2011. december 22., csütörtök

Végre van INTERNET!

Először is szeretnél elnézést kérni mindenkitől, hogy csak most írok beszámolót kalandjaimról. Harmadik éjszaka után az a kellemetlen meglepetés ért minket, hogy a gyárat mellettünk bezárták így a wifi kapcsolatnak annyi. Ezért törtem én fel 6 óra szenvedés árán, hogy megszűnjön. Nagyon le voltunk törve, szinte minden kapcsolatunk megszűnt a külvilággal. Nem valami jó kezdet...

Egészen két hétig minden nélkül bolyongtunk, próbáltunk tájékozódni, felfedezni a környezetünket. Ez rendkívül jól sikerült. Megtudtam a városról egyet s mást. Sajnos Adrian lebetegedett a 40 fokos lázára kellett vennünk csomó gyógyszert, rengeteg pénz ráment az utazásra szánt összegből. Ő még most is lábadozik.

Közben, kivettem neki pár legendákról szóló könyvet hátha van valami, és akkora szerencsém volt hogy az nem igaz. Volt benne egy történet egy kampós nevű gyilkoló őrültről. Még az évszámok is egyeztek. Visszamentem a könyvtárba és elkezdtem konkrétan erről érdeklődni. A könyvtáros először nagyot nézett, de minden ellenvetés nélkül elémtolt egy " Kapmókéz legendája" című könyvet. Azonnal megörültem neki, robogtam is vele vissza.

Igen ám, de annyira boldog voltam, hogy rossz irányba indultam és eltévedtem.  Méghozzá olyannyira hogy a városi focicsapat stadionjánál kötöttem ki, ami tudomásom szerint a város legszélén van. Csak nem azon a szélén ahová nekem kéne menni. Nem tudom mi történt velem, általában kreatív vagyok, de itt teljesen lefagytam. Nem volt telefonom, kajám, pénzem. Nem volt semmim és kikötöttem egy vadidegen helyen, teljesen egyedül. Totál kétségbe voltam esve, olyannyira hogy odajött egy ember hozzám.

Először bepánikoltam, nem tudtam mit akarhat tőlem, mióta itt vagyunk egyetlenegy idegen ember nem szólt hozzám, a könyvtárost kivéve. Köszönt nekem egy "Labas" -t én meg majd felugrottam a park legmagasabb fájára. Utána nagyjából sikerült lehiggadnom, megkérdeztem tőle hogy kicsoda és mi a baja. Szerencsére tudott angolul, így megértettük egymást. Jakubnak hívták, 15 éves, a helyi ifjúsági csapat csatára. Azt mondta meglátta az arcom egy pillanatra és úgy tűnt neki hogy valami nagyon nincs rendben velem. Mondtam, hogy ez így van és megkérdeztem hogy nem tudja-e hogy az erdő merre van. Nézett nagyokat, mit akarhatok egy erdőben... De azért elvezetett oda, a végén már nem bírta magában tartani és megkérdezte hogy miért akarok az erdőbe menni. Mondtam, itt lakom, bonyolult ügy. Utána elköszönt és a lelkemre kötötte hogy ha ételre vagy valamire szükségem van hívjam fel, segít nekünk. Így jutottam el a város internet caféjába. Eddig fel sem fedeztem. Tegnap mutatta meg a helyet Jakub. 

Legközelebb már tudni fogok innen írni akármikor :)  Mellesleg úgy néz ki, Jakub is a csapatunk tagja lesz. De megegyeztünk vele hogy akármi van ő a háttérben marad, és szerzi nekünk az információkat a helyi sztorikról :)






2011. december 5., hétfő

Nem is olyan rossz hely Litvánia!

Még tegnap este útnak indultunk, mert éjszaka kisebb eséllyel vesznek észre minket, így ma délutánra megtaláltuk leendő otthonunkat. Klaipédától kb 10 km re egy erdőben bolyongtunk reggel. Adrian egy nagy fekete izét fedezett fel az erdőben. Mint kiderült, az egy ház volt. Kis rendbetevés után egész ház kinézetű is lett. Amekkora mákunk volt, ott volt nagyon közel a víz és egy erőmű is. Az erőmű internetjét ádáz örömmel lopom most is, emellett óriási könnyebbség ez így nekünk. Az áramot nem nagyon tudjuk viszont megoldani... Majd teszünk valamit, egyenlőre viszont van egy elemes régi rádiónk. A kunyhó tulajdonosa hagyhatta itt. Viszont rémisztő hogy ha bekapcsolom, csak egyetlen számot képes játszani. Mégpedig ezt :


2011. december 4., vasárnap

Első repülőutam

Tegnap majdnem meghiúsult utazási tervem, reggel 39 fokos lázzal ébredtem, de nem tudott érdekelni az sem. Lábra tudtam állni és ennyi. Elég lassan készültem el, a vonatot majdnem lekéstem, szidtam mindent és mindenkit, de 10 órára ott voltam a reptéren. Az utastársaim is látták hogy nem a legjobb formában vagyok, úgyhogy engedélyeztek nekem egy pár óra alvást. Csak hogy nem tudtam aludni :@ Az a vacak teherszállító gép úgy zötykölődött hogy az nem igaz! Nem hogy aludni nem lehetett, de az utat megúszni hányás nélkül is nagyon nehéz volt.

Dél után pár órával megérkeztünk egy szép reptérre. Nagyszerű. A feltűnést akartuk kerülni a legjobban, erre kitesznek a fővárosban Vilniusban a nemzeti repülőtéren. Ez az utazás egyáltalán nem úgy sikerült ahogy mi szerettük volna. Úgyhogy utána még utazhattunk órákat vasúton, mert kijelentettem hogy buszon nem utazunk, mert hányós vagyok. 

Estére megengedtük magunknak azt a luxust, hogy még úgysem kereshet minket senki, úgyhogy kivettünk egy szobát egy Motelban. Takaros, otthonos kis hely volt, de tudtuk mind, hogy nem maradhatunk majd itt. Nekünk kell otthont kialakítanunk. Úgy döntöttünk, hogy még talán ma itt alszunk és Hétfő reggel vonattal elmegyünk az ország tengerhez közel eső részére. Ott egy erdőben keresünk egy elhagyatott kunyhót, majd otthonná alakítjuk. Remélni merem, hogy lesz a célnak megfelelő hely. Csak ránk ne bukkanjon senki.  

Good luck!

2011. december 1., csütörtök

2 nap és indulok a biztos halálba!

Két nap és szombat. Két nap múlva elmegyek.. " Hogy hová még nem tudom" De az biztos, hogy nem egy kellemes nyaralásra. Úgy érzem a biztos halálba megyek ezzel a sebes tervezéssel, nem igazán dolgoztam ki részletesen az útitervet, megszerezni a fontos iratokat és személyes tárgyakat, utána pedig megfejteni a dolgokat, elkapni a gyilkost és visszajönni. Na persze ez nem lesz ilyen egyszerű ahogy felvázoltam, de ennél több biztos pont nincs is ebben a dologban. 

Úgy vagyok vele, vagy sikerül, vagy meghalunk mind. Nem ijedek meg túlságosan tőle, mert ezt meg kell tennem magunkért úgy érzem.


Szóval most kezdem összepakolni a cuccaim, csak a legfontosabbak. Telefon, zene lejátszó, napló és sok toll és színes filc. Nameg az összes pénzem :/ Kint ha minden jól megy lesz internetkapcsolatunk, így tudok tudósítani arról hogy hogy állunk. Nagyon ijesztő lenne abban a tudatban lenni hogy senki nem tud rólunk semmit. 

Indulásig jól kipihenem magam, alszom egy óriásit és teljes erőbedobással indulok majd szombat reggel. Addig is Good luck! :)

2011. november 26., szombat

Juhé, nemsoká utazunk!

Még mielőtt valaki a címből rossz következtetést von le, ez számomra nem feltétlen öröm. Bár, mindig is szerettem utazni, világot látni, de úgy gondolom ennek nem most lenne itt az ideje. Nem szabadna itt hagynom az embereket, az iskolát, a várost, egy ilyen veszélyes cél elérése érdekében. De úgy érzem meg kell tennem, különben megtalál az az őrült és végez velem.  Arra meg nem igazán vágyom, hogy már fejfám legyen a temetőben...

Jövő héten szombaton indulunk, én a kora reggeli vonattal már elmegyek, nehogy meggondoljam magam. Esélyt nem adok magamnak arra, hogy butaságot csináljak véletlenül. Ha minden igaz 10 órára már a repülőn leszünk Adriannal és Ryannal. Nagyon örültem hogy ő is jön. Így hárman vagyunk, egyszerűbb lesz a munka, másrészt Ryant is érinti a dolog, úgyhogy érdeke neki is megtalálni a gyilkosát. Ryanról nem meséltem még túl sok mindent. Ő 1 évvel fiatalabb nálam, de ő néz ki idősebbnek, elég szótlan srác. Viszont nagyon sokat tud velem beszélgetni, nem tudom miért. Ezért biztos könnyebb lesz elviselni a változást úgy, hogy ő is ott lesz velem. 

Elég ideges vagyok, úgyhogy majd később jelentkezem még, remélhetőleg tudok írni a Litván élményeimről :) Good Luck for me!


2011. november 19., szombat

Első lépés kipipálva!

A hétre tervezett találkám Adriannal meghiúsult, el kellett pár dolgot intéznem a szeretett osztályomnak. Nem bánom, egy alkalmat kihagyhatok egy hónapban. Viszont jövő héten duplán fogok pótolni.

Adrian sok sok kitartó, kemény munka árán szerzett egy magánrepülőgépet nekünk Litvániába.  Egy Lidunuva Anastazia nevű litván nő elvisz minket a szállítmánya mellett. Elég simán fog menni a felszállás, mert a gép Debrecenből indul, így nem is kell olyan sokat utaznom. Sokkal nagyobb gond lesz ha a hiányom feltűnik valakinek, bár emiatt szerintem nem kell sokat aggódnom. Sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi lesz, ha elkezdenek minket keresni, de úgy határoztam magamban hogy olyat nem játszunk, hogy egy kis adatot innen, egy kicsit onnan.... Haza csak akkor fogok térni, ha elintézek mindent, megoldom a rejtélyt, a gyilkosom lecsukatom. Csak akkor lesz értelme visszajönni ha biztonságban érzem majd magam. Így viszont elképzelhető az is hogy kihagyok pár hónapot vagy évet az iskolából, de hidegen hagy. Remélhetőleg elfelejt mindenki mire visszatérek, és nem fognak rám emlékezni még a barátaim sem. 

Előreláthatólag December első hetében indulunk, viszont nem lesz elég téli ruhákat vinni. Viszek nyári cuccokat is, összes pénzem ami van, minden fontosabb cuccot és igyekszem nem nyomot hagyni magam után otthon. Miután leszállunk Litvániában, még nem tudom melyik városban, de az első az lesz hogy keresek Adriannal egy állandó lakhelyt. Szükség lesz egy bázisra, remélhetőleg találunk egy jó helyet lehetőleg valahol vízközelben, mert hát Ivanovics tengerész volt. Ha ez mind sikerül, akkor már a többi csak a szerencsén fog múlni.

Azon még mindig komolyan gondolkodom, hogy azért valami búcsúlevelet kéne írnom a barátaimnak hogy talán még látnak élve, de nem vagyok benne biztos hogy szívesen látnának ezek után, így lehet jobb ha eltűnök innen örökre és vissza sem térek erre a helyre soha. De ez még a jövő zenéje, addig 1000 féle dolog történhet velem, az hogy melyik valósul meg fogalmam sincs. Csak sok szerencsét tudok magamnak kívánni...

2011. november 15., kedd

WÁÁÁ EZ KÉSZ ŐRÜLET!

Tegnap ígéretemhez hűen elmentem Adrianhoz. Rengeteget kutakodott, mert beteg lett, csakhogy eredménytelenül. Az internetet kimerítettük teljesen, mindent megnéztünk amit csak lehetett. Így maradtak a könyvek plusz személyes holmik. Ezt úgy értem hogy nyilván valamelyik csak vezetett naplót az áldozatok közül, így ha egy olyan birtokába jutunk, rengeteg információt szerezhetünk Ivanovicsról. Csakhogy annak a valószínűsége igencsak kevés, hogy belebotlunk egy ilyen személyes tárgyba, de a remény hal meg utolsóként. Amúgy is, úgy tűnik semmi vesztenivalóm, a barátaim kezdenek rám unni (meg is értem őket maximálisan) hiszen nem tudnak erről a dologról, viszont szinte mindig lógok a közös programról. Összességében ez elég rossz, de amint ennek vége megpróbálok kibékülni velük. Remélem meg fognak érteni... Csak azt nem tudom, hogy ez meddig fog elhúzódni, fogalmam sincs hogy 1 hónap vagy 1 év lesz mire megoldódik a helyzet.

Szóval, ott jártam hogy nyomoztunk Adriannal. Megtudtuk Ivanovics egyik áldozatának a nevét és foglalkozását. A hideg rázott mikor kiderült hogy Nyikolay Drozdov egy tengerész volt aki 1823-ban eltűnt. Mint kiderült a kalózok elrabolták, majd ő csatlakozott hozzájuk. Valószínűleg üzletet köthetett Ivanoviccsal és nem sikerült megegyezniük, ezért az ük ük nagyapám megölte. Viszont hogy többet tudjunk meg erről az esetről el kéne utaznunk Litvániába ahol addig élt, megkeresni a leszármazottait stb...
 
Ez nagyon nagy szervezést vesz igénybe, főleg mert iskola van és nem hagyhatok ki, mert kinyírnak ha a szüleim rájönnek. Úgyhogy ezt is Adrianra bíztam. Amíg én tanulok addig ő felveszi a kapcsolatot egy olyan emberrel aki ki tud minket vinni oda. A visszajövetel nincs tervben, egészen addig, amíg meg nem találtuk azt, amiért mentünk. Szóval megtalálom a végzetem a halálom árán is. Elég optimistán látom a dolgokat... Nem számíthatok senkire Adrianon kívül, ha vele lesz valami, örökre egyedül maradok a gyilkosom ellen. De nincs visszaút, mostmár ha elkezdtük ezt az egészet, akkor be is fogjuk fejezni! Most ki kell pihenni magam... Jó8 világ!