Egyre rosszabb minden

Az előző heti rossz hangulat után azt vártam, hogy egyszer csak feljavul majd mindenki kedve, és tök jó lesz itt minden. Sajnos ismét csalódnom kellett. Az első két nap után egyértelművé vált, hogy nem fog javulni a helyzet itthon. Szerdán azon gondolkodtam, vajon meddig uralkodik majd ez az állapot. Hát, nem volt túl tartós, inkább amolyan átmeneti komorság volt, mert rögtön meg is változott pár dolog. Csak sajnos a dolgok inkább rosszabbak lettek, nemhogy javultak volna.

Szerencsére azért volt pár ember, aki mindig kimentett otthonról a hét folyamán. Greg még mindig hideg fejjel átlát mindent, és szerencsére nem csüng egész nap Oxánán. Azonban már rajta is kezd látszani a kimerültség, hiszen ő sem tud ott lenni mindig mindenkinek. Persze megpróbálta, ami az alvása rovására ment, így csütörtök körül már úgy nézett ki, mint egy élőhalott. Ki is osztottam, hogy mégis mit hisz és tudom, hogy nagyon szeretne segíteni rajtunk, meg a kedvünkön, de ez nem megoldás. Nem kellene magát tönkretennie, csak mert mi nyűgösek vagyunk. 

Thomas, Dányi's Son és Ty szerencsére jól vannak. Róluk már régen írtam, de nem azért, mert nem beszélünk vagy ilyesmi. Egyszerűen róluk nincs semmi újdonság. Tökéletesen elvannak mindnyájan. Éppen azért most a héten velük lógtam a legtöbbet. Thomas viszonylag sokáig beteg volt, szegénynek a tüdejével vannak gondok. Nagyon ránk ijesztett azzal, hogy másfél hónapot kimarad. Ty minden nap szórakoztat egy kicsit. Számomra ő az ideális padtárs, bár ezt a tanárok tuti nem így gondolják. Ugyanis ha olyan napja van, akkor nagyon troll tud lenni akárkivel és ezeken a napokon általában mindenen nevetünk vagy fél órát. Másrészt, ha valami fontos dolog van, akkor lehet vele beszélgetni komolyan is.

 Dányi's Son pedig elvan, mint a befőtt. Nagyon bolond a szerencsétlen, de én pont ezért bírom a fejét. Szinte semmit sem képes komolyan venni. Ez a tulajdonsága kapóra jött a héten, ugyanis egész nagy hó esett csütörtökön. Mi pedig, mint két hülye gyerek, egészen addig dobáltuk egymást, míg el nem találta a szemüvegem. Ezt nyílt hadüzenetnek vettem, és meg is támadtam a szerencsétlen. Nem számított rá, ezért eldőlt, de magával rántott. Magyarul átmentünk birkózásba. Azaz, inkább fürdetésbe. Addig szenvedtünk és röhögtünk a friss hóban, míg át nem ázott a kabátunk. Később feljött meginni egy forró csokit, meg dumáltunk egy nagyot. Ez volt a hét legjobb 2 órája. Sőt, az egyedüli két jó óra a héten.

Rick még mindig tiszta depressziós a karja miatt. Szerintem teljesen jól halad a bal kézzel való írással, de nem hisz nekem. Ő azt várta, hogy egyik pillanatról a másikra meg fogja tanulni használni a baj kezét. Most pedig csalódott. A másik olyan ember, akivel nem tudok mit kezdeni az Jakub. Még most sem tudom, mi baja van, de egyre jobban zavar a szótlansága. Eddig sosem volt tíz percnél tovább csendben. Most meg alig szól egy szót is. Eszembe jutott, hogy esetleg honvágya van, vagy haza akar menni, csak nem mer szólni. De ezt a gondolatot hamar el is felejtettem, mert ismer annyira, hogy tudja, ha ilyen gondja van, rám mindig számíthat. Meg amúgy is. Kijelentené, hogy haza akar menni, mindenféle kérdezés nélkül kötelességem lenni neki repülőjegyet szerezni azonnal. Tehát nem tudom, mi van vele. De egyszer majdcsak megnyilvánul. Legalábbis most már nagyon remélem. Oxána meg kiszámíthatatlanabb, mint valaha. De őt meg tudom érteni. Ilyenek a lányok, ha friss szerelmesek. Nemsokára úgyis visszaáll a rendes kerékvágásba. 

Én pedig kezdek besokallni. Látni, ahogy az emberek, akikre eddig támaszkodtam, egyre jobban összeomlanak, valami borzalmas érzés. Másrészt furcsa is. Eddig ők segítettek ki mindenből, most nekem kéne őket. De hát azt sem tudom némely esetben, hogy mi a gond. Remélem, mihamarabb rájövök, vagy valaki majd megdob egy váratlan jó tanáccsal.