Gondolom, a cím elég lényegre törő, rájöttök belőle, hogy végül miként
döntöttünk a versennyel kapcsolatban. Az egész mindössze egy szó, de annyi
minden rejlik mögötte. Bátorság, belevalóság, csapatmunka, lelki erő,
kockázat, és még rengeteg minden. Na meg persze a sok vita. Ugyanis nem egy tíz
perc alatt döntöttünk a dologról. Sőt. Majdnem egy hétre volt szükségünk hozzá.
Greg először hallani sem akart róla. Rengetegszer elmondta nekünk, mennyire
örül annak, hogy eddig mindent túléltünk. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól
direkt kell a bajt keresnünk. Szerinte jobb lenne, csendben meghúznunk magunkat
ameddig csak lehet és csak vész esetén harcba szállni. Ezt valamennyire meg is
tudom érteni...
Vele ellentétben Jakub viszont jó ötletnek találta a versenyzést. Ő azzal
indokolta az álláspontját, hogy ha eddig átvészeltünk mindent, most is
boldogulnánk. Ráadásul előnyt is kovácsolhatnánk a dologból. Mert ha
megtisztogatnánk pár országot a gyilkosoktól, hatalmas hírnevünk lenne, és
valószínűleg a férfi és társai leszállnának rólunk.
A legérdekesebb témához való hozzászólása Larinának volt. Ő azt mondta,
egyedül sose vállalná be, viszont így, hogy velünk van, ha szeretnénk, ő benne
van. De csak a társaság miatt. Számára a lényeg, hogy együtt lehessünk.
A többiek javarészt Larinával értettek egyet, így úgy határoztunk,
igent mondunk. A döntés után elmentünk egy gyorsétterembe, megünnepelni a
leendő kalandokat. Eleinte Greg kicsit morcos volt, de az este végére már ő is
belelendült a tervezgetésbe. Erre jó okunk volt. Ugyanis halvány gőzünk sem
volt arról, hogy milyen lehet odakint. Tény, hogy helyi viszonylatban
világjáróknak minősülünk, de a Mexikói csúcsintézet elképzelése meghaladta a
fantáziánkat. Így, mivel időnk volt, mint a tenger, elkezdtünk találgatni.
Mindenki felvázolta, hogy szerinte hogy néz ki a tábor, a környék, a városok és
végül, de nem utolsó sorban, mekkora bűnözőkkel fogunk majd szemben állni.
A nekem legjobban tetsző ötletözön a Johhnyé volt. Szerinte az épület egy
hatalmas irodaház lesz. Alatta viszont kiképzőtábor fog működni. Onnan fogjuk
majd kapni a fegyvereket és az ellátmányt. Ott gyakorolhatunk egy-egy küldetés
előtt. A város egy tipikus mexikói település lesz, rengeteg barátságos latin emberrel.
És persze minden este kimegyünk majd valami utcabálba.
Ezen verzió hallgatása nem csak engem töltött el kellemes érzéssel, hanem a
többieket is egytől-egyig. A barátom elképzelése kapcsán több ember is
elkezdett pozitív képet kialakítani a jövőnkről. Larinának pedig eszébe jutott
rengeteg régi, kedves emléke. Meg is osztotta velünk őket.
Szegény csaj annyira belelendült a mesélésbe, hogy nem érzékelte az idő
múlását. Így az egyik történetét meg kellett szakítania, mert a pincér közölte
velünk, hogy záróra.
Mikor hazaértünk, nyomban ágyba bújtunk. Mindnyájan tudtuk, nagy napok
következnek számunkra. Ki kell majd iratkoznunk a gimnáziumból, és vásárolnunk
kell csomó túlélő cuccot. És ami talán a legnehezebb lesz, ez alkalommal nem
angolosan fogunk távozni, hanem mielőtt lelépünk, tartani fogunk egy bulit,
ahová mindenki elhívja a számára fontos embereket. Ugyanis könnyen lehet, hogy
sokak számára ez a búcsúest lesz az utolsó találkozás. Ebbe belegondolni is
rossz, de sajnos senki sem tudja majd garantálni azt, hogy épségben hazatérünk.
:(
Az alkalom egyébként Kedden lesz. Először szombatra akartuk tenni, de végül úgy
döntöttünk, véletlenül sem akarjuk meggondolni magunkat, úgyhogy már pénteken
elrepülünk Mexikóba.
Egyébként más érdekes dolog nem történt az utóbbi hetekben. Kivéve talán
azt, hogy a Schöle gyógyszerei miatt látott képzelgéseim beigazolódtak. Ezek a
látomások egy éve kísértettek pár hétig. Miután elmúltak, el is felejtettem a
dolgot, egészen múlt hétig. Akkor viszont nagyon gyorsan visszatértek az
emlékeim. Mindössze annyi kellett az előidézésükhöz, hogy meglássam Patkányt a
nyílt utcán. Először ledöbbentem, mivel azt hittem, vele már végeztünk. Aztán
visszagondoltam a garázsban történő cselekményekre és megállapítottam, hogy
lehet, lecsaptuk a gyereket, de nem öltük meg. Valószínűleg valaki megtalálta,
mentőt hívott hozzá, ő szépen felépült, megszöktette a férfit és most itt
vannak megint...
Mire végigzongoráztam a gondolatmenetem, eljutottam az első álmom
színhelyéhez, a sikátorhoz. Mikor kapcsoltam, hogy basszus, ezt a helyet már
láttam, -itt fognak majdnem meggyilkolni-, már késő volt. A semmiből termett
előttem a két alak. Elkezdtek ütni, rugdosni. Nagy nehezen kiszabadultam a
markukból, elkezdtem futni, remélve, hogy sikerül majd elmenekülnöm az álmom
elől. Egy darabig tényleg elhittem, hogy képes vagyok rá.
Kis idő után úgy éreztem, nem bírok tovább rohanni, ezért megálltam. Nem
kellett volna.
Jött a látomásból jól ismert, bumerángszerű fegyver. Pontosan úgy hasított a
torkomba, ahogy azt előre láttam. A fájdalom mértékét viszont elég rosszul
saccoltam meg. Úgy véltem, majd egy üvöltéssel elintézem a dolgot és tovább
vánszorgok.
Jó naiv voltam... Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy majd egy ilyen izével a
torkomban tovább tudok menni.
Egész konkrétan mozdulni nem bírtam. Mintha ezer tőrt vágtak volna belém.
Nem éreztem semmit, csak magát a nyilalló fájdalmat. Utána pedig elsötétült
minden.
A következő dolog, amire emlékszem, az Ty kétségbeesett arckifejezése. Nagyon
aggódott értem a srác. Pedig nem is tartozott a csapatunkhoz. Sőt, nem is
tudott rólunk. (Legalábbis nagyon reméltem.)
Meg is kérdeztem tőle, hogyan akadt rám. Ő pedig elkezdett mesélni.
Elmondta, hogy Gregékkel lógott, mikor a srác kapott egy hívást, melytől
teljesen elsötétült. Greg viszont nem akarta elmondani neki, hogy mi van. Ezért
nem erőlködött tovább, hanem vele maradt. Mikor meglátott, totál ledöbben, de
nem pánikolt be, hiszen elsősegélyes. Hívta a mentőket és azóta mellettem van.
A történetet hallgatva eszembe jutott, hogy Ty nem csak ez esetben mentett meg.
Még minimum kétszer meg fog ez történni.
Ezt természetesen nem árultam el neki, nem akartam, hogy még jobban
kétségbeessen. Azt viszont elmondtam neki, hogy a férfi, aki engem üldöz,
veszélyes. Sőt. életveszélyes. Így ha ezentúl akármi gyanúsat észlel maga
körül, feltéten szóljon majd nekünk, mert nem akarjuk, hogy levadásszák.
Az eset óta kicsit óvatosabban viselkedem. Nem akarom, hogy a héten
történjen valami. Annyira közel vagyunk a versenyhez, nem kéne, hogy a Patkány
és a férfi megint bekavarjon nekünk.
Azt viszont biztosan tudom, hogy még két ilyen eset lesz. Azoknak viszont nem
tudom az időpontját, csak annyit, hogy Ty ott lesz majd a megmentők között...
2013. október 13., vasárnap
2013. szeptember 13., péntek
A verseny, avagy egy új korszak kezdete
Mielőtt akármibe is belekezdenék, szeretném leszögezni, sajnálom, hogy nem írtam. Az utóbbi két hétben annyi minden történt, hogy az csak, na. Rengeteg új ember, új tantárgy, új tanár. És valószínűleg egy új kaland is kezdetét fogja venni nemsokára. Egy hatalmas verseny. De erről majd a végén számolok be, előtte elmesélem az első két hetem.
Mint minden évben, idén is undorodtam az új tanévtől. A dolog mértéke viszont meglepett. Ennyire még sosem éreztem azt, hogy nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Az első két nap után már azon a véleményen voltam, hogy ezelőtt megjártam a nagybetűs élet poklát, minek nekem iskolába járni? Rengetegszer meg akartak gyilkolni, ám én mindig túléltem a merényleteket, hála a barátaimnak és a kommandónak. Ezek után sosem sem leszek biztonságban. (Mert még nagyobb gyilkosok fognak rám vadászni, hogy megdöntsék kampóst és a férfit.)
Ennek tudatában pedig tényleg nem valószínű, hogy a magyar irodalom szépségeinek ismeretére lesz szükségem életem hátralevő részében. Sokkal inkább egy túlélőcsapatra, akik segítenek elkapni a rám vadászó gyilkosokat.
Míg ezen elmélkedtem, három napom is eltelt. Igazából nem történt semmi említésre méltó az iskolában. Nem nyúltak bele semmibe, talán csak a hitélettel kapcsolatban történt pár apró változás. Ami engem csak annyiban érint, hogy hétfőn reggel 10 perccel hamarabb be kell mennem áhítatra. Nem túlzottan érdekel a dolog, mivel nem vagyok hívő, de ha elvárják, hogy megjelenjek, ám legyen. Úgy vagyok vele, az a pár perc nem oszt nem szoroz.
Ezen a héten viszont elég sok említésre méltó mozzanat történt. Kezdődött minden a keddi meglepetés dolgozattal. A töri tanár témazárót íratott a tavalyi anyagból. Ezzel nagyon meglepett minket. Aztán a matektanár követte a példáját, egy mindenkit sokkoló plusz-mínusszal. Az új fizika tanárnőtől csak szimplán félünk, magyaron ugyanúgy retardáltnak érzem magam, ahogy tavaly is...
Ja, és természetesen az idén is szerdán vagyok a leges-legantiszociálisabb állapotban az öt nap közül. Ezt már két hét eltelte után biztosra ki merem jelenteni.
Szerencsére Johhny jobban viseli a dolgot. Mondjuk neki nincs sok vesztenivalója. Ő új itt. Nem ismeri senki, vele szemben nincsenek alap elvárásai a tanároknak. Ellenben velem. Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy nem tudnak egy sima tinédzserként kezelni a velem történtek miatt vagy pedig az, hogy tudják, mire vagyok képes. És emiatt nem hagynak nyugton. Talán a kettő ötvözve.
Emlékszem, régen már akkor a falat kapartam, mikor valamelyik engem tanító felnőtt megemlítette az édesapám, mikor velem beszélt. Szerencsére elég sokan figyelmen hagyták azt a tényt, hogy az iskola aktuális vezetőjének a gyermeke vagyok, de nem mindegyik oktató volt ennyire jó fej.
De ez már nagyon régen volt. Körülbelül két hónapot töltöttem így a gimiben. Utána leléptem Adrianékkal megkeresni Kampóst. Mire végeztünk, a családom elköltözött, itt hagyta ezt a vidéket. Azóta nem is hallottam róluk semmit. És nem is akartam megkeresni őket. Valószínűleg jobb nekik nélkülem.
Egyébként, miután visszatértem, pár tanárom megérdeklődte, hogy nem akarom e felkeresni őket, de én nemet mondtam mindegyikőjüknek. Azzal vágtam ki magam, hogy ott van nekem Oxána, ő az igazi családom.
Na, de térjünk vissza a jelenhez!
Csütörtökön vendégek jöttek hozzánk. Éppen Larinával skypoltam, mikor Jax és Oxy betoppant hozzánk a bázisra. Örömmel üdvözöltük őket, de volt bennünk egy kis aggódás, hiszen tudtuk, hogy ők kettesben ok nélkül nem keresnének fel minket. Gondolom sejtették, hogy rögtön elkezdünk majd keresni valami hátsó szándékot a látogatásukban, ezért Jax rögtön a lényegre tért.
Elmondta, hogy kapott egy felkérést egy mexikói központú csoporttól. Természetesen nem egy környezetvédelmi alakulattól, hanem egy terror elhárítási egyesülettől.
Mint kiderült, ez a több országot is behálózó nemzetközi szervezet szeretne elindítani egy bajnokságot, melyhez csapatok jelentkezésére van szükségük. A verseny lényege az lenne, hogy az országokat meg kellene tisztítani az ottani aktuális fő bűnözőtől vagy bűnbandától. A szervezők viszont attól tartanak, hogy ha minden csapatot egy helyre küldenének, hamar híre menne a hajtóvadászatnak, így az ördögök is egyesülnének az egyesület ellen. Ezt úgy akarják elkerülni, hogy kis csoportokat indítanak útnak a legkülönbözőbb helyszínekre. Terveik szerint tizenkét csapatot összeszednek, mindenkit elküldenek valahová. Ha a banda teljesíti az adott országot, továbblép a következő szintre. Ez így menne addig, amíg el nem fogynak a rettegett bűnözők. Ha viszont nem sikerül teljesítenie az adott csapatnak a kiadott feladatot, kiesnek a versenyből és egy másik alakulat kapja meg az elvérzetteknek kiadott helyet. A verseny végén pedig az az egyesülés nyerne 1 millió dollárt, amely a legtöbb országot megtisztogatott.
Miután ezt Jax előadta, döbbenten néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy kerülünk mi a képbe. Gyorsan meg is kérdeztem őket. Először nem értették a kérdésem, majd mikor leesett nekik, Oxána nevetve közölte, hogy a szervező Jax régi haverja. Itt jöttünk mi a képbe. Mert a kommandós mesélt rólunk, hogy milyen lehetetlen helyzetben találtunk rá, viszont kitartottunk a végsőkig, és kampóssal leszámoltunk. Aztán ugyanígy túléltük a férfi rohamait is....
Ezt jól esett hallani, de nem voltam róla meggyőződve, hogy a versenyt nekünk találták ki. Ugyanis az is feltétel volt, hogy mindnyájan elmehetünk a bajnokság helyszínére, de egy-egy küldetésre mindig csak 5 ember mehet. Ezt először nem akartam megérteni, de pár perccel később rájöttem, hogy ez is az esemény titokban tartása végett van. Viszont öt embernek nehezebb végezni egy vérengzővel, mint tíznek...
Végül megegyeztünk Oxyékkal, hogy átgondoljuk a részvételt. Ugyanis ez egy olyan dolog, amit vagy mindannyian bevállalunk, vagy pedig mindnyájan hagyunk.
Holnap írok majd Larinának és Jakubnak. Jax szól a kommandójának, Johhny pedig összeszedi a többieket. Aztán kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból...
2013. augusztus 30., péntek
Újra itthon, majdnem rettegésben
Egy hete említettem, hogy sikeresen elintéztük a férfit és Patkányt. A
sikerünket a lehető legjobban megünnepeltük, majd rögtön a jövőnkön kezdtünk
agyalni. Végül arra jutottunk, amit az előző bejegyzésben írtam. Elég izgalmas
évnek nézünk elébe, ebben mindannyian egyetértettünk. Aztán úgy gondoltuk,
nincs értelme tovább időznünk Lengyelországban. Pláne úgy, hogy mi vissza
akarunk érni iskolakezdésre. Mert milyen dolog már az, hogy ez lenne a harmadik
gimnazista évem, de még egyetlen évnyitón sem vettem részt eddig. Most meglehet
az első alkalom.
A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..
Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.
Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.
Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...
A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..
Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.
Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.
Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...
2013. augusztus 22., csütörtök
Győzelem Part3 (Jövőbe tekintés)
Míg ezek lejátszódtak bennem, a férfi a magasba emelte fegyverét és
lesújtani készült. Erre azonban nem került sor. Ugyanis egyszer csak megakadt
és összeesett. Igen ám, csak a balta akkor már a magasban volt. Így az a
gravitációnak hála, leesett, és agyoncsapta Johhnyt. Én pedig besokalltam.
Elájultam az idegtől.
Aztán, magamhoz képest viszonylag hamar felkeltem. Ugyanis nem hagytak eszméletlenül. Valamelyikük addig pofozott, amíg egy hatalmas sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem és körbenéztem. Már kezdtem volna üvölteni, hogy mit tett a gazember Johhnyval, de nem tettem. Ugyanis ő ébresztett fel. És nem volt semmi baja.
Itt össze is zavarodtam elég rendesen, ugyanis az utolsó pillanatok, melyekre emlékeztem, arról szóltak, hogy a férfi le akarja csapni a barátom egy baltával, aztán valami történik vele, de a szerszám ráesik a társamra. Ezt meg is akartam kérdezni azonnal, hogy akkor mi van, de nem tudtam beszélni. A nagy stressz hatástól elment a hangom. Csak néztem, bámultam bambán, és örültem, hogy életben van a Johhny.
Ő pedig észrevette a pillanatnyi elmezavarom és nevetve előadta, hogy a szerencsétlen momentum végét valószínűleg nem láttam. Ugyanis a gyilkos fegyver nem élével esett rá, hanem a fa nyelével telibe kapta a hátát, de a fém, éles része a földön landolt. Így csak jajdult egy nagyot, meg lett egy seb a hátán, de komolyabb baja nem esett.
A férfit pedig Meda találta telibe egy nyíllal. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs magánál, megkötözte és becipelte a furgonunkba. Majd megvárta, míg Johhnyval kitámolyogtunk.
Mire visszaértünk a bázisra, mindenki ott volt. A csapat összes tagja vigyorgott ránk, örült nekünk. De ez teljesen érthető volt, hiszen elkaptuk a fő ellenségünket, a férfit, és bezúztuk Patkány fejét. Ezt a sikert meg kellett ünnepelni.
A vacsora alatt teljesen olyan érzésem volt, mit, amikor annak idején elintéztük Kampóst. Mindenki nevetett, élt. Felelevenítettük a küldetésünket a kezdetektől. Megemlékeztünk az üldözés közben elveszített társainkról. És elkezdtünk agyalni azon, hogy mit csinálunk a jövőben.
Mint kiderült, majdnem mindenkinek vannak elképzelései. Jax, Meda és Justas természetesen folytatja a munkáját, Oxána talán visszamegy a litvánokhoz, de még nem tudja. Jakub maradni szeretne Magyarországon, hisz nagyon megszerette a helyet. Rick, Greg és én folytatjuk a gimnáziumot. Johhny, ha minden igaz jön velünk, mint cserediák. Larina pedig elmegy főiskolára designernek tanulni. Azt mondta, mindig is érdekelte a tervezés, most, hogy ennek vége, úgy érzi, belevághat.
Remélem mindenkinek sikeres jövője lesz. De ha nem is, annyi biztos, mindnyájunk számára egy új korszak fog kezdődni. Egy olyan világ, ahol nem vadászik ránk senki.
Jó, kampós elintézése után is ezt mondtam, a fene sem gondolta, hogy majd jön a Patkány. De most biztos vagyok benne, hogy így lesz. Nem létezik, hogy egy harmadik valaki is kipécéz magának minket. Legalábbis nagyon remélem..
A továbbiakban pedig remélem csak a gimis történeteinkről kell, beszámoljak. Biztos izgalmas évünk lesz. Pláne, hogy Johhnyval osztálytársak leszünk. Nagyon sok őrültséget fogunk csinálni, és ami a legfőbb, úgy fogunk élni, mint két teljesen átlagos 17 éves. Elvileg, ha Oxána nem tud visszailleszkedni a rendőrökhöz a hazájában, velünk tart majd és ő lesz a gyámunk. Erre az egy évre. Ugyanis amint betöltöm a tizennyolcat, már nem kell ezzel foglalkoznunk, hiszen felnőtt leszek. És élhetek egyedül. Jelen pillanatban pedig ki merem mondani, hogy megérem azt, hogy nagykorú leszek.
Aztán, magamhoz képest viszonylag hamar felkeltem. Ugyanis nem hagytak eszméletlenül. Valamelyikük addig pofozott, amíg egy hatalmas sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem és körbenéztem. Már kezdtem volna üvölteni, hogy mit tett a gazember Johhnyval, de nem tettem. Ugyanis ő ébresztett fel. És nem volt semmi baja.
Itt össze is zavarodtam elég rendesen, ugyanis az utolsó pillanatok, melyekre emlékeztem, arról szóltak, hogy a férfi le akarja csapni a barátom egy baltával, aztán valami történik vele, de a szerszám ráesik a társamra. Ezt meg is akartam kérdezni azonnal, hogy akkor mi van, de nem tudtam beszélni. A nagy stressz hatástól elment a hangom. Csak néztem, bámultam bambán, és örültem, hogy életben van a Johhny.
Ő pedig észrevette a pillanatnyi elmezavarom és nevetve előadta, hogy a szerencsétlen momentum végét valószínűleg nem láttam. Ugyanis a gyilkos fegyver nem élével esett rá, hanem a fa nyelével telibe kapta a hátát, de a fém, éles része a földön landolt. Így csak jajdult egy nagyot, meg lett egy seb a hátán, de komolyabb baja nem esett.
A férfit pedig Meda találta telibe egy nyíllal. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs magánál, megkötözte és becipelte a furgonunkba. Majd megvárta, míg Johhnyval kitámolyogtunk.
Mire visszaértünk a bázisra, mindenki ott volt. A csapat összes tagja vigyorgott ránk, örült nekünk. De ez teljesen érthető volt, hiszen elkaptuk a fő ellenségünket, a férfit, és bezúztuk Patkány fejét. Ezt a sikert meg kellett ünnepelni.
A vacsora alatt teljesen olyan érzésem volt, mit, amikor annak idején elintéztük Kampóst. Mindenki nevetett, élt. Felelevenítettük a küldetésünket a kezdetektől. Megemlékeztünk az üldözés közben elveszített társainkról. És elkezdtünk agyalni azon, hogy mit csinálunk a jövőben.
Mint kiderült, majdnem mindenkinek vannak elképzelései. Jax, Meda és Justas természetesen folytatja a munkáját, Oxána talán visszamegy a litvánokhoz, de még nem tudja. Jakub maradni szeretne Magyarországon, hisz nagyon megszerette a helyet. Rick, Greg és én folytatjuk a gimnáziumot. Johhny, ha minden igaz jön velünk, mint cserediák. Larina pedig elmegy főiskolára designernek tanulni. Azt mondta, mindig is érdekelte a tervezés, most, hogy ennek vége, úgy érzi, belevághat.
Remélem mindenkinek sikeres jövője lesz. De ha nem is, annyi biztos, mindnyájunk számára egy új korszak fog kezdődni. Egy olyan világ, ahol nem vadászik ránk senki.
Jó, kampós elintézése után is ezt mondtam, a fene sem gondolta, hogy majd jön a Patkány. De most biztos vagyok benne, hogy így lesz. Nem létezik, hogy egy harmadik valaki is kipécéz magának minket. Legalábbis nagyon remélem..
A továbbiakban pedig remélem csak a gimis történeteinkről kell, beszámoljak. Biztos izgalmas évünk lesz. Pláne, hogy Johhnyval osztálytársak leszünk. Nagyon sok őrültséget fogunk csinálni, és ami a legfőbb, úgy fogunk élni, mint két teljesen átlagos 17 éves. Elvileg, ha Oxána nem tud visszailleszkedni a rendőrökhöz a hazájában, velünk tart majd és ő lesz a gyámunk. Erre az egy évre. Ugyanis amint betöltöm a tizennyolcat, már nem kell ezzel foglalkoznunk, hiszen felnőtt leszek. És élhetek egyedül. Jelen pillanatban pedig ki merem mondani, hogy megérem azt, hogy nagykorú leszek.
Címkék:
banda,
csapat,
Greg,
hazatérés,
horror,
Jax,
kampós,
kommandó,
Lengyelország,
Litvánia,
Magyarország,
patkány,
rémtörténet,
utazás,
vég
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)