2013. június 23., vasárnap

Vérengzés a Sportviadalon (KÜLÖNKIADÁS)



Kedves olvasóim!
Mint látjátok, több mint egy hónapja nem került újabb történet a blogba. Ennek oka nem más, mint az, hogy neveztem egy novellaíró versenyre. A végeredményt beküldés előtt pár embernek megmutattam, eddig csak ők láthatták a történetet. Most viszont úgy döntöttem, nyilvánosságra hozom az írást. Igaz, semmilyen szálon nem kapcsolódik a blog sztorijához, de az én művem. A témája természetesen horror.
Tehát, fogadjátok szeretettel ezt a kis különkiadást, mely egyben életem első novellája.

Vérengzés a Sportviadalon

2012. április 18-a piros betűs nap volt számomra. Ugyanis aznap indultam útnak életem első többnapos versenyére. Nem is akármilyenre. Egy hatalmas sportrendezvényre. Egészen pontosan a Nagykun Diák Sportviadalra. Ez egy nagyon népszerű esemény a kun városok diákjai számára, kétévente tavasszal rendezik meg.
Természetesen nem egyedül vágtam neki a dolognak. A sulinkból majdnem nyolcvanan vettünk részt valamiben, mivel a választék akkora volt, hogy mindenki talált számára kedves sportágat.
Én a kézilabda csapatban voltam. Régi álmom volt, hogy játszhassak a Nagykunon. Éppen ezért nagyon boldog voltam már az indulás előtt is, mert tudtam, hogy eredménytől függetlenül egy régi álmom válik majd valóra.
A helyszín idén Kunszentmárton volt. Ez a város lóg ki a többi közül a legjobban. Mert míg a többi település szinte egymás szomszédja, ide bő két órás út vezetett hazulról. Emiatt nagyon alaposan össze kellett készülnünk, mert természetesen nem tehettük meg azt, hogy fogtuk magunkat, és hazaugrottunk valamiért. Sőt, egész pontosan úgy állapodtunk meg, hogy mindenki együtt mozog, tehát együtt érkezünk, együtt távozunk. Ezt jó ötletnek tartottam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszek egyedül az iskolánkból a helyszínen. Másrészt a vonat miatt sem kellett aggódjak. Tudniillik nem vagyok az átszállások mestere. Ha hagytak volna egyedül utazni, tuti, hogy az ország túlsó végében kötöttem volna ki. De nem ez a fő oka annak, hogy így utólag azt mondom az együtt mozgásra, jó ötlet volt, hanem az, hogy a gázos helyzetekben a többiekre szinte mindig lehetett számítani. Olyannyira, hogy ha a tanárok engedélyezték volna a szabad járást a csapatnak, én már biztosan a holtak sorában lennék. 


Mikor megérkeztünk hatalmas tömeg fogadott minket a vasútállomáson. Mint kiderült, a két nagy karcagi iskola is ugyanazzal a vonattal utazott, amelyikkel mi. Ezért a helyiek egy tucat koordinátort kiküldtek a csapatok elé, hogy elvezessék őket a szállásaikra. Minket nem vittek messzire. Csupán pár száz métert kellett sétálnunk a szakközépiskolai épületekig. Ez egy hatalmas udvar volt teli tantermekkel, és mellette egy kisebb tornateremmel. A hellyel szemben pedig egy vadonatúj kézilabdacsarnok állt. Azonnal meg is állapítottuk, hogy nem kell majd sokat sétálnunk a mérkőzéseinkre.
Míg ezen merengtünk, belém hasított egy kérdés. Viszont nem mertem feltenni senkinek sem. Féltem, hogy majd ki fognak nevetni. Úgyhogy az út további részében magamban filozofáltam arról, hogy mégis mit keresünk mi tantermek között. Szerencsére pár percen belül rájöttem a dologra. Ez egy hatalmas rendezvény volt, nyolc iskola vett részt rajta. Csak mi voltunk vagy nyolcvanan, és a többi intézmény is körülbelül hasonló létszámmal jelent meg. Így komfortos szállás nem is akadt volna a városban ennyi diák számára. Meg amúgy is, lehet, hogy ez egy nagy sportesemény, de a fő célja az ismerkedés volt. A kényelem nem érdekelt senkit.
Ezek a gondolatok megnyugtattak, és egy óra múlva már teljesen optimistán láttam a helyzetet. Kicsit furcsa volt, hogy a semmi közepén egy tanteremben húszan alszunk együtt, de úgy voltam vele, nincs ezzel semmi baj, biztosan nagy élmény lesz. Az élmény meg is lett, habár nem teljesen olyan formában, mint ahogyan előre elképzeltem. Az elején nagyon sokat viccelődtünk azzal, hogy mekkora horrort lehetne itt forgatni, meg mekkora nagy színhely lenne ez a terem a semmi közepén egy hatalmas vérengzéshez. Utólag átkoztam is magam rendesen. A fene se gondolta volna, hogy majd bejön a dolog.   


A szállás elfoglalása után megnyitó következett. Elég unalmas volt, de kell, hogy legyen protokoll része is a rendezvénynek. Ezt követően kezdetét vette a versengés a szertornával. Itt főesélyesnek számítottunk, de sajnos nem tudtuk megnézni a többieket, mert mennünk kellett vissza, pakolni. Ugyanis egy órával később a mi csapatunk kezdett a kézilabdatornán. Ebből adódtak is gondjaink. Mint említettem, a kézit kezdtük, mégpedig a legrettegettebb csapat, a nagykun refi ellen. Ez is elég rossz hír volt számunkra, de ami még rontott a helyzeten az az a tény volt, hogy a csapat több meghatározó tagja nem tudott odaérni a kezdésre, mert szertornán vett részt. Így végül nyolcan játszottuk végig a mérkőzést. Sajnos már az első félidőben egyértelművé vált, hogy nem mi fogjuk nyerni a találkozót. De azért szépen helytálltunk és nem hagytuk magunkat. A meccs végére viszont totálisan kimerültünk, így az ellenfél el tudott húzni még négy góllal. Utána kicsit el voltunk keseredve, de ez az állapot nem tartott 15 percnél tovább, hiszen tisztában voltunk vele, hogy nem mi voltunk a mérkőzés esélyesei. A számunkra igazán fontos csata ezután következett, a Szentannai csapata ellen. Mire elkezdődött a játék, megérkeztek a többiek is, így gond nélkül, magabiztosan nyertük a találkozót és kivívtuk, hogy a következő napon a bronzéremért játszhassunk. Itt az izgalmak számunkra véget értek aznapra. Legalábbis akkor még azt hittem.


A délután folyamán megebédeltünk, és megismerkedtünk a várossal, majd szurkoltunk a többi csapatunknak. Nagyban buzdítottuk a lány kosarasokat, mikor feltűnt valami. Mindenki ott volt a kézisek közül, kivéve a hetes számú játékos, a jobb átlövőnk, Ádám. Ezt furcsának tartottam, mert a barátnője a pályán volt. De akkor nem gondolkodtam el jobban ezen, mert úgy voltam vele, hogy nem sok közöm van ahhoz, hogy hol, mikor és kinek szurkol a srác. A délutáni programok vége felé viszont már kezdett kifejezetten gyanússá válni, hogy nem volt sehol. Mert hát déltől egészen estig mentek a labdajátékok selejtezői, ő viszont egyiken sem vett részt, még csak nézőként sem. Meg is kérdeztem a kapusunkat, hogy mit gondol erről, de ő csak annyit mondott, hogy szerinte éppen az egyik kocsmában lazul, és vélhetőleg nagyon is jól teszi. Ezért elhatároztuk, hogy az utolsó mérkőzés után mi is elnézünk egy sörre. Ez nem teljesen jött össze, mert mire eljutottam oda, hogy na, akkor indulhatunk, ő már felszívódott. Valószínűleg túl lassan öltöztem át, ezért otthagyott. A többiekre viszont nekem nem volt kedvem várni. Ezért fogtam magam és elindultam egyedül. Ezzel egy szabályt rögtön meg is sértettem. Mondjuk nem sokáig, mert amint kiléptem az utcára, belefutottam egy csoportba. Nem ismertem őket, de versenyzőknek tűntek, és szemmel láthatóan a kocsmába készültek ők is, így beálltam közéjük. 


Hamar rájöttek, hogy eggyel többen vannak, mint gondolták. Ezért nem is bújtam meg tovább köztük, bemutatkoztam nekik és elmondtam, hogy én is versenyző vagyok. Nem telt bele sok idő és már ment is a duma mindenről. Gyorsan befogadtak, mint alkalmi kocsmajáró tagot. Persze azért az út alatt kicsit jobban megismertem őket. Szószólójuk egy Tibi nevezetű srác volt. Nekem elég hiperaktívnak tűnt, de végül is jó fej volt. Aztán a bagázsban volt még Dani is, akit már régebbről ismertem, így amint megláttam, odasomfordáltam mellé. A jobb oldalán volt Attila. Vele elég volt pár szót váltanom, azonnal megéreztem, hogy ha komoly dologgal kapcsolatos kérdésem vagy észrevételem van, hozzá kell forduljak. Nem beszéltünk pedig semmi különlegesről, csak egyszerűen érződött a beszédén, hogy nagyon komolyan átgondol minden egyes szót, mielőtt megszólal. Emellett tipikusan olyan tartással és külsővel rendelkezett, mely azt sugallta, hogy vegyem őt komolyan. Akkor szinte biztosra vettem, hogy a verseny alatt még fogunk hallani egymásról. Ez a sejtésem be is jött, olyannyira, hogy Ati főszerepet játszott két élet megmentésében, és a vérengző leleplezésében is a későbbiekben. De akkor erről még mit sem sejtettünk. Sokkal inkább nekünk való témákról beszélgettünk. Például arról, hogy vissza kellene menni a szállásra, mert a csajok ott maradtak. Ezt az ötletet mindnyájan támogattuk, így még bolyongtunk egy jó órát, mire megérkeztünk az Ászokba a teljes sereggel. Ekkor már rengetegen voltunk. Az ismerkedést fel is adtam, mindössze pár embert sikerült megjegyeznem. Például Bogit. Vele már napközben is találkoztam, és nevettem is egy jót vele, mert egy félreértés áldozatai lettünk az egyik mérkőzés után.


Este tízig a sörözőben lévő emberek nagy része leitta magát, viszont mi páran józanok maradtunk. Nem mondom azt, hogy nem ittunk valamennyit, de tisztában voltunk vele, hogy valakiknek vissza kell majd vinniük a szállásra a berúgott társakat. Ehhez a szerephez pedig már amúgy is hozzá voltam szokva. És úgy vettem észre, hogy rajtam kívül még egy pár ember is hasonlóképpen gondolkodott. Például a velünk egy asztalnál ülő Peti. Eleinte kicsit túl komolynak tűnt, de aztán vele is megtaláltam a közös hangot, és egész jót beszélgettünk. Elmondta, hogy most végzős, Nagykun után fog érettségizni. Ebből adódóan mostanában elég zűrzavar az élete. A verseny viszont nagyon jól kikapcsolja, így örömmel utazott ide.
Míg én hallgattam a sztoriját eszembe jutott, hogy nem is tudom, hogy ki miben vesz részt tőlük. Igazából nem is volt fontos, csak érdekelt a dolog. Úgyhogy elmesélték azt is. Mint kiderült, Peti futásban indult, így ő csak a következő napon volt érintett. A számomra meglepő választ Attila adta.  Azt mondta, kézizik. Elmondtam, hogy én is, aztán néztünk egy hatalmasat, ugyanis nem emlékeztünk egymásra a pályáról. Később rájöttünk ennek az okára. Mindketten bal szélen játszottunk, így optimális esetben az égvilágon semmi közünk nem kellett legyen egymáshoz. A megoldás megszületésén jót vigyorogtunk, majd elhatároztuk, hogy összeszedjük a lerészegedett bandát és visszamegyünk a szállásra.


Fél óra alatt nagy nehezen megtaláltunk mindenkit, aki a csoportunkhoz tartozott, és elindultunk vissza az SZK épületekbe. Útközben eszembe jutott Ádám. El is mondtam a történteket Attilának. Először meglepetten nézett rám, majd megjegyezte, hogy ez furcsa, mert tőlük is felszívódott egy játékos az utolsó mérkőzésük után. Ezt követően pedig egész nap nem látta. Ezen én döbbentem le. Ezek szerint a mai nap folyamán két sportoló tűnt el nyomtalanul. De ez csak kettőnknek tűnt fel. Miután belénk hasított a felismerés, sokatmondó pillantást váltottunk egymással és folytattuk az utunkat.
A szállásra visszaérve az első dolgom az volt, hogy megnéztem, kik vannak a szobában. Elkeseredve tapasztaltam, hogy Ádám nem volt ott. Ebből arra következtettem, tényleg történt vele valami. Mert az egy dolog, hogy egész nap nem volt sehol, de hogy bőven takarodó után sem érkezett még meg, az kicsit furcsa volt tőle. Eleve nem vallott rá, hiszen pontos, szabálytisztelő embernek ismertem.
Természetesen ez után az első dolgom az volt, hogy elkezdtem érdeklődni felőle. De sajnos a többiek nem tudtak semmi használható információt mondani róla. Ennek két oka is volt. Egyrészt a banda fele leitta magát a sárga földig, ők nyilván két értelmes mondatot is képtelenek voltak kinyögni. A csoport másik fele meg vagy aludt, vagy pedig hidegen hagyta őket a társunk sorsa.
Így nem maradt más választásom, meg kellett találjam az egyik tanárunkat. Elsőre jó ötletnek tűnt a dolog, de sajnos később rájöttem, hogy mégsem az. Ugyanis a testnevelők a város túlsó végében voltak elszállásolva. Mikor erre ráeszméltem, kicsit elbizonytalanodtam. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Szerencsére hamar észhez tértem, és eldöntöttem, hogy ennek a dolognak a végére fogok járni, akármibe is kerül majd. Ezért megkerestem gyorsan Atit. Amint megérkeztem a D terembe, ahol a refisek aludtak, azonnal érzékeltem, hogy valami nagyon nincs rendben.  A szobán mintha egy hurrikán söpört volna végig. A srácok cuccai szanaszét hevertek mindenfelé, éppen azokat szedegették össze, amikor betoppantam. A látványt persze nem tudtam megemészteni azonnal, lefagytam. A pillanatnyi zavarom kiszúrták, azonnal el is kezdték mesélni, mi történt velük.
Perceken belül hatalmas zűrzavar lett. Mindenki másképp kezdte el a beszámolóját. Végül Attila kivonszolt a teremből és elmondott mindent, ami tudott.


Mint kiderült, nem mindenki ment el tőlük az esti rendezvényre. Ketten is a szálláson maradtak pihenni. Viszont mire a csapat visszatért, ők már nem voltak sehol. Eleinte nem nagyon gyanakodtak a srácok, azt hitték fürdeni mentek az eltűntek. Csakhogy aztán ők is elindultak hárman a tusolóba. Amikor bementek, meglepődtek, mert sötét volt. Vissza is akartak fordulni, de végül úgy döntöttek, előbb lezuhanyoznak, aztán keresik meg az elkóboroltakat. A látványt, ami a lámpa feloltásával eléjük tárult, képtelenek voltak feldolgozni. Ugyanis nem más fogadta őket ott, mint egy zuhanycsővel megfojtott, fejjel lefelé felakasztott, kivéreztetett hulla. Aki ráadásul nem is egy közönséges halott volt, hanem a két eltűnt társuk egyike.
A következő pillanatban ketten összeestek. Így a harmadik fürdeni induló srác visszament a szobába. Ott azonnal elmondta a többieknek, mit látott. Azok pedig csak ámultak, majd eszükbe jutott, hogy ketten ott maradtak, ezért gyorsan odamentek négyen és visszahozták a két sokkos állapotban lévő fiút.


Ezt követően pánikszerűen telefonáltak az edzőjüknek. A férfi viszont elérhetetlen volt. Ennek több oka is lehetett, de ez nem érdekelt senkit. Ott, akkor a fiúkat nem vigasztalta. Sőt, igazság szerint még csak még jobban bepánikoltak a srácok. Képtelenek voltak reálisan gondolkodni, cselekedni. Emiatt nem is igazán csináltak semmit. Még csak a gondnokot sem keresték meg a bajukkal.
Ezen a viselkedésen nagyon durván megbotránkoztam, mert véleményem szerint ilyen esetben az a minimum, hogy szólok egy felnőttnek. Még akkor is, ha nem ismerem, nem az én tanárom. De ők? Nem tettek semmit. Az egyik barátjuk a zuhanyzóban volt felakasztva, még minimum egy társuk nyomtalanul eltűnve, és a fülük botját sem mozdították.
Rögtön közöltem is velük a véleményem, nem kíméltem őket. Kiselőadást tartottam nekik arról, hogy szemmel láthatólag mennyit ér nekik a saját csapattársuk élete. Aztán nagy nehezen abbahagytam a prédikálást, és figyeltem a reakciókat. Döbbenten vettem észre, hogy mindössze három ember figyelt rám: Peti, Dani és Attila. Még jobban meglepődtem, amikor egyikőjük sem kezdett el vitatkozni velem. Sőt, határozottan kifejtették, hogy nagyon is igazat adnak nekem. Mikor már kicsit lecsillapodtam, elhatároztuk, hogy megnézzük azt a tusolót kicsit közelebbről. Ez az ötlet viszont nem tetszett mindenkinek. Ugyanis Peti nem bírja a vért. Ezért úgy döntöttünk ketten megyünk Atival a zuhanyt megnézni, ők pedig Danival szólnak a portásnak.

Ez a terv teljesen jónak tűnt, egészen tíz percig. Akkor viszont atomjaira hullott.
Az akció első periódusában nem történt semmi különös. Bementünk a fürdőhelyiségbe, vettünk egy mély lélegzetet, és feloltottuk a villanyt. Egy cseppet sem lepődtünk meg a felakasztott hulla látványától, igazság szerint a szemünk se rebbent, mikor megláttuk. Utána közösen megfogadtuk, hogy ugyanígy fogja végezni, aki ezt tette, majd közelebb mentünk, és jobban megvizsgáltuk a tetemet.
A gyilkos vérbeli profi lehetett, ugyanis sebészi pontossággal gyilkolta le az áldozatot. Erre abból jöttünk rá, hogy a zuhanycsőnek semmi baja nem esett, viszont nagyon is szorosan fogta az áldozat nyakát. Emellett a fiú lába hozzá volt erősítve a zuhanyfüggöny tartóhoz. Méghozzá úgy, hogy pontosan annyi madzagot használt el a tettes, amennyi feltétlenül kellett a kötözéshez.
Ettől egy kicsit megijedtünk mindketten. Azt gondoltuk előzetesen, hogy szerencsétlen gyereket biztos egy másik diák ölte meg, mert pikkelt rá. De a látottak ezt kizárták. Így folytattuk a szétnézést. Megállapítottuk, hogy ketten jöttek fürdeni. Ugyanis nem létezik, hogy valaki elkövet egy gyilkosságot és ennyi vért hagy maga után. Ráadásul az egész helységben maszatos volt minden. Legfőbbképpen a padló. Ez be is indította a fantáziánkat. Szerencsére nem tartott sokáig összerakni a verziónkat.
Valószínűleg az eltűnt srác volt a másik tusolni jövő. A gyilkos rájuk tört, egyikkőjüket leütötte, a másik versenyzővel pedig elbánt, és utána felakasztotta. Viszont kifuthatott az időből. Így a másik áldozattal nem vesződött, hanem elvonszolta. Azt, hogy ez a teória helytálló e, könnyen ki tudtuk deríteni. Mindössze annyi dolgunk volt, hogy kimentünk a folyosóra és ellenőriztük, hogy véres e. Meg is néztük, és bebizonyosodott, hogy igazunk van. Már éppen elkezdtünk azon agyalni, hogy mit csináljunk, mikor egy hatalmas üvöltést hallottunk.


Ki a franc üvöltözik itt hajnalban? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem azonnal. Nagyon mérges lettem a zajongástól, ugyanis éppen próbáltam gondolkodni. A társam szintén nem foglalkozott a majd’ hatvan decibeles hanggal. Először. Aztán később elkezdett minket érdekelni a dolog, mert az óbégatás nem maradt abba, és a hang is ismerős volt nekünk.
És egyszer csak felkiáltottunk. Teljesen egyszerre. Ugyanabban a pillanatban rakta össze az agyunk a kirakóst. Az üvöltés nem egy ember torkából jött ki. Ezt az érdekes visítást, kiáltást, ordítást Dani és Peti okozta.
Nem is hallgattuk tovább, hogy mi történik, szélsebesen rohantunk a zaj irányába. A baj csak az volt, hogy az egyik folyosó kettéágazott, és vele a hangok is szétváltak. Viszont úgy éreztük, hogy a barátaink nagy bajban vannak, és időnk sincs. Ezért fogtuk magunkat, és szó nélkül szétváltunk. Attila ment jobbra, én pedig balra.


A következő másodpercekben visszább vettem a tempóból, mert éreztem, hogy egyedül nem vagyok olyan magabiztos, mint Atival együtt voltam. Ezért a folyosó vége felé inkább megálltam, majd szépen lassan, lépésenként haladtam tovább. Ami nem is volt rossz ötlet. Ugyanis néha meg tudtam állni, és még jobban a hangokra összpontosítani. Ez a módszer egy darabig egész jól működött, utána viszont elég csúnyán csődöt mondott. Merthogy a kiabálás abbamaradt. Nem egyszerre, hanem szép fokozatosan. Először az egyik hang szűnt meg teljesen, majd a másik folyamatosan elhalkult. Csak remélni tudtam, hogy azért, mert Attila megtalálta a srácokat. Sajnos nem volt ekkora szerencsém. Erre viszont nem jöttem rá elég hamar. A saját szememmel kellett megtapasztalnom az igazságot.
Ahogy mentem tovább, egyre nagyobb lett a csend körülöttem. Emiatt egyre jobban féltem. Pedig nem vagyok egy parázós típus, nagyon jól viselem az ilyen kiélezett helyzeteket. ( Úgy látszik, ezt teszi velem az a sok horror film.) De ott, akkor, nagyon be voltam tojva.
Viszont tisztában voltam vele, hogy meg kell találnom a fiúkat. Nem vallhattam kudarcot.
A harmadik folyosó végén csalódottan tapasztaltam, hogy nem találtam semmit. És onnan nem volt már hova tovább menni. Mindössze egy kis szoba volt baj oldalon. Gondoltam benézek, azon ne múljon, de őszintén megvallva nem számítottam semmire abban a szobában.
Ezért is lepett meg az, amit ott találtam.


Mikor bementem, még nem vettem észre semmit, csak azt, hogy valószínűleg ez az orvosi szoba. Hosszas kínlódás után megtaláltam a villanykapcsolót és feloltottam a lámpát. Az ezt követő pillanatban olyan látvány tárult elém, melynek hatására megfagyott az ereimben a vér. Tíz másodpercig álltam dermedtem az ajtóban, majd egy olyan hatalmas káromkodás hagyta el a számat, melyre az iskolám fenntartói nem lenének büszkék. Miután megszidtam mindenkit, akit akartam, próbáltam elkezdeni feldolgozni a helyzetet.
Tehát, volt a szoba közepén egy kád. Nem olyan mély, kb. 10 centis. Szerintem akkor használhatták, ha valakinek valamilyen izom sérülése volt, és kifektették a meleg vízbe, de úgy, hogy közben mást is tudjanak vele csinálni. És ebben a kádban hevert egy alak. Nem is akárhogy. Meg nem is akárki. Peti volt az, holtan.
Vagyis félholtan. Először az hittem, hogy tuti meghalt, de aztán rájöttem, hogy lélegzik, csak nagyon gyengén. De ezt csak a legvégén tudtam megállapítani. Sokkal hamarabb összeraktam, hogy mi történt vele és miért néz ki úgy, ahogy.
Ugyanis a látványa nem volt valami bizalomgerjesztő. Sőt, a legtöbb egyszerű ember menten elájult volna tőle. Merthogy a srác végtagja teli volt vágásokkal, csepegett belőlük a vér. A karja és a két lába ki volt kötve a kád széléhez. A hasába pedig számomra értelmezhetetlen jeleket és ábrákat karcoltak. De nem ez volt a legundorítóbb. Hanem az, hogy a kádban állt a vér. Az ő vére. 


Miután leküzdtem az undoromat, rohantam előkeríteni Attilát. Hirtelen nagyon elegem lett mindenből. Rosszul voltam. Nem akartam ott lenni. Nem akartam elhinni, hogy egy teljesen jó fej, értelmes sráccal ilyen történhet. És nem utolsó sorban, nem akartam visszamenni az orvosi szobába. De muszáj volt.
Ezért erőt vettem magamon és odavezettem a barátom, miután megtaláltam. Útközben felkészítettem lelkiekben a látványra. Azt mondta, semmi baj, sokat látott már, nem lesz baj. Ám mikor megpillantotta Peti majdnem teljesen holt, megcsonkított testét, kis híján összeesett.
Utána, látva az arckifejezésem, összekapta magát és kijelentette, hogy sürgősem szólnunk kell valakinek. Az első ötlet a takarító volt, mert őt láttuk út közben. Nem késlekedtünk, megkerestük. Viszont amikor elmondtuk neki, mi történt, csak nevetett rajtunk, majd jól leoltott, hogy mit zaklatjuk mi őt ilyenekkel az éjszaka közepén. Kik vagyunk mi ehhez.
A következő kézenfekvő lehetőség a portás volt. Szerencsére a helyén találtuk, és elég segítőkésznek bizonyult. Először nagyot nézett a sztorinkon, de utána azt mondta, egye fene, megnézi a szobát, de megyünk vele, és ha nem lesz ott semmi, nagyon kikapunk. Mi pedig elvezettük őt az orvosi szobába, hatalmas önelégült vigyorral a képünkön. Ez az elégedettség viszont elég hamar véget ért. 


Ugyanis a szobába érve a portással történt valami. Mikor meglátta Petit, elszörnyedt, majd bezárta az ajtót. Nem értettem, miért teszi, ezért megkérdeztem. Ekkor megcsillant a szeme, majd elkezdett vigyorogni. De nem valami biztató, együtt érző, barátságos vigyort eresztett meg felénk, hanem egy nagyon gonoszat.
Mindig is gyors felfogású voltam, így azonnal rájöttem, hogy miért vág olyan arcot. Ő volt a gyilkos, biztos voltam benne. Viszont még így is hatalmas hiányérzet volt bennem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az indíték. Meg miért pont ő? Hiszen csak egy portás volt.
Szerencsére nem kellett ezen sokáig rágódnom, mert elkezdett beszélni. A stílusa egyenesen undorító volt. Teljesen flegmán beszélt velünk, mintha valami utolsó falusi parasztok lennénk. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elmondta, miért hajkurászta és gyilkolta le a sportolókat. 


1983-ban volt végzős a kunszentmártoni gimnáziumban. Abban az évben ott rendezték a viadalt, ezért nagyon készültek rá. Hősünk is gőzerővel hajtott, edzésről edzésre járt. Elég tehetséges sportolónak bizonyult, abban az évben több országos eredményt is elért. Viszont a testnevelő tanára nem kedvelte, sőt egyenesen utálta. Ezért az egyik délután magához hívatta és közölte vele, hogy verje ki a fejéből a Nagykun gondolatát. Szegény, akkor 19 éves srác nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Áprilisban kénytelen volt végignéznie iskolája totális bukását, azzal a tudattal, hogy ha ő is a pályán lett volna, sokkal jobb eredményeket értek volna el. Ezután nagyon dühös volt. Megátkozta a tanárt és az egész iskolát. Azt mondta, ha legközelebb lesz viadal Kunszenten, valaki bűnhődni fog, helyette. Mert az úgy nem állapot, hogy ő vérző szívvel nézte végig társai kudarcát, de utána pár hónappal az emberek már elfelejtettek mindent.
Eddig máshol dolgozott, az idén került vissza az intézményhez. Szerencséjére a tantestület teljesen átalakult azóta, így gond nélkül felvették portásnak. Mikor megtudta, hogy a sportrendezvény házigazdája a gimnázium lesz, előtörtek belőle az emlékek. Eszébe jutott a fogadalma, melyet először még csak dühkitörésnek hitt.
Egy hónapja meghozta a döntését. Úgy gondolta, az idei viadal nem mehet le gond nélkül. Méghozzá gyilkosság nélkül. Ugyanis ez előtt hentesként dolgozott, így nagyon közel állnak hozzá a kések.
A kérdés már csak az volt, hogy kiket öl meg, és mikor. Ezt úgy döntötte el, hogy mikor megérkeztünk, minden iskolából hozzá mentek a termek kulcsaiért. Miután kiadta a diákoknak, feldobott egy érmét. Ha fej volt, hagyta az adott diákot, ha írás, elkezdett szaglászni utána. Később kiválasztott magának hármat, akiket este megölt. A választását nem tudta indokolni semmivel, tehát randomra döntött.  Ezzel a módszerrel szúrta ki Petit, Ádámot és a felakasztott srácot.
Mikor befejezte a meséjét szélesen elvigyorodott. Én pedig iszonyú ideges lettem. Tisztában voltam vele, hogy nem hülye az ember, viszont nagyon is eszelős. Az ajtót kulcsra zárta, mielőtt elkezdte a mondandóját. Így egyrészt kénytelenek voltunk végig hallgatni, másrészt pedig esélyünk sem volt kereket oldani. Ez nem is lett volna baj, ha a történet befejezése után szépen kiengedett volna minket.
De ez természetesen nem történt meg. Esze ágában sem volt, hogy majd szabadon ereszt minket. Sőt, az előzetes elképzelése szerint egyáltalán nem szerepelt a tervben az, hogy én most papírra vetem a történteket. Egyszerűen, minden szépítés nélkül mondva, ki akart nyírni minket. És ez majdnem sikerült is neki.


Merthogy miután elhallgatott, és vigyorgott egy hatalmasat, az arca teljesen megváltozott. A korábbi nyugalomnak vak düh vette át a helyét. A következő pár pillanat alatt annyi minden történt, hogy nem tudtam reagálni. Legalábbis nem elég gyorsan. Ő hirtelen kirántott egy kést a nadrágzsebéből, és egyenesen belém hajította. Utána Ati arrébblökött és rátámadt a portásra, aki viszont sokkal erősebb volt, mint azt a barátom gondolta elsőre. A küzdelmük nem is tartott sokáig. Fél percen belül már mindketten a földön feküdtünk, a férfi pedig csak nevetett. Úgy állt a dolog, hogy nekünk befellegzett.
Ezután történt meg a csoda. Észhez tértem. Felébredtem. Az agyam szó szerint elkezdett háborogni, hogy nem maradhatok ott a földön. „Itt van egy ember. Egy nagyon gonosz ember. Meg akar ölni engem és egy új barátomat. Rajtunk kívül pedig már minimum két emberrel végzett is. Hagyod? Nem teszel semmit, csak itt szenvedsz? Ezt tanította neked a sok horror bámulás?” Nagyjából ezek a gondolatok fordultak meg a fejembe, és két perc alatt ki is fejtették a hatásukat.
Ezért, mikor a fejemben lévő hangoktól kicsit új erőre kaptam, fogtam magam, kirántottam a vállamból a kést, majd egy következő mozdulattal a portás hátába vágtam. A férfi felordított. Meglepte a támadásom. Egy ezresem volt rá, azt hitte, hogy meg tud törni egy késsel. De engem nem ilyen fából faragtak.
A gyilkos reakcióját elégedett mosollyal nyugtáztam. Pont úgy reagált a késemre, ahogy azt előre szerettem volna. Abban a pillanatban elhittem, hogy képes vagyok legyőzni.
Az optimizmusom sajnos korainak bizonyult. Tény, hogy megleptem az embert, de ez nem jelentette azt, hogy megtörtem, vagy legyőztem volna őt. Sajnos. Így kénytelen voltam küzdeni vele még egy jó darabig.
Szerencsére nem egyedül. Attila elég hamar magához tért, és ő is beszállt a harcba. Jól tette, mert szükségem volt a segítségére, nem bírtam volna tartani a frontot egyedül.


Körülbelül tíz perce próbáltuk legyőzni egymást, mikor megfordult a fejemben, hogy ketten is kevesek vagyunk ehhez az emberhez. Ami amúgy nem is volt meglepő, hiszen a férfi profi gyilkos volt. Éppen ezért úgy gondoltam, ideje bevetni valamit, kicsit kockáztatni végre. Nem kellett megismételnem a gondolatot, fogtam magam és egész testtel nekiugrottam. Ez a mozzanat Attilát és a férfit egyaránt meglepte, nem tudtak mit kezdeni vele. Nagy szerencsémre a barátom jól reagált a dologra, hátraugrott. Viszont az ember is jól fogadta a támadásom. Ennek következtében elkezdtünk birkózni, és megpróbáltunk sebet ejteni a másikon. Ez neki jobban sikerült. Olyannyira, hogy először karon szúrt, majd mikor felüvöltöttem a fájdalomtól, belenyomta a kését a torkomba. Ugyanabban a szekundumban Attila is szúrt valamit az ő nyakába. A fiú támadásának eredményét viszont csak később tudtam meg. Számomra a küzdelem ott véget ért. Sőt, akkor még azt hittem, az életem is.


Pár órával később ébredtem egy idegen helyen. Hamar rájöttem, hogy bevittek a kórházba, így már biztonságban vagyok. Viszont azonnal elkezdtem aggódni azon, hogy Atival mi történt. Az momentum, amire emlékeztem, az volt, mikor a férfi megszúrta a nyakam, és a barátom ugyanabban a pillanatban megszúrta az ő nyakát. Ezután pedig teljes sötétség, legalábbis ami engem illet.
A bennem felmerülő kérdésekre elég hamar választ kaptam. Ugyanis az ébredésem után egy órával látogatóim érkeztek. Dani, Attila és két csapattársam. Az arcukról lerítt, hogy halálra izgulták magukat miattam.
Miután megnyugtattam őket, hogy nincs semmi bajom, leültek és elmeséltek mindent, amire kíváncsi voltam. Azt mondták, amíg mi ketten szenvedtünk, Dani kijutott az épületből, és elment a tanárok szállására. Az edzőjük hívta a rendőrséget. Mire ők kiértek, addigra Attila már elbánt a férfival, köszönhetően annak, hogy Peti mellett talált egy kést a kádban. Sikerült úgy megszúrnia a támadót, hogy összeessen. Utána pedig fogta a kulcsot, és szélsebesen elhagyta a szobát, azzal a tudattal, hogy a férfit végleg megölte.
Szerencsére egy pillanatig sem kezelték gyanúsítottként. Sőt, inkább hősként tekintettek rá.
Másrészt, az is jó hír volt, hogy Peti nem halt meg. Elég csúnyán meg lett csonkítva, de életben volt. Az orvosok a teljes felépülését nyár végére saccolták. 


Engem egy hét múlva kiengedtek. Viszont nem éreztem túl jól magam otthon. Féltem. Nem tudom mitől, hiszen elméletileg már nem akart senki sem az életemre törni. Elméletileg. Ugyanis a rendőrség nem talált holttestet a szobában. Egyedül Petit találták meg. Meg egy nagy csomó vértócsát hulla nélkül. Tisztában voltam vele, képtelenség, hogy a férfi túlélte volna Attila szúrását, de mégsem volt ott az élettelen teste. És ez zavart.
Többször is találkoztunk az elmúlt hónapban az újdonsült barátommal.
Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy már nem fenyeget minket veszély. Ennek ellenére még mindig félünk egy kicsit. Merthogy sosem lehet tudni, mikor talál meg minket a végzetünk. Ez eddig szerencsére nem következett be, de a jövő egy nyitott történet. Csak remélni tudom, hogy mindkettőnk számára jól fog alakulni.

ßatu

2013. május 21., kedd

Felfordulások Part 2 (Békés napok, Cobbler csapatvezérré válása)

Az előző részt ott fejeztem be, hogy Cobbler is csatlakozott hozzánk. A következő pár nap alatt többször is bebizonyította, hogy igenis közénk való. Keresett, kutatott, rendkívül sok hasznos információt szerzett nekünk. Emellett összehangolta Daniel és Dave munkáját, így teljes joggal állíthatom, hogy egy profi csapat lett hármójukból.

A hét első felében mi csak lustultunk és relaxáltunk. Büszkék voltunk magunkra, hogy nem történt semmi rossz dolog lassan két hete. Kedden sétáltunk egy hatalmasat a városban. Természetesen nem ok nélkül. Úgy véltünk, attól még, hogy most éppen nem történik semmi, a titkos ellenségünk forral valamit. Mi pedig ezt megakadályozhatjuk, csak kicsit jobban oda kell figyelnünk a környezetünkre. Ugyanis nem tudjuk, hogy ki ő, így akármikor belé futhatunk. Biztos vagyok benne, azonnal felismernénk.

Nem csak mi kezdtünk el szaglászni a férfi után, az újdonsült tagok is így tettek. Cobbler vezetésével tettek egy kört a városban. Nagyon élvezték a rejtett helyek felkutatását, az egyik ilyet ki is nevezték DCD bunkernak (Dave, Cobbler, Daniel). A rejtélyes alakról viszont ők sem találtak semmit, akkor.

Csütörtökön nagyon untuk magunkat, ezért úgy döntöttünk, megint elmegyünk kirándulni. Ezúttal egy állatkertbe mentünk. Mi, magyarok, elég furának tartottuk a dolgot, mert rengeteg állatot ismerünk, meg állatkertbe általában iskolás csoportok szoktak menni. De tekintettel arra, hogy egy teljes mértékben nemzetközi csapat vagyunk, belementünk a dologba. És nem bántuk meg. Jakubnak megint volt egy kisebb műsora az állatsimogatóban. A tyúkokat persze felismerte, óvakodott is tőlük, de a kecskével nem tudott mit kezdeni. Oxána szintén most járt először ilyen helyen. Neki az oroszlánok tetszettek a legjobban, ezért eléggé elkeseredett, mikor közöltük vele, hogy őket nem lehet megsimogatni. Aznap Dave is velünk tartott. Ő már volt állatok között, de nagyon jól érezte magát köztünk.

A következő napon vagy délig aludtunk. Ez szemmel láthatóan jót tett mindenkinek. Látszódott, hogy visszatért az erő mindenkibe. Ennek örömére délután nekiindultunk túrázni. Ekkor a városszéli erdőket kutattuk át. Végre nem eredménytelenül. Ennyire sikeres missziónk rég volt már. Ugyanis az történt, hogy a déli erdőben találtunk egy kunyhót. Kicsit meg is lepődtünk, hogy mit keres ez itt. Elég jó kedvünk volt, így nem gyanakodtunk, elhatároztuk, hogy benézünk, hiszen kintről nagyon meghittnek tűnt. Amit odabent találtunk, az viszont egy cseppet sem volt az.
Egyenesen patkányék búvóhelyére bukkantunk rá. A kis ház belsejében pedig minden teli volt undorító dolgokkal. Nagyon gyorsan déja vunk lett. Eszünkbe jutott a vasúti "itt egy fej, ott egy láb" kalandunk. Emiatt azonnal megugrott a veszélyérzetünk. De szerencsére nem történt semmi, mert a házigazdák nem tartózkodtak otthon. Mi viszont bravúros módon lefotóztunk mindent, és kihívtuk a rendőrséget.
Ők a helyszínelés alatt megállapítottak egy két dolgot, de az minket nem érdekelt. Nekünk mindössze pár cucc kellett. Egészen pontosan a patkányképű kése, és a férfi bárdja. Ez a két fegyver már régóta izgatott minket. Oxána egy óra huzavona után kiharcolta, hogy megtarthassuk őket. Így teljes büszkeséggel vonultunk haza. Úgy éreztük, ez volt az a nap, amikor minden összejött a férfi és a társa ellen.



2013. május 12., vasárnap

Felfordulások PART 1 (Cobbler)

Az utóbbi két hét alatt teljesen felfordult minden. Új emberek jöttek-mentek, mi pedig nem győztük követni az eseményeket és a változásokat. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy ezt tovább nem viseljük. A plakátokat leszedjük, nincs szükségünk önként jelentkezőkre. Majd megoldjuk mi valahogy a gondunkat. 
Persze ezt a döntést azért elég nehezen hoztuk meg. De így utólag úgy érzem, jogos volt. Három hét alatt csupán két rendes, segítségünket szolgáló ember keresett meg minket. Nagyon csalódottak voltunk. Nem miattuk, mert ők tényleg mindent megtettek, hogy előrébb járjunk. Viszont a többi gyerek, aki hozzánk jött, egyszerűen egy fabatkát nem ért. Na de mindegy. Ezzel a bajjal ráérünk kicsit később is foglalkozni. Most újra beindultak az események a városban, ugyanis gyilkosságok történtek, emellett pedig van egy harmadik segítő esélyes ember.

Mindez úgy kezdődött, hogy a május elsejei ünnepség teljesen rendben zajlott. Egyetlen egy dolog sem zavarta meg a majálist. Hihetetlen érzés volt, hogy végre nem tesz nekünk keresztbe senki. Ezt meg is ünnepeltük este. Elmentünk grillezni, és elhívtuk magunkkal az ikreket is. Ők először nagyon csendesek voltak, de később feloldódtak.
Volt egy olyan érzésem az elején, hogy ők valami fogalomként tekintettek ránk eddig, most pedig itt vannak, beszélnek velünk, segítik a munkánkat. Biztos furcsa érzés lehetett nekik. 


A következő napok viszonylag csendesen teltek. Nem hallatott magáról a rejtélyes gyilkosunk. Öt új srác keresett meg minket azzal, hogy szeretnének közénk állni. Azonban elég hamar bebizonyosodott, hogy erről szó sem lehet. Mi nem olyan embereket kerestünk, akik csak menőzni akarnak azzal, hogy egy gyilkos hajszoló bandát informálnak, hanem olyanokat, akik kicsit komolyan is veszik a dolgot. A harmadik sikertelen próbálkozó után kezdett elegem lenni a dologból, úgy véltem én várok el túl sokat, úgyhogy átadtam a következő embert Danielnek. Ő viszont még rajtam is túltett. Ha én szigorú voltam, akkor ő brutális. Már a harmadik kérdése az volt a jelentkezőhöz, hogy egy támadás során, hogy reagálna, mit tenne. A gyerek válasza viszont nem elégítette ki, így hidegen elküldte. Csak ámultam a jeleneten. Ő pedig észrevette a reakcióm, és félve megkérdezte, hogy elrontott e valamit. Itt kaptam egy kisebb röhögő görcsöt és megnyugtattam, hogy sokkal jobb volt, mint vártam, és úgy érzem engem is lepipált. Ezért megkértem, hogy a többi jelentkezőt is ő faggassa ki. Ő pedig örömmel folytatta a dolgot.
Míg mi a bekerülni akarókkal szenvedtünk Greg és Oxána elmentek moziba. Rég voltak már együtt kettesben. Úgy véltünk, boldogulunk most nélkülük is, így menjenek csak és nyugodtan éljék ki magukat most. Dave pedig Jakubbal az oldalán elment átvenni pár fegyvert. Ugyanis Oxánának elege lett a szenvedésből, fogta magát és a litván társai segítségével rendelt nekünk egy rakás fegyvert. Talán ők kapták a legjobb feladatot. Én is szívesen mentem volna a dolgokért, de az erről döntő kocka kört elbuktam.

Úgy nagyjából négy napig így telt az életünk. Aztán jött az első akció. Egyik reggel az ikrek egy harmadik személy társaságában állítottak be hozzánk. A srácot Cobblernak hívták és azt mondta, hogy ismeri az ügyünket és egy gyanúsan hozzá kapcsolódó esetet szeretne nekünk elmesélni, ha érdekel minket. Természetesen azonnal összeszedtünk mindenkit a csapatból, mert jó hogy hallani szerettük volna a történteket. Az érdeklődésünket nem csak maga a tény váltotta ki. Eleve a gyerek beszédstílusa, személyisége is felkeltette az érdeklődésünket. Így végig hallgattuk.
Történetéből megtudtunk egy csomó mindent. Például azt, hogy a temetővel szemben lakik, egyedül él, a szülei külföldön laknak és dolgoznak. Ez kicsit meglepett, mert úgy vettem észre, hogy körülbelül egyidősek lehetünk, így ő is gimnazista. De nem foglalkoztam ezzel tovább, mert az eset leírását folytatta. Elmondta, hogy előző nap reggel sikolyokat hallott a temetőből. Úgy vélte, egy rossz vicc a dolog, valaki biztos szórakozik, ezért kiment, hogy elküldje a sikoltozót a fenébe.
Viszont amit ott látott, kicsit ledöbbentette. A temetőben éppen gyilkosságot követtek el. Az elkövetőkből csak annyit látott, hogy két férfi késekkel felszerelve. Az áldozat pedig egy számára ismeretlen kikötözött nő volt.
Pár pillanattal később rájött, hogy a nőt még nem ölték meg, csak szórakoznak vele. Vagdosták. A lába már úszott a vérben, éppen a karját készültek elkezdeni vágni, mikor közbelépett. Azt mondta, a nagyobb darab azonnal elfutott, a másik pedig ott maradt és farkasszemet nézett vele, majd rátámadt. Cobbler nem hagyta magát, pár perc alatt le is verte ellenfelét. Majd kicsit jobban megnézte magának. Tipikus patkányarca volt.
Ezután hívta a mentőket és őszintén reménykedett benne, hogy a nő nem veszít túl sok vért, míg kiérnek azok. A patkányt meg át akarta adni a rendőrségnek, de mire végzett a telefonálással, eltűnt.


A történet hallgatása közben sokatmondó pillantásokat váltottunk egymással. Ezt a fiú is érzékelte, így sejtette, hogy tényleg tudjuk, miről van szó. Éppen ezért minden apró részletet elmondott még. Mi pedig gondolkodás nélkül megkérdeztük, hogy van e kedve csatlakozni hozzánk.
Itt máris felborítottuk a gondolatmenetünket. Egyetlen kérdést nem tettünk fel neki, csak meghallgattuk, ahogy egy eseményt leír. Viszont ez éppen elég volt arra, hogy kiismerjük annyira, hogy biztosra vegyük, köztünk a helye.
Minden megvolt benne, amire szükségünk volt egy segítő személyében. Hidegen, tényszerűen közölt mindent. De azért látszott rajta, hogy érdekelte az áldozat sorsa, úgyhogy jó akaró ember. Emellett okos, nagyon jó döntéseket hozott az akciója során. 


Nagy örömünkre igent mondott, így a hét végére Cobblert is üdvözölhettük a csapatban.

2013. április 30., kedd

Drasztikus változások

A múlt héten történtek után azt hittem, vagy egy hónapig az ágyat fogom nyomni és aludni fogok egész nap. A második pihenéssel töltött napom után viszont rájöttem, hogy ezt az életformát nem nekem találták ki. Majd beleőrültem, hogy nem mozoghatok. A kínlódásom az orvosok is nehezen viselték, így begipszelték a jobb karom, tettek egy védőréteget az arcomra, aztán közölték, hogy hazamehetek. Nem kellett kétszer szólniuk, megköszöntem a segítségüket, majd hálásan távoztam.
Mikor betoppantam a kuckónkba mindenki döbbenten nézett rám. Egyrészt azért, mert nem számítottak az érkezésemre. Másrészt azért, mert vigyorogtam. Egyik sérülésemből sem mosolyogva, jókedvűen épültem föl. Inkább csak folyamatosan szenvedtem, míg teljesen jól nem lettem.

Mikor túlestek az első döbbeneten, ők is elkezdtek vigyorogni rám. Örültek neki, hogy ilyen hamar visszajöttem. Oxána gyorsan elmesélte, hogy beazonosították a két héttel ezelőtti gimnáziumi halottat. Semmilyen kapcsolatban nem állt a múlt heti esettel, így lehetséges, hogy nem ugyanaz az ember volt az elkövető. A mi gyanúnk viszont az, hogy az elmúlt hetek gyilkosságai mögött ugyanaz a személy áll. Méghozzá szerintem egy elég agyafúrt, nem kezdő ember. Ezt onnan gondolom, hogy  legutóbb utánam küldött két srácot is, hogy végezzenek ki. A lányt pedig természetesen nem az általunk megölt személyek akasztották fel, hanem ő. Így az általunk keresett személy csak elvégzi a gyilkosságokat, az utána szimatolókat pedig másokkal intézteti el. Nem rossz.....

A litván rendőrnő beszámolója után elmentünk ebédelni. Ott elmondták a többiek, hogy a délutánt a város szélén lévő tanyán fogjuk tölteni. Mi felügyeljük a május elsejei majális előkészületeit. Az első gondolatom az volt, hogy na, ne már, uncsi. Aztán rájöttem, hogy az utóbbi két napom után egész izgalmas program is lehet a májusfa díszítés. Ezen jót nevettünk a csapattal, majd átbeszéltünk még egy két dolgot a helyszín felügyeléssel kapcsolatban. Ekkor még egyikőnk fejében sem hitte volna, hogy tényleg izgalmas délutánunk lesz és a bandánk szerkezete meg fog borulni egy csöppet.
De ne szaladjunk ennyire előre...

Ebéd után visszamentünk a panelba. Oxána kiadta az utasítást, hogy egy fél óra múlva indulás és tudja, hogy nem harcolni készülünk, de nyugodtan tegyünk be egy kést vagy valamit, mert akármi lehet. Az elkészülés lassabban ment, mint valaha. De ez valahogy nem lepett meg, ugyanis még sosem próbáltam fél kézzel felkészülni egy küldetésre. Ami meglepett, az az volt, hogy az előzetes elvárásaimmal szemben egész jól teljesítettem. Laza öt perc alatt sikerült ruhát cserélnek és tíz perc alatt találtam egy számomra ideális kést. A legnehezebb feladat a cipőhúzás volt. Az edzőcipőm fűzőjét elég nehéz megkötni, így kénytelen voltam csendben megkérni Greget, hogy kösse be. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, ő meg csak röhögött rajtam.

Mikor kiértünk a tanyára, azonnal megcsapott a tyúkok szaga. Ezt egy kisebb fintorral fogadtam, aztán kirobbant belőlem a nevetés, mert megláttam Jakub reakcióját. A következő öt percben annyit nevettünk, hogy belefájdult a hasunk, ugyanis megtörtént a litván srác élete első találkozása a baromfikkal. Először furán méregette őket, majd mikor mondtuk neki, hogy ártalmatlanok, odament egy kakashoz, meg akarta simogatni. A baromfiudvar ura viszont ezt nem értékelte és megcsípte Jakubot. Ő felkiáltott, és ugrott vagy 2 métert helyben. Mi pedig majd megpukkadtunk.

A vidámságnak itt vége is szakadt. Ugyanis elhatároztuk, hogy körbejárjuk a terepet, majd állítunk egy májusfát. A program első részével nem is volt a baj, a gondok akkor kezdődtek, amikor meglátogattuk a fa helyét. Már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel, mikor még csak közeledtünk a feldíszítendő fához. Ugyanis valaki megelőzött minket. Meg is jegyeztem, hogy most akkor itt mi van, hiszen minket bíztak meg a dologgal, de valaki már elvégezte. Oxána csak annyit mondott erre, hogy menjünk oda és nézzük, mert, nem hiszi, hogy valaki olyan díszítette volna fel a fát, akinek jogosultsága is volt rá.

Mikor megérkeztünk a célunkhoz, hirtelen megdöbbent mindenki, és a csapat fele majdnem elájult. A májusfa teljes pompában várt minket. Ez jó volt. A díszek viszont nem túlzottan tetszettek. Ugyanis hullákkal volt feldíszítve a fa. Mindenhol kezek, lábak, belek voltak.  Első ránézésre megállapítottam, hogy ehhez a díszítéshez, minimum 7 embert meg kellett gyilkolni. Borzalmas látvány volt. Még Oxána is kiakadt teljesen.
Úgy tíz percig döbbenten néztük a fát, nem tudtuk feldolgozni a látvány. Ennyire durva és undorító esetet még életünkben nem láttunk.

Aztán kitört belőlünk a háborgás. Azonnal nekiláttunk eltakarítani a halott részeket. Majd rájöttünk, hogy ez nem jelenti azt, hogy holnap is rendben lesz minden. Így félbehagytuk a munkát és elkezdtünk agyalni, hogy mi tévők legyünk. Az utóbbi hónapban már negyedjére tesznek keresztbe nekünk, ráadásul valószínűleg ugyanaz az ember. Nyilván változtatnunk kell valamit, mert csak idő kérdése egy ötödik pofon. 
Éppen ezért megállapodtunk abban, hogy segítséget kell kérnünk.. Ám nem sodorhatjuk csak úgy veszélybe az embereket, így teljes értékű tagokat nem állhatunk le toborozni. Viszont olyan embereket bátran kereshetünk, akik segítenek az információgyűjtésben, meg néha kisebb munkákban.

Ezt jó ötletnek véltük, így késő délután, míg a többiek letakarították a fát, én gyártottam pár plakátot és nekilódultam a városnak, szétosztani azokat. Nem vártam valami nagy eredményt a hirtelen akciómtól, mivel a sok gyilkosság hatására az emberek kezdtek egyre jobban elzárkózni. És végül is, ki akarná direktbe veszélybe sodorni magát. Ezen merengtem, mikor belefutottam valamibe és estem egy hatalmasat. A plakátok meg szanaszét szóródtak. 
Sóhajtottam egy hatalmasat, majd feltápászkodtam. Ekkor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Ugyanis két körülbelül velem egy súlycsoportú gyerekbe rohantam bele. Rögtön rám tört egy fura érzés, így a késem után nyúltam. Ők viszont nem csináltak semmit, csak döbbenten néztek. Ebből a reakcióból arra következtettem, hogy nem akarnak nekem ártani, így visszadugtam a fegyverem.
Ekkor megszólaltak. Teljesen határozottan és érthetően kimondták, hogy szeretnének csatlakozni. Nem sokat agyaltam a dolgon, fiatalnak, erősnek és elszántnak tűntek, így megmondtam nekik, hogy odaviszem őket a csapathoz. De készüljenek fel a látványra, mert volt egy kis baleset. Ők pedig azonnal beleegyeztek.

Az úton volt alkalmam egy kicsit megismerni őket. Dave és Daniel ikrek, külföldről költöztek ide, családi okok miatt. Mindketten rajonganak a krimiért és a gyilkos dolgokért. Tisztában vannak vele, hogy mi folyik a városban, így nagyon megörültek, mikor meglátták a plakátom. Úgy gondolják, végre tehetnek valamit a gyilkos megállítása érdekében. A különbség kettőjük személyiségében van. Dave totális bolond, rengeteget nevet, akármikor képes jól szórakozni. Nagyon könnyen ismerkedik, mindenkivel, akivel megismerkedett, van valami jó emléke. Daniel kissé visszahúzódó, melankolikus srác. Viszont ő is könnyen megtalálja a közös hangot másokkal és nagyon kitartó ember. 

Mire odaértünk a többiekhez, már biztos voltam benne, hogy megfelelő embereket találtam  a feladatra. Oxána kérdezett tőlük pár dolgot, majd rábólintott a dologra. Elsőként megkérdeztük tőlük, hogy szeretnének e segíteni a plakátolásban meg a fa és a rajta lévő gusztustalanságok eltakarításában. Gondolkodás nélkül igent mondtak. Nem jött rosszul a segítségük, ugyanis rengeteg minden volt a májusfán, amit egyedül nem bírtam el. Ilyenek volt például az összekötözött lábak. Mikor eljutottam oda, hogy elvigyem őket a tűzhöz, kicsit megtorpantam. A zavarom Dave észrevette, odajött és közölte velem, hogy "sebaj Bropower, megoldom, azért vagyok". Én néztem egy hatalmasat, mire óriási nevetésben tört ki. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de visszavigyorogtam, majd hagytam folytatni a dolgát. Ekkor jött Daniel és tájékoztatott, hogy vannak ilyen húzásai a testvérének, ne lepődjek meg tőlük. Tavaly például volt egy magyar osztálytársuk kint, Péter. Egyszer Dave segített neki elintézni egy két dolgot, innentől kezdve az osztályuk szemében ő volt Dave, a Péterkirály. 
Ezen a sztorin jót derültem, és ami még fontosabb rájöttem, hogy náluk jobb segítőket nem is kaphattunk volna. Nem pusztán csak pakolnak, meg dolgoznak velünk, hanem még szórakoztatnak is minket.

Így a nap végén meghívtuk őket egy jégkására és megérdeklődtük, hogy mikben szeretnének majd segíteni nekünk. Nem válogattak, rögtön felsoroltak vagy húsz féle dolgot. Ettől a lelkesedéstől már Oxána is jókedvre derült. Elmondta, hogy ezt akkor majd később megbeszéljük, a legfontosabb az, hogy ne fedjék fel magukat, a bandánkat hirdethetik, de csak olyanoknak, akikben biztosak, hogy csatlakoznának hozzánk. Meg persze a majálison jó lenne, ha kint lennének, tartanánk egy gyors embermegfigyelő kiképzést. Ettől rögtön belelkesültek, és beleegyeztek a dologba. Remélem élvezni fogják....

2013. április 28., vasárnap

A lógó hulla

A múlt heti kettős gyilkosság után azt hittük, felébred mindenki és az emberek majd jobban odafigyelnek magukra. Tévedtünk, méghozzá hatalmasat. A héten ismét történt egy megmagyarázhatatlan eset. Szerencsére a helyszín nem a gimnázium volt, de az áldozat tanulókorú volt és valószínűleg az iskolánkba járt. Először nem akartunk foglalkozni a dologgal, mert úgy véltük semmi közünk hozzá. Majd kimentünk a helyszínre és megnéztük a testet. Ezután rögtön világossá vált számunkra, hogy akármennyire is távol áll tőlünk a dolog, a körülmények annyira zavarba ejtőek, hogy ezt az ügyet át kell vennünk.

Mint minden kiakasztó nap, ez is viszonylag jól indult. Aztán szépen lassan elromlott. Nem tudom, de lassacskán elérem azt a szintet, hogy ha egy reggelem jól indul, azonnal elkezdek gyanakodni. Mert mostanában akárhányszor keltem fel jókedvűen, mindig történt valami szörnyűség aznap.
Na, szóval, jó volt minden. A suliban alig csináltunk valamit, ugyanis rengeteg tanár vett ki a héten szabadságot. Ezt pedig mi, diákok kihasználtuk. 


Délelőtt elmentünk jégkását inni, majd visszatérve fociztunk az udvaron, egészen addig, amíg vége nem lett a hetedik órának. Aztán ebéd közben felvetettem, hogy mi lenne, ha a mai megbeszélésünket a parkban tartanánk, mert nagyon szép idő van, és a panelban amúgy is meg lehet fulladni a hőségtől. Ettől az ötlettől beindult mindenki fantáziája. Az étkezés végére megszerveztünk egy komplett pikniket. Nagyon elemünkben voltunk. 
Ezt az idilli hangulatot Oxána tette tönkre, amikor is felhívott, hogy fogjam Greget és Ricket és siessünk haza, mert van valami, amit látnunk kell. Mi pedig azonnal fogtuk magunkat és hazaturbóztunk. El sem tudtuk képzelni, hogy mi az a dolog, ami ennyire sürgős neki. Emellett aggódtunk is rendesen, mert tudjuk mindannyian Oxyról, hogy ő csak akkor hív segítséget, ha nagyon nagy gáz van.

Mire hazaértünk, a rendőrnő már kint várt minket az ajtóban. Szokásától eltérően most a haját összefogta, rövid farmerszoknya volt rajta, mely oldalából egy éles kés kandikált ki. Egyik kezében egy tőrt, a másikban egy pisztolyt szorongatott. Ezt az agyon felfegyverkezést nem tudtuk mire vélni. Már éppen rákérdezett volna Greg, hogy most mi van, de Oxána megelőzte. Kijelentette, hogy most nem hajlandó részletekbe merülni, kapjunk magunkra valami harci göncöt és indulunk a vasúti felüljáróhoz. Nem is kellett többet mondania, rögtön rájöttünk, hogy nagyon durva dologgal állunk szemben. Nem szokott ennyire nyers lenni a főnökasszony.

Öt perc alatt jó pár dolgot sikerült magamra kapni. Úgy voltam vele, hogy akármennyire is megtámadhatnak minket, én biztos, hogy nem veszek fel hosszú ruhát, hisz dög meleg van odakint. Így magamra kaptam egy sortot és egy tiszta pólót. Majd becsúsztattam a zsebembe egy bicskát. Ezután rájöttem, hogy ennyi fegyver nem lesz elég, meg amúgy is, Oxána mennyire harcra öltözött. Ezért hát átértékeltem kicsit a helyzetet, majd nadrágot váltottam. A térdnadrág zsebébe egy egész pofás kést is bele tudtam tenni. Ráadásul ezt a bizonyos kést rendkívül jól tudtam kezelni.
Mikor kiértem az ajtóhoz, már mindenki ott volt. Gyorsan lecsekkoltam a többiek szerelését és elvigyorodtam. Greg ugyanúgy gondolkodott, mint én. Rajta egy fekete póló és egy rövidnadrág volt. A késeit a pólója alá csúsztatta. Rick pedig nem is öltözött át. Felkapott egy tőrt és egy dobókést.

Egy bő fél órával később már a felüljárónál voltunk. Mikor kiszálltam a kocsiból, átfutott az agyamon, hogy itt nem is történt semmi. Majd észrevettem a gondunk forrását. Teljesen elkerülte a figyelmem.
A felüljáró és a vasúti sín között volt kb. 5 méter. Olyan 3 méteres magasságban pedig különböző testrészek lógtak. Középen a fej, mellette a kezek és lábak, majd indaszerűen a belső szervek. Pontosan úgy, hogy a vonatok egyenesen beleszáguldjanak a holttest részeibe.
Először nem akartam elhinni a látványt. Én ilyet még életemben nem pipáltam. Ki az a beteg, aki ilyet tesz és ilyet művel a hullával? Nagyon beteg.


Az első rosszullétből felocsúdva előtört belőlem a profi. Megkérdeztem Oxánát, hogy erről tud e rendőrség, majd mikor azt a választ kaptam, hogy tud róla, de nem tud vele mit kezdeni, összeszedtem a bátorságom és odamentem a lógó testrészek alá. Az elsődleges célom az volt, hogy leszedjem őket, hisz mekkora pánikot keltene a mozdonyvezetők körében a dolog. Pár telefon után szereztem egy létrát és nekiláttam levagdosni a szerveket. A többiek pedig elindultak egy gyors felfedezőútra. 

Már éppen a vagdalás felénél jártam, mikor a létrának lába kélt, én pedig egy hatalmas puffanással földet értem. Fel sem tudtam fogni a dolgot, máris kaptam a vágást az arcomba. Felüvöltöttem. Ez felesleges volt, ugyanis hihetetlen módon nem hatottam meg vele a támadóm. Kaptam is a következő rohamot. Szerencsére ügyes voltam és kitértem előle, majd én is támadásba lendültem. Kiszedtem a késem a zsebemből, majd az ellenfelem nyakának estem vele. Nem érdekelt, ki ő, vagy milyen következménye lesz a dolognak, nagyon feldühített, ezért elhatároztam, hogy megölöm. Így fogtam magam és teljes harci kedvvel rátámadtam. Először a hasába szúrtam, majd mikor feljajdult átdöftem a nyelvét. Itt már teljesen ki volt, de nem hatott meg. Kegyelemdöfésként vicsorogva belevágtam a torkába a konyhakést.

Majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem az árnyékba szusszanni egyet. Éppen a felhőket bámultam, mikor a karomba vágódott valami. Azonnal talpra ugrottam. Valaki rám támadt megint. Elég volt egy másodpercre belegondolni ebbe, és megtörtént a baj. A következő pillanatban egy kard állt a vállamba. A hátam mögött meg egy ismeretlen alak állt és vigyorgott a képembe. Én pedig üvöltöttem egy hatalmasat majd összeestem.
Ekkor érkezett Greg. Gondolkodás nélkül hívta Oxánát és Ricket, majd a dobókéseit sebészi pontossággal a támadóm nyakába hajította.

Később, mikor a kórházban magamhoz tértem, elmesélte, hogy miket csináltak miután elájultam. A hulla részeit sikeresen eltávolították a vasúti pálya fölül, a két újabb halottat azonosították. Kiderült, hogy a szétdarabolt halott a gimibe járt, volt barátnője az egyik támadónak. Azt, hogy a másik ember miért volt ott és miért támadtak ránk, nem tudni. Ezt már nem mi fogjuk kideríteni.
Most a legfontosabb az, hogy rendbe jöjjek. Nagyon csúnyán szétvágta a srác az arcom. A vállam meg totálkáros lett, mozgatni sem tudom. Emellett rengeteg vért veszítettem. Lesz, vagy két-három hét mire jól leszek. A többieknek szerencsére nem esett baja. Csak én voltam ilyen szerencsétlen.....