Végre. Úton vagyok haza Magyarországra! Azaz, dehogyis végre, úgy fosok,
mint állat. De mégiscsak az otthonomba tartok. Azonban nagyon vegyes érzések
kavarognak bennem. Egyrészt ez volt minden vágyam, hogy egyszer élve
hazakerüljek ebből a hülyeségből. Másrészt viszont minden porcikám üvöltve
tiltakozik a hazatérés miatt. Mégis hogyan fogok szembeszállni a rengeteg váddal,
amit kapni, fogok? Mert nyilvánvaló, hogy rengetegen nem fognak örülni annak,
hogy visszatérek. Sőt.. Vannak emberek, akikről még azt is el tudom képzelni,
hogy majd megpróbálnak eltenni láb alól. Egyébként, nem hiszem, hogy teljesen
felkészültem erre az egészre. Úgy terveztem később megyek el Lengyelországból,
de egy hirtelen ötlet miatt ez így alakult. Mekkora egy barom vagyok. na
de elmesélem, hogy honnan jött ez a sietős ötlet.
Jace kedves volt,
mint mindig, befogadott amint odaértem, hatalmasakat beszélgettünk, ettünk, Xboxoztunk
és teljesen olyan életet éltünk, mint két totál hétköznapi tinédzser srác.
Aztán, mikor egyik nap iskolában volt, nagyon unatkoztam és felnéztem a netre.
Jakub sajnos nem volt fent chaten, úgyhogy lementem a litván oldalról.
Puszta kíváncsiságból felmentem a blogra, amit tavaly indítottam az
osztályomnak. Valahogy nem lepett meg, hogy semmi nem volt rajta az eltűnésem
utáni időről. Amit ezután tettem azt még mindig bánom, de sajnos nem
volt sok eszem akkor. Ugyanis felmentem facebookra. Hála az égnek a chatem
kijelentkezve hagytam utolsó használatkor, így nem vett mészre senki. Ahogy
olvastam, böngésztem a bejegyzéseket, kiderült, hogy rengetegen írtak a falamra,
a csoportban minden tudósítás benne volt a tettemmel kapcsolatban. Kicsit meg
is nyugodtam, mert semmi olyanról nem volt szó bennük, hogy külföldön lennék.
Inkább úgy állították be a dolgot, hogy biztosan meghaltam. Másrészt az is
megnyugtatott, hogy talán hiányzom nekik és gond nélkül vissza fognak
fogadni.
Ezen felbuzdulva
elhatároztam, hogy nem akarok sokkot okozni, így valakinek írok előre. De kinek
írjak, aki nem fog azonnal szólni mindenkinek két hisztis roham között, hogy
mégsem haltam meg? O.o Egy pillanatig sem kellett ezen gondolkodnom.
Természetesen azonnal tudtam, hogy kinek fogok szólni, úgyhogy már kattintottam
is az üzenetek fülre és gépeltem be Hernando nevét. Róla annyit kell tudni,
hogy általános 6. óta a legjobb barátom, mindig ott volt és segített nekem. Én
pedig szépen ott hagytam. Nagyon remélem, jobban fog örülni annak, hogy életben
vagyok, mint pikkelni rám. Egyébként sem úgy ismerem.. Nagyon bunkó tud lenni
az emberekkel, de nem velem. Emellett akármiket is fogok hallani tőle, tudom,
hogy az az igazság lesz. Mindig is ő volt az, aki ha valamit nem értettem meg
elsőre vagy elszúrtam, a legőszintébb "hülye vagy Batu"
szólásával rám hagyta a dolgot. Szóval, úgy éreztem, ha neki írok nem lesz baj.
És szerencsére nem is lett. Elsőre kicsit biztos meghökkent, de a józan esze
nyert, ugyanis rögtön számon kért, hogy ki vagyok, miféle köcsög hacker
lehetek, hogy a halott barátja adataiban kutatok.. Aztán közöltem vele, hogy
************ a hacker, ha nem hiszed, hívjál fel vagy kérdezz.
A következő két
órát végig tárgyaltuk, kiderült, hogy az eset után a szüleim elköltöztek, nem
tudták feldolgozni az eltűnésemet. Teljes mértékben megértem őket.. Majd
megkérdeztem, hogy szerinte mi tévő legyek. Szóljak a többieknek, az eredeti
arcom mutassam, mikor visszatérek, vagy mi legyen? Ő azt mondta, ezt nem tudja,
még de utánajár a dolgoknak, mi lenne a legjobb, és toljam, haza a picsámat
amilyen gyorsan csak lehet.
A további infókra
még most is várok, de szerintem már csak otthon fogom őket megtudni. Ugyanis
most léptük át a határt, már csak pár óra és otthon leszek. Csak remélni tudom,
hogy a házunk még áll, mert ha nem, akkor igencsak Hernandónál kell élnem egy
darabig, de ennyire nem akarok kitolni vele... Viszont az ideg lassan
szétvet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése