A múlt héten történtek után azt hittem, vagy egy hónapig az ágyat fogom
nyomni és aludni fogok egész nap. A második pihenéssel töltött napom után
viszont rájöttem, hogy ezt az életformát nem nekem találták ki. Majd
beleőrültem, hogy nem mozoghatok. A kínlódásom az orvosok is nehezen viselték,
így begipszelték a jobb karom, tettek egy védőréteget az arcomra, aztán
közölték, hogy hazamehetek. Nem kellett kétszer szólniuk, megköszöntem a
segítségüket, majd hálásan távoztam.
Mikor betoppantam a kuckónkba mindenki döbbenten nézett rám. Egyrészt azért,
mert nem számítottak az érkezésemre. Másrészt azért, mert vigyorogtam. Egyik
sérülésemből sem mosolyogva, jókedvűen épültem föl. Inkább csak folyamatosan
szenvedtem, míg teljesen jól nem lettem.
Mikor túlestek az első döbbeneten, ők is elkezdtek vigyorogni rám. Örültek
neki, hogy ilyen hamar visszajöttem. Oxána gyorsan elmesélte, hogy
beazonosították a két héttel ezelőtti gimnáziumi halottat. Semmilyen
kapcsolatban nem állt a múlt heti esettel, így lehetséges, hogy nem ugyanaz az
ember volt az elkövető. A mi gyanúnk viszont az, hogy az elmúlt hetek
gyilkosságai mögött ugyanaz a személy áll. Méghozzá szerintem egy elég
agyafúrt, nem kezdő ember. Ezt onnan gondolom, hogy legutóbb utánam
küldött két srácot is, hogy végezzenek ki. A lányt pedig természetesen nem az
általunk megölt személyek akasztották fel, hanem ő. Így az általunk keresett
személy csak elvégzi a gyilkosságokat, az utána szimatolókat pedig másokkal
intézteti el. Nem rossz.....
A litván rendőrnő beszámolója után elmentünk ebédelni. Ott elmondták a
többiek, hogy a délutánt a város szélén lévő tanyán fogjuk tölteni. Mi
felügyeljük a május elsejei majális előkészületeit. Az első gondolatom az volt,
hogy na, ne már, uncsi. Aztán rájöttem, hogy az utóbbi két napom után egész
izgalmas program is lehet a májusfa díszítés. Ezen jót nevettünk a csapattal,
majd átbeszéltünk még egy két dolgot a helyszín felügyeléssel kapcsolatban.
Ekkor még egyikőnk fejében sem hitte volna, hogy tényleg izgalmas délutánunk
lesz és a bandánk szerkezete meg fog borulni egy csöppet.
De ne szaladjunk ennyire előre...
Ebéd után visszamentünk a panelba. Oxána kiadta az utasítást, hogy egy fél
óra múlva indulás és tudja, hogy nem harcolni készülünk, de nyugodtan tegyünk
be egy kést vagy valamit, mert akármi lehet. Az elkészülés lassabban ment, mint
valaha. De ez valahogy nem lepett meg, ugyanis még sosem próbáltam fél kézzel
felkészülni egy küldetésre. Ami meglepett, az az volt, hogy az előzetes
elvárásaimmal szemben egész jól teljesítettem. Laza öt perc alatt sikerült
ruhát cserélnek és tíz perc alatt találtam egy számomra ideális kést. A
legnehezebb feladat a cipőhúzás volt. Az edzőcipőm fűzőjét elég nehéz megkötni,
így kénytelen voltam csendben megkérni Greget, hogy kösse be. Nagyon
kellemetlenül éreztem magam, ő meg csak röhögött rajtam.
Mikor kiértünk a tanyára, azonnal megcsapott a tyúkok szaga. Ezt egy kisebb
fintorral fogadtam, aztán kirobbant belőlem a nevetés, mert megláttam Jakub
reakcióját. A következő öt percben annyit nevettünk, hogy belefájdult a hasunk,
ugyanis megtörtént a litván srác élete első találkozása a baromfikkal. Először
furán méregette őket, majd mikor mondtuk neki, hogy ártalmatlanok, odament egy
kakashoz, meg akarta simogatni. A baromfiudvar ura viszont ezt nem értékelte és
megcsípte Jakubot. Ő felkiáltott, és ugrott vagy 2 métert helyben. Mi pedig
majd megpukkadtunk.
A vidámságnak itt vége is szakadt. Ugyanis elhatároztuk, hogy körbejárjuk a
terepet, majd állítunk egy májusfát. A program első részével nem is volt a baj,
a gondok akkor kezdődtek, amikor meglátogattuk a fa helyét. Már akkor éreztem,
hogy valami nem stimmel, mikor még csak közeledtünk a feldíszítendő fához.
Ugyanis valaki megelőzött minket. Meg is jegyeztem, hogy most akkor itt mi van,
hiszen minket bíztak meg a dologgal, de valaki már elvégezte. Oxána csak annyit
mondott erre, hogy menjünk oda és nézzük, mert, nem hiszi, hogy valaki olyan
díszítette volna fel a fát, akinek jogosultsága is volt rá.
Mikor megérkeztünk a célunkhoz, hirtelen megdöbbent mindenki, és a csapat
fele majdnem elájult. A májusfa teljes pompában várt minket. Ez jó volt. A
díszek viszont nem túlzottan tetszettek. Ugyanis hullákkal volt feldíszítve a
fa. Mindenhol kezek, lábak, belek voltak. Első ránézésre megállapítottam,
hogy ehhez a díszítéshez, minimum 7 embert meg kellett gyilkolni. Borzalmas
látvány volt. Még Oxána is kiakadt teljesen.
Úgy tíz percig döbbenten néztük a fát, nem tudtuk feldolgozni a látvány.
Ennyire durva és undorító esetet még életünkben nem láttunk.
Aztán kitört belőlünk a háborgás. Azonnal nekiláttunk eltakarítani a halott
részeket. Majd rájöttünk, hogy ez nem jelenti azt, hogy holnap is rendben lesz
minden. Így félbehagytuk a munkát és elkezdtünk agyalni, hogy mi tévők legyünk.
Az utóbbi hónapban már negyedjére tesznek keresztbe nekünk, ráadásul
valószínűleg ugyanaz az ember. Nyilván változtatnunk kell valamit, mert csak
idő kérdése egy ötödik pofon.
Éppen ezért megállapodtunk abban, hogy segítséget kell kérnünk.. Ám nem
sodorhatjuk csak úgy veszélybe az embereket, így teljes értékű tagokat nem
állhatunk le toborozni. Viszont olyan embereket bátran kereshetünk, akik
segítenek az információgyűjtésben, meg néha kisebb munkákban.
Ezt jó ötletnek véltük, így késő délután, míg a többiek letakarították a
fát, én gyártottam pár plakátot és nekilódultam a városnak, szétosztani azokat.
Nem vártam valami nagy eredményt a hirtelen akciómtól, mivel a sok gyilkosság
hatására az emberek kezdtek egyre jobban elzárkózni. És végül is, ki akarná
direktbe veszélybe sodorni magát. Ezen merengtem, mikor belefutottam valamibe
és estem egy hatalmasat. A plakátok meg szanaszét szóródtak.
Sóhajtottam egy hatalmasat, majd feltápászkodtam. Ekkor rájöttem, hogy nem
vagyok egyedül. Ugyanis két körülbelül velem egy súlycsoportú gyerekbe rohantam
bele. Rögtön rám tört egy fura érzés, így a késem után nyúltam. Ők viszont nem
csináltak semmit, csak döbbenten néztek. Ebből a reakcióból arra
következtettem, hogy nem akarnak nekem ártani, így visszadugtam a fegyverem.
Ekkor megszólaltak. Teljesen határozottan és érthetően kimondták, hogy
szeretnének csatlakozni. Nem sokat agyaltam a dolgon, fiatalnak, erősnek és
elszántnak tűntek, így megmondtam nekik, hogy odaviszem őket a csapathoz. De
készüljenek fel a látványra, mert volt egy kis baleset. Ők pedig azonnal
beleegyeztek.
Az úton volt alkalmam egy kicsit megismerni őket. Dave és Daniel ikrek,
külföldről költöztek ide, családi okok miatt. Mindketten rajonganak a krimiért
és a gyilkos dolgokért. Tisztában vannak vele, hogy mi folyik a városban, így
nagyon megörültek, mikor meglátták a plakátom. Úgy gondolják, végre tehetnek
valamit a gyilkos megállítása érdekében. A különbség kettőjük személyiségében
van. Dave totális bolond, rengeteget nevet, akármikor képes jól szórakozni.
Nagyon könnyen ismerkedik, mindenkivel, akivel megismerkedett, van valami jó
emléke. Daniel kissé visszahúzódó, melankolikus srác. Viszont ő is könnyen
megtalálja a közös hangot másokkal és nagyon kitartó ember.
Mire odaértünk a többiekhez, már biztos voltam benne, hogy megfelelő
embereket találtam a feladatra. Oxána kérdezett tőlük pár dolgot, majd
rábólintott a dologra. Elsőként megkérdeztük tőlük, hogy szeretnének e segíteni
a plakátolásban meg a fa és a rajta lévő gusztustalanságok eltakarításában.
Gondolkodás nélkül igent mondtak. Nem jött rosszul a segítségük, ugyanis
rengeteg minden volt a májusfán, amit egyedül nem bírtam el. Ilyenek volt
például az összekötözött lábak. Mikor eljutottam oda, hogy elvigyem őket a
tűzhöz, kicsit megtorpantam. A zavarom Dave észrevette, odajött és közölte
velem, hogy "sebaj Bropower, megoldom, azért vagyok". Én néztem egy
hatalmasat, mire óriási nevetésben tört ki. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de
visszavigyorogtam, majd hagytam folytatni a dolgát. Ekkor jött Daniel és
tájékoztatott, hogy vannak ilyen húzásai a testvérének, ne lepődjek meg tőlük.
Tavaly például volt egy magyar osztálytársuk kint, Péter. Egyszer Dave segített
neki elintézni egy két dolgot, innentől kezdve az osztályuk szemében ő volt
Dave, a Péterkirály.
Ezen a sztorin jót derültem, és ami még fontosabb rájöttem, hogy náluk jobb
segítőket nem is kaphattunk volna. Nem pusztán csak pakolnak, meg dolgoznak
velünk, hanem még szórakoztatnak is minket.
Így a nap végén meghívtuk őket egy jégkására és megérdeklődtük, hogy mikben
szeretnének majd segíteni nekünk. Nem válogattak, rögtön felsoroltak vagy húsz
féle dolgot. Ettől a lelkesedéstől már Oxána is jókedvre derült. Elmondta, hogy
ezt akkor majd később megbeszéljük, a legfontosabb az, hogy ne fedjék fel
magukat, a bandánkat hirdethetik, de csak olyanoknak, akikben biztosak, hogy
csatlakoznának hozzánk. Meg persze a majálison jó lenne, ha kint lennének,
tartanánk egy gyors embermegfigyelő kiképzést. Ettől rögtön belelkesültek, és
beleegyeztek a dologba. Remélem élvezni fogják....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése