújtam meg tovább köztük, bemutatkoztam nekik és elmondtam, hogy én is versenyző vagyok. Nem telt bele sok idő és már ment is a duma mindenről. Gyorsan befogadtak, mint alkalmi kocsmajáró tagot. Persze azért az út alatt kicsit jobban megismertem őket. Szószólójuk egy Tibi nevezetű srác volt. Nekem elég hiperaktívnak tűnt, de végül is jó fej volt. Aztán a bagázsban volt még Dani is, akit már régebbről ismertem, így amint megláttam, odasomfordáltam mellé. A jobb oldalán volt Attila. Vele elég volt pár szót váltanom, azonnal megéreztem, hogy ha komoly dologgal kapcsolatos kérdésem vagy észrevételem van, hozzá kell forduljak. Nem beszéltünk pedig semmi különlegesről, csak egyszerűen érződött a beszédén, hogy nagyon komolyan átgondol minden egyes szót, mielőtt megszólal. Emellett tipikusan olyan tartással és külsővel rendelkezett, mely azt sugallta, hogy vegyem őt komolyan. Akkor szinte biztosra vettem, hogy a verseny alatt még fogunk hallani egymásról. Ez a sejtésem be is jött, olyannyira, hogy Ati főszerepet játszott két élet megmentésében, és a vérengző leleplezésében is a későbbiekben. De akkor erről még mit sem sejtettünk. Sokkal inkább nekünk való témákról beszélgettünk. Például arról, hogy vissza kellene menni a szállásra, mert a csajok ott maradtak. Ezt az ötletet mindnyájan támogattuk, így még bolyongtunk egy jó órát, mire megérkeztünk az Ászokba a teljes sereggel. Ekkor már rengetegen voltunk. Az ismerkedést fel is adtam, mindössze pár embert sikerült megjegyeznem. Például Bogit. Vele már napközben is találkoztam, és nevettem is egy jót vele, mert egy félreértés áldozatai lettünk az egyik mérkőzés után.

Este tízig a sörözőben lévő emberek nagy része leitta magát, viszont mi páran józanok maradtunk. Nem mondom azt, hogy nem ittunk valamennyit, de tisztában voltunk vele, hogy valakiknek vissza kell majd vinniük a szállásra a berúgott társakat. Ehhez a szerephez pedig már amúgy is hozzá voltam szokva. És úgy vettem észre, hogy rajtam kívül még egy pár ember is hasonlóképpen gondolkodott. Például a velünk egy asztalnál ülő Peti. Eleinte kicsit túl komolynak tűnt, de aztán vele is megtaláltam a közös hangot, és egész jót beszélgettünk. Elmondta, hogy most végzős, Nagykun után fog érettségizni. Ebből adódóan mostanában elég zűrzavar az élete. A verseny viszont nagyon jól kikapcsolja, így örömmel utazott ide.
Míg én hallgattam a sztoriját eszembe jutott, hogy nem is tudom, hogy ki miben vesz részt tőlük. Igazából nem is volt fontos, csak érdekelt a dolog. Úgyhogy elmesélték azt is. Mint kiderült, Peti futásban indult, így ő csak a következő napon volt érintett. A számomra meglepő választ Attila adta.  Azt mondta, kézizik. Elmondtam, hogy én is, aztán néztünk egy hatalmasat, ugyanis nem emlékeztünk egymásra a pályáról. Később rájöttünk ennek az okára. Mindketten bal szélen játszottunk, így optimális esetben az égvilágon semmi közünk nem kellett legyen egymáshoz. A megoldás megszületésén jót vigyorogtunk, majd elhatároztuk, hogy összeszedjük a lerészegedett bandát és visszamegyünk a szállásra.

Fél óra alatt nagy nehezen megtaláltunk mindenkit, aki a csoportunkhoz tartozott, és elindultunk vissza az SZK épületekbe. Útközben eszembe jutott Ádám. El is mondtam a történteket Attilának. Először meglepetten nézett rám, majd megjegyezte, hogy ez furcsa, mert tőlük is felszívódott egy játékos az utolsó mérkőzésük után. Ezt követően pedig egész nap nem látta. Ezen én döbbentem le. Ezek szerint a mai nap folyamán két sportoló tűnt el nyomtalanul. De ez csak kettőnknek tűnt fel. Miután belénk hasított a felismerés, sokatmondó pillantást váltottunk egymással és folytattuk az utunkat.
A szállásra visszaérve az első dolgom az volt, hogy megnéztem, kik vannak a szobában. Elkeseredve tapasztaltam, hogy Ádám nem volt ott. Ebből arra következtettem, tényleg történt vele valami. Mert az egy dolog, hogy egész nap nem volt sehol, de hogy bőven takarodó után sem érkezett még meg, az kicsit furcsa volt tőle. Eleve nem vallott rá, hiszen pontos, szabálytisztelő embernek ismertem.
Természetesen ez után az első dolgom az volt, hogy elkezdtem érdeklődni felőle. De sajnos a többiek nem tudtak semmi használható információt mondani róla. Ennek két oka is volt. Egyrészt a banda fele leitta magát a sárga földig, ők nyilván két értelmes mondatot is képtelenek voltak kinyögni. A csoport másik fele meg vagy aludt, vagy pedig hidegen hagyta őket a társunk sorsa.
Így nem maradt más választásom, meg kellett találjam az egyik tanárunkat. Elsőre jó ötletnek tűnt a dolog, de sajnos később rájöttem, hogy mégsem az. Ugyanis a testnevelők a város túlsó végében voltak elszállásolva. Mikor erre ráeszméltem, kicsit elbizonytalanodtam. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Szerencsére hamar észhez tértem, és eldöntöttem, hogy ennek a dolognak a végére fogok járni, akármibe is kerül majd. Ezért megkerestem gyorsan Atit. Amint megérkeztem a D terembe, ahol a refisek aludtak, azonnal érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben.  A szobán mintha egy hurrikán söpört volna végig. A srácok cuccai szanaszét hevertek mindenfelé, éppen azokat szedegették össze, amikor betoppantam. A látványt persze nem tudtam megemészteni azonnal, lefagytam. A pillanatnyi zavarom kiszúrták, azonnal el is kezdték mesélni, mi történt velük.
Perceken belül hatalmas zűrzavar lett. Mindenki másképp kezdte el a beszámolóját. Végül Attila kivonszolt a teremből és elmondott mindent, ami tudott.

Mint kiderült, nem mindenki ment el tőlük az esti rendezvényre. Ketten is a szálláson maradtak pihenni. Viszont mire a csapat visszatért, ők már nem voltak sehol. Eleinte nem nagyon gyanakodtak a srácok, azt hitték fürdeni mentek az eltűntek. Csakhogy aztán ők is elindultak hárman a tusolóba. Amikor bementek, meglepődtek, mert sötét volt. Vissza is akartak fordulni, de végül úgy döntöttek, előbb lezuhanyoznak, aztán keresik meg az elkóboroltakat. A látványt, ami a lámpa feloltásával eléjük tárult, képtelenek voltak feldolgozni. Ugyanis nem más fogadta őket ott, mint egy zuhanycsővel megfojtott, fejjel lefelé felakasztott, kivéreztetett hulla. Aki ráadásul nem is egy közönséges halott volt, hanem a két eltűnt társuk egyike.
A következő pillanatban ketten összeestek. Így a harmadik fürdeni induló srác visszament a szobába. Ott azonnal elmondta a többieknek, mit látott. Azok pedig csak ámultak, majd eszükbe jutott, hogy ketten ott maradtak, ezért gyorsan odamentek négyen és visszahozták a két sokkos állapotban lévő fiút.

Ezt követően pánikszerűen telefonáltak az edzőjüknek. A férfi viszont elérhetetlen volt. Ennek több oka is lehetett, de ez nem érdekelt senkit. Ott, akkor a fiúkat nem vigasztalta. Sőt, igazság szerint még csak még jobban bepánikoltak a srácok. Képtelenek voltak reálisan gondolkodni, cselekedni. Emiatt nem is igazán csináltak semmit. Még csak a gondnokot sem keresték meg a bajukkal.
Ezen a viselkedésen nagyon durván megbotránkoztam, mert véleményem szerint ilyen esetben az a minimum, hogy szólok egy felnőttnek. Még akkor is, ha nem ismerem, nem az én tanárom. De ők? Nem tettek semmit. Az egyik barátjuk a zuhanyzóban volt felakasztva, még minimum egy társuk nyomtalanul eltűnve, és a fülük botját sem mozdították.
Rögtön közöltem is velük a véleményem, nem kíméltem őket. Kiselőadást tartottam nekik arról, hogy szemmel láthatólag mennyit ér nekik a saját csapattársuk élete. Aztán nagy nehezen abbahagytam a prédikálást, és figyeltem a reakciókat. Döbbenten vettem észre, hogy mindössze három ember figyelt rám: Peti, Dani és Attila. Még jobban meglepődtem, amikor egyikőjük sem kezdett el vitatkozni velem. Sőt, határozottan kifejtették, hogy nagyon is igazat adnak nekem. Mikor már kicsit lecsillapodtam, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a tusolót kicsit közelebbről. Ez az ötlet viszont nem tetszett mindenkinek. Ugyanis Peti nem bírja a vért. Ezért úgy döntöttünk ketten megyünk Atival a zuhanyt megnézni, ők pedig Danival szólnak a portásnak.

Ez a terv teljesen jónak tűnt, egészen tíz percig. Akkor viszont atomjaira hullott.
Az akció első periódusában nem történt semmi különös. Bementünk a fürdőhelyiségbe, vettünk egy mély lélegzetet, és feloltottuk a villanyt. Egy cseppet sem lepődtünk meg a felakasztott hulla látványától, igazság szerint a szemünk se rebbent, mikor megláttuk. Utána közösen megfogadtuk, hogy ugyanígy fogja végezni, aki ezt tette, majd közelebb mentünk, és jobban megvizsgáltuk a tetemet.
A gyilkos vérbeli profi lehetett, ugyanis sebészi pontossággal gyilkolta le az áldozatot. Erre abból jöttünk rá, hogy a zuhanycsőnek semmi baja nem esett, viszont nagyon is szorosan fogta az áldozat nyakát. Emellett a fiú lába hozzá volt erősítve a zuhanyfüggöny tartóhoz. Méghozzá úgy, hogy pontosan annyi madzagot használt el a tettes, amennyi feltétlenül kellett a kötözéshez.
Ettől egy kicsit megijedtünk mindketten. Azt gondoltuk előzetesen, hogy szerencsétlen gyereket biztos egy másik diák ölte meg, mert pikkelt rá. De a látottak ezt kizárták. Így folytattuk a szétnézést. Megállapítottuk, hogy ketten jöttek fürdeni. Ugyanis nem létezik, hogy valaki elkövet egy gyilkosságot és ennyi vért hagy maga után. Ráadásul az egész helységben maszatos volt minden. Legfőbbképpen a padló. Ez be is indította a fantáziánkat. Szerencsére nem tartott sokáig összerakni a verziónkat.
Valószínűleg az eltűnt srác volt a másik tusolni jövő. A gyilkos rájuk tört, egyikkőjüket leütötte, a másik versenyzővel pedig elbánt, és utána felakasztotta. Viszont kifuthatott az időből. Így a másik áldozattal nem vesződött, hanem elvonszolta. Azt, hogy ez a teória helytálló e, könnyen ki tudtuk deríteni. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy kimentünk a folyosóra és ellenőriztük, hogy véres e. Meg is néztük, és bebizonyosodott, hogy igazunk van. Már éppen elkezdtünk azon agyalni, hogy mit csináljunk, mikor egy hatalmas üvöltést hallottunk.

Ki a franc üvöltözik itt hajnalban? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem azonnal. Nagyon mérges lettem a zajongástól, ugyanis éppen próbáltam gondolkodni. A társam szintén nem foglalkozott a majd’ hatvan decibeles hanggal. Először. Aztán később elkezdett minket érdekelni a dolog, mert az óbégatás nem maradt abba, és a hang is ismerős volt nekünk.
És egyszer csak felkiáltottunk. Teljesen egyszerre. Ugyanabban a pillanatban rakta össze az agyunk a kirakóst. Az üvöltés nem egy ember torkából jött ki. Ezt az érdekes visítást, kiáltást, ordítást Dani és Peti okozta.
Nem is hallgattuk tovább, hogy mi történik, szélsebesen rohantunk a zaj irányába. A baj csak az volt, hogy az egyik folyosó kettéágazott, és vele a hangok is szétváltak. Viszont úgy éreztük, hogy a barátaink nagy bajban vannak, és időnk sincs. Ezért fogtuk magunkat, és szó nélkül szétváltunk. Attila ment jobbra, én pedig balra.

A következő másodpercekben visszább vettem a tempóból, mert éreztem, hogy egyedül nem vagyok olyan magabiztos, mint Atival együtt voltam. Ezért a folyosó vége felé inkább megálltam, majd szépen lassan, lépésenként haladtam tovább. Ami nem is volt rossz ötlet. Ugyanis néha meg tudtam állni, és még jobban a hangokra összpontosítani. Ez a módszer egy darabig egész jól működött, utána viszont elég csúnyán csődöt mondott. Merthogy a kiabálás abbamaradt. Nem egyszerre, hanem szép fokozatosan. Először az egyik hang szűnt meg teljesen, majd a másik folyamatosan elhalkult. Csak remélni tudtam, hogy azért, mert Attila megtalálta a srácokat. Sajnos nem volt ekkora szerencsém. Erre viszont nem jöttem rá elég hamar. A saját szememmel kellett megtapasztalnom az igazságot.
Ahogy mentem tovább, egyre nagyobb lett a csend körülöttem. Emiatt egyre jobban féltem. Pedig nem vagyok egy parázós típus, nagyon jól viselem az ilyen kiélezett helyzeteket. ( Úgy látszik, ezt teszi velem az a sok horror film.) De ott, akkor, nagyon be voltam tojva.
Viszont tisztában voltam vele, hogy meg kell találnom a fiúkat. Nem vallhattam kudarcot.
A harmadik folyosó végén csalódottan tapasztaltam, hogy nem találtam semmit. És onnan nem volt már hova tovább menni. Mindössze egy kis szoba volt baj oldalon. Gondoltam benézek, azon ne múljon, de őszintén megvallva nem számítottam semmire abban a szobában.
Ezért is lepett meg az, amit ott találtam.

Mikor bementem, még nem vettem észre semmit, csak azt, hogy valószínűleg ez az orvosi szoba. Hosszas kínlódás után megtaláltam a villanykapcsolót és feloltottam a lámpát. Az ezt követő pillanatban olyan látvány tárult elém, melynek hatására megfagyott az ereimben a vér. Tíz másodpercig álltam dermedtem az ajtóban, majd egy olyan hatalmas káromkodás hagyta el a számat, melyre az iskolám fenntartói nem lenének büszkék. Miután megszidtam mindenkit, akit akartam, próbáltam elkezdeni feldolgozni a helyzetet.
Tehát, volt a szoba közepén egy kád. Nem olyan mély, kb. 10 centis. Szerintem akkor használhatták, ha valakinek valamilyen izom sérülése volt, és kifektették a meleg vízbe, de úgy, hogy közben mást is tudjanak vele csinálni. És ebben a kádban hevert egy alak. Nem is akárhogy. Meg nem is akárki. Peti volt az, holtan.
Vagyis félholtan. Először az hittem, hogy tuti meghalt, de aztán rájöttem, hogy lélegzik, csak nagyon gyengén. De ezt csak a legvégén tudtam megállapítani. Sokkal hamarabb összeraktam, hogy mi történt vele és miért néz ki úgy, ahogy.
Ugyanis a látványa nem volt valami bizalomgerjesztő. Sőt, a legtöbb egyszerű ember menten elájult volna tőle. Merthogy a srác végtagja teli volt vágásokkal, csepegett belőlük a vér. A karja és a két lába ki volt kötve a kád széléhez. A hasába pedig számomra értelmezhetetlen jeleket és ábrákat karcoltak. De nem ez volt a legundorítóbb. Hanem az, hogy a kádban állt a vér. Az ő vére. 

Miután leküzdtem az undoromat, rohantam előkeríteni Attilát. Hirtelen nagyon elegem lett mindenből. Rosszul voltam. Nem akartam ott lenni. Nem akartam elhinni, hogy egy teljesen jó fej, értelmes sráccal ilyen történhet. És nem utolsó sorban, nem akartam visszamenni az orvosi szobába. De muszáj volt.
Ezért erőt vettem magamon és odavezettem a barátom, miután megtaláltam. Útközben felkészítettem lelkiekben a látványra. Azt mondta, semmi baj, sokat látott már, nem lesz baj. Ám mikor megpillantotta Peti majdnem teljesen holt, megcsonkított testét, kis híján összeesett.
Utána, látva az arckifejezésem, összekapta magát és kijelentette, hogy sürgősem szólnunk kell valakinek. Az első ötlet a takarító volt, mert őt láttuk út közben. Nem késlekedtünk, megkerestük. Viszont amikor elmondtuk neki, mi történt, csak nevetett rajtunk, majd jól leoltott, hogy mit zaklatjuk mi őt ilyenekkel az éjszaka közepén. Kik vagyunk mi ehhez.
A következő kézenfekvő lehetőség a portás volt. Szerencsére a helyén találtuk, és elég segítőkésznek bizonyult. Először nagyot nézett a sztorinkon, de utána azt mondta, egye fene, megnézi a szobát, de megyünk vele, és ha nem lesz ott semmi, nagyon kikapunk. Mi pedig elvezettük őt az orvosi szobába, hatalmas önelégült vigyorral a képünkön. Ez az elégedettség viszont elég hamar véget ért. 

Ugyanis a szobába érve a portással történt valami. Mikor meglátta Petit, elszörnyedt, majd bezárta az ajtót. Nem értettem, miért teszi, ezért megkérdeztem. Ekkor megcsillant a szeme, majd elkezdett vigyorogni. De nem valami biztató, együtt érző, barátságos vigyort eresztett meg felénk, hanem egy nagyon gonoszat.
Mindig is gyors felfogású voltam, így azonnal rájöttem, hogy miért vág olyan arcot. Ő volt a gyilkos, biztos voltam benne. Viszont még így is hatalmas hiányérzet volt bennem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az indíték. Meg miért pont ő? Hiszen csak egy portás volt.
Szerencsére nem kellett ezen sokáig rágódnom, mert elkezdett beszélni. A stílusa egyenesen undorító volt. Teljesen flegmán beszélt velünk, mintha valami utolsó falusi parasztok lennénk. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elmondta, miért hajkurászta és gyilkolta le a sportolókat. 

1983-ban volt végzős a kunszentmártoni gimnáziumban. Abban az évben ott rendezték a viadalt, ezért nagyon készültek rá. Hősünk is gőzerővel hajtott, edzésről edzésre járt. Elég tehetséges sportolónak bizonyult, abban az évben több országos eredményt is elért. Viszont a testnevelő tanára nem kedvelte, sőt egyenesen utálta. Ezért az egyik délután magához hívatta és közölte vele, hogy verje ki a fejéből a Nagykun gondolatát. Szegény, akkor 19 éves srác nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Áprilisban kénytelen volt végignéznie iskolája totális bukását, azzal a tudattal, hogy ha ő is a pályán lett volna, sokkal jobb eredményeket értek volna el. Ezután nagyon dühös volt. Megátkozta a tanárt és az egész iskolát. Azt mondta, ha legközelebb lesz viadal Kunszenten, valaki bűnhődni fog, helyette. Mert az úgy nem állapot, hogy ő vérző szívvel nézte végig társai kudarcát, de utána pár hónappal az emberek már elfelejtettek mindent.
Eddig máshol dolgozott, az idén került vissza az intézményhez. Szerencséjére a tantestület teljesen átalakult azóta, így gond nélkül felvették portásnak. Mikor megtudta, hogy a sportrendezvény házigazdája a gimnázium lesz, előtörtek belőle az emlékek. Eszébe jutott a fogadalma, melyet először még csak dühkitörésnek hitt.
Egy hónapja meghozta a döntését. Úgy gondolta, az idei viadal nem mehet le gond nélkül. Méghozzá gyilkosság nélkül. Ugyanis ez előtt hentesként dolgozott, így nagyon közel állnak hozzá a kések.
A kérdés már csak az volt, hogy kiket öl meg, és mikor. Ezt úgy döntötte el, hogy mikor megérkeztünk, minden iskolából hozzá mentek a termek kulcsaiért. Miután kiadta a diákoknak, feldobott egy érmét. Ha fej volt, hagyta az adott diákot, ha írás, elkezdett szaglászni utána. Később kiválasztott magának hármat, akiket este megölt. A választását nem tudta indokolni semmivel, tehát randomra döntött.  Ezzel a módszerrel szúrta ki Petit, Ádámot és a felakasztott srácot.
Mikor befejezte a meséjét szélesen elvigyorodott. Én pedig iszonyú ideges lettem. Tisztában voltam vele, hogy nem hülye az ember, viszont nagyon is eszelős. Az ajtót kulcsra zárta, mielőtt elkezdte a mondandóját. Így egyrészt kénytelenek voltunk végig hallgatni, másrészt pedig esélyünk sem volt kereket oldani. Ez nem is lett volna baj, ha a történet befejezése után szépen kiengedett volna minket.
De ez természetesen nem történt meg. Esze ágában sem volt, hogy majd szabadon ereszt minket. Sőt, az előzetes elképzelése szerint egyáltalán nem szerepelt a tervben az, hogy én most papírra vetem a történteket. Egyszerűen, minden szépítés nélkül mondva, ki akart nyírni minket. És ez majdnem sikerült is neki.

Merthogy miután elhallgatott, és vigyorgott egy hatalmasat, az arca teljesen megváltozott. A korábbi nyugalomnak vak düh vette át a helyét. A következő pár pillanat alatt annyi minden történt, hogy nem tudtam reagálni. Legalábbis nem elég gyorsan. Ő hirtelen kirántott egy kést a nadrágzsebéből, és egyenesen belém hajította. Utána Ati arrébblökött és rátámadt a portásra, aki viszont sokkal erősebb volt, mint azt a barátom gondolta elsőre. A küzdelmük nem is tartott sokáig. Fél percen belül már mindketten a földön feküdtünk, a férfi pedig csak nevetett. Úgy állt a dolog, hogy nekünk befellegzett.
Ezután történt meg a csoda. Észhez tértem. Felébredtem. Az agyam szó szerint elkezdett háborogni, hogy nem maradhatok ott a földön. „Itt van egy ember. Egy nagyon gonosz ember. Meg akar ölni engem és egy új barátomat. Rajtunk kívül pedig már minimum két emberrel végzett is. Hagyod? Nem teszel semmit, csak itt szenvedsz? Ezt tanította neked a sok horror bámulás?” Nagyjából ezek a gondolatok fordultak meg a fejembe, és két perc alatt ki is fejtették a hatásukat.
Ezért, mikor a fejemben lévő hangoktól kicsit új erőre kaptam, fogtam magam, kirántottam a vállamból a kést, majd egy következő mozdulattal a portás hátába vágtam. A férfi felordított. Meglepte a támadásom. Egy ezresem volt rá, azt hitte, hogy meg tud törni egy késsel. De engem nem ilyen fából faragtak.
A gyilkos reakcióját elégedett mosollyal nyugtáztam. Pont úgy reagált a késemre, ahogy azt előre szerettem volna. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes vagyok legyőzni.
Az optimizmusom sajnos korainak bizonyult. Tény, hogy megleptem az embert, de ez nem jelentette azt, hogy megtörtem, vagy legyőztem volna őt. Sajnos. Így kénytelen voltam küzdeni vele még egy jó darabig.
Szerencsére nem egyedül. Attila elég hamar magához tért, és ő is beszállt a harcba. Jól tette, mert szükségem volt a segítségére, nem bírtam volna tartani a frontot egyedül.

Körülbelül tíz perce próbáltuk legyőzni egymást, mikor megfordult a fejemben, hogy ketten is kevesek vagyunk ehhez az emberhez. Ami amúgy nem is volt meglepő, hiszen a férfi profi gyilkos volt. Éppen ezért úgy gondoltam, ideje bevetni valamit, kicsit kockáztatni végre. Nem kellett megismételnem a gondolatot, fogtam magam és egész testtel nekiugrottam. Ez a mozzanat Attilát és a férfit egyaránt meglepte, nem tudtak mit kezdeni vele. Nagy szerencsémre a barátom jól reagált a dologra, hátraugrott. Viszont az ember is jól fogadta a támadásom. Ennek következtében elkezdtünk birkózni, és megpróbáltunk sebet ejteni a másikon. Ez neki jobban sikerült. Olyannyira, hogy először karon szúrt, majd mikor felüvöltöttem a fájdalomtól, belenyomta a kését a torkomba. Ugyanabban a szekundumban Attila is szúrt valamit az ő nyakába. A fiú támadásának eredményét viszont csak később tudtam meg. Számomra a küzdelem ott véget ért. Sőt, akkor még azt hittem, az életem is.

Pár órával később ébredtem egy idegen helyen. Hamar rájöttem, hogy bevittek a kórházba, így már biztonságban vagyok. Viszont azonnal elkezdtem aggódni azon, hogy Atival mi történt. Az momentum, amire emlékeztem, az volt, mikor a férfi megszúrta a nyakam, és a barátom ugyanabban a pillanatban megszúrta az ő nyakát. Ezután pedig teljes sötétség, legalábbis ami engem illet.
A bennem felmerülő kérdésekre elég hamar választ kaptam. Ugyanis az ébredésem után egy órával látogatóim érkeztek. Dani, Attila és két csapattársam. Az arcukról lerítt, hogy halálra izgulták magukat miattam.
Miután megnyugtattam őket, hogy nincs semmi bajom, leültek és elmeséltek mindent, amire kíváncsi voltam. Azt mondták, amíg mi ketten szenvedtünk, Dani kijutott az épületből, és elment a tanárok szállására. Az edzőjük hívta a rendőrséget. Mire ők kiértek, addigra Attila már elbánt a férfival, köszönhetően annak, hogy Peti mellett talált egy kést a kádban. Sikerült úgy megszúrnia a támadót, hogy összeessen. Utána pedig fogta a kulcsot, és szélsebesen elhagyta a szobát, azzal a tudattal, hogy a férfit végleg megölte.
Szerencsére egy pillanatig sem kezelték gyanúsítottként. Sőt, inkább hősként tekintettek rá.
Másrészt, az is jó hír volt, hogy Peti nem halt meg. Elég csúnyán meg lett csonkítva, de életben volt. Az orvosok a teljes felépülését nyár végére saccolták. 

Engem egy hét múlva kiengedtek. Viszont nem éreztem túl jól magam otthon. Féltem. Nem tudom mitől, hiszen elméletileg már nem akart senki sem az életemre törni. Elméletileg. Ugyanis a rendőrség nem talált holttestet a szobában. Egyedül Petit találták meg. Meg egy nagy csomó vértócsát hulla nélkül. Tisztában voltam vele, képtelenség, hogy a férfi túlélte volna Attila szúrását, de mégsem volt ott az élettelen teste. És ez zavart.
Többször is találkoztunk az elmúlt hónapban az újdonsült barátommal.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy már nem fenyeget minket veszély. Ennek ellenére még mindig félünk egy kicsit. Merthogy sosem lehet tudni, mikor talál meg minket a végzetünk. Ez eddig szerencsére nem következett be, de a jövő egy nyitott történet. Csak remélni tudom, hogy mindkettőnk számára jól fog alakulni.

ßatu