Készülés az első bevetésre

A balesetem utáni hétből nem sok mindenre emlékszem. A napjaim egyik felét kómában töltöttem, másik felét pedig tudatos alvással. Így jóformán jogos az emlékezetkiesés.
Azonban, úgy öt nappal ezelőtt úgy vélték a kórházi dolgozók, jól vagyok és kiengedtek. Ennek nagyon örültem. Elég ijesztő volt egy idegen Mexikói intézményben infúzióra kötve feküdni, miközben az orvosok beszédéből egy mukkot nem értettem. A velük való találkozások során sokszor megfordult a fejemben, hogy arról beszélgetnek, miként tesznek el majd láb alól. Szerencsére szó sem volt erről, csak nagyon beparáztam a heves artikulálástól és spanyol beszédstílustól.

Otthon egy hatalmas szidással fogadtak. Nem lepődtem meg. Sőt, a helyükben meg is ütöttem volna magam. Hisz előre megbeszéltük, nem keltünk feltűnést, messziről elkerüljük a hivatalos intézményeket (kivéve az iskolát), és szépen csendben eléldegélünk, amíg nem szól az intézet, hogy akció van. Ezzel szemben én egy hónapon belül agyrázkódást szenvedtem, több mint egy hetet feküdtem egy kórházban és minimum két ember tud rólunk. Egész jól összehoztam....
Miután jól lehordtak, megérdeklődték, hogy vagyok, mikor tudok ismét csinálni valamit. Elmondtam, egy hónapig semmi megerőltető mozgás, tesióra, iskola. Erre Oxána szeme felcsillant. Nem értettem, miért, úgyhogy meg is kérdeztem azonnal. 
Elmesélte, két napja járt náluk egy követ a szervezetből. Megkaptuk az első megbízásunkat. És mivel én "beteg" vagyok, van igazolásom az iskolából való hiányzásra, velem már nem kell bajlódni, így én tuti benne leszek az első csapatban. (Úgy tűnik, az ember vadászat nem tartozik a megerőltető mozgásformák közé a rendőrnő felfogásában..)

Természetesen nem utasítottam vissza a kötelező ajánlatot. Megörültem, hogy az első akciónkban benne lehetek. Ezért azonnal további információkat kértem a többiektől a dologgal kapcsolatban. Ők pedig mindenről tájékoztattak. Már amennyit tudtak....
Elég hiányos volt az ismeretük. De állítólag mindössze ennyit mondtak nekik a panelban, hogy Chilébe fogunk utazni, ahol egy fővárosi bandavezért kell majd megállítanunk. Emellett elég határozottan felhívták a figyelmünket arra, hogy az Uruguayi csapatot pár hete küldték oda, öt nap alatt mind odavesztek. Tehát nagyon legyünk óvatosak.

Azóta kicsit kutakodtunk a bűnöző kiléte iránt. Találtunk róla pár dolgot, melyek elég aggasztóak. Például, a kontinensen ő vezeti a gazemberek listáját, átlagban heti két gyilkosságot és három lopást követ el, az áldozatait a legkülönbözőbb módszerekkel végzi ki. A cikkek szerint szeret játszani az emberi testtel. Tehát nem elég, hogy egy csaló, még egy kegyetlen orgyilkos is.
Ezek után úgy döntöttünk, a szokottnál is erőteljesebben felkészülünk az akcióra. Greggel, a tiltásom ellenére is, elkezdtünk lejárni a konditerembe edzeni. Persze nem bírtam sokáig emelgetni a súlyokat, így javarészt a fegyverek forgatását tanultuk. A panelban rengeteg volt. Ő mindenképp lőfegyvert szeretett volna, én pedig kiszúrtam magamnak pár nagyon szimpatikus kést.
Neki rengeteg tapasztalata volt vágó fegyverekkel, így segített nekem megtanulni használni őket, én pedig segítettem neki a célzás pontosságát fejleszteni. Tegnap mindketten sikeresen letettük a központi vizsgát és megkaptuk az eszközöket. (Ugyanis a szervezet csak úgy ad ki emberi élet kioltására alkalmas tárgyat, hogy az illető, aki használni szeretné azt, bebizonyítja a testületnek a hozzáértését.)

Tegnap meghoztuk a végleges döntést. A Chilei akciót Oxána vezeti, Greg, Cobbler, Meda és én pedig "kísérők" vagyunk. Holnap délután indulunk vonattal. A szervezet már lefoglalt nekünk egy szállást a városban. A gyilkos előkerítésére és elfogására kapunk két hetet. Ha teljesítjük a küldetést, továbbjutunk a következő fordulóba, közelebb kerülünk a fődíjhoz. És egy hónapig biztosan nem zaklatnak majd minket. Ugyanis a gyilkost nem mi húztuk ki a testület kalapjából, hanem az előttünk lévő csapat elbukott. Ilyenkor, ha teljesítjük a küldetést, bónusz pihenőt kapunk.
Viszont ha nem, kiesünk és valószínűleg meghalunk.

 Remélem, képesek leszünk rá.... Szorítsatok!

Utállak agyrázkódás / Santos

A legutóbbi bejegyzésem óta jó három hét telt el. Szerencsére nem történt semmi baj, nem vadásztak le. Azért nem írtam, mert egy héttel később elutaztunk a versenyre és egészen idáig nem volt internetkapcsolatunk. Elég muris... Egy hatalmas szervezethez mentünk, teli vannak fegyverekkel meg minden, de internet sehol.... No, de sebaj. A lényeg az, hogy most itt vagyok és elmesélem az elmúlt közel húsz nap mozzanatait.

Legelőször a búcsú bulira került sor. Pontosan olyan volt, mint ahogy azt előre elképzeltem. Az este első felében rengeteget nevettünk, régi történeteket emlegettünk fel. A legnagyobb visszaemlékezést Sandy érte el nálam, ugyanis vele már oviba is együtt jártunk. Rengeteg közös sztorink volt. Aztán ott volt Hernando. Mikor visszatértem Magyarországra az ő segítségével tartottam el magam az első hónapokban. És persze a többiek, Ty, Dorothy, Naomy..... Jó volt velük beszélgetni.
A party végéhez közeledtével viszont előbújt belőlünk egy megmagyarázhatatlan depressziós hangulat. Úgyhogy sírás is volt rendesen. Akik itt maradtak, mind a lelkünkre kötötték, hogy egyedül sose menjünk sehová. Mindig együtt mozogjunk, mert eddig is azért éltünk túl mindent, mert egy csapat vagyunk. Ebben, teljes mértékben igazat adtunk nekik. Meg is fogadtuk, hogy végig egységben mozgunk majd.

A hét folyamán elintéztük a hivatalos dolgainkat, megváltunk az iskolától. Hála az égnek odabent nem tulajdonítottak a dolgunknak túl nagy jelentőséget, nem kommentálták a tervünket. Egyedül a földrajz tanárunk volt az, aki sok szerencsét kívánt nekünk, és ajánlott pár Mexikói természeti látványosságot. Nem is ő lett volna.... :)
Én azért pár embert külön megkerestem és további jó munkát kívántam neki. Ilyen volt a tesi, az angol és a matek tanárunk. Meg természetesen a diákújság vezetőnk. Őket tényleg bírtam...
A diákok közül a kézisektől köszöntem el. Meg pár osztálytárstól, akikkel jóban voltam. 

Szombaton pedig eljött a nagy nap. Hajnalban, ötkor keltünk, mert a repülőgépünk 9 kor indult. Elég kómásak voltunk, otthon is felejtettünk pár dolgot. Szerencsére nem olyanokat, amiket itt nem tudunk beszerezni, de akkor is bénák vagyunk. Nem is tudom, hányadik olyan kalandunk ez, mikor elutazok fog és arcápoló kozmetikumok nélkül. Amikor rájöttem a dologra, csak fintorogtam egyet, aztán amikor kiderült, hogy egyedül Larina hozott magával fogkefét, kirobbant belőlem a nevetés. Annyira rohantunk reggel, hogy egyikünk sem ment be a fürdőszobába. Így senki sem vette észre az ott sorakozó dolgokat. Na, mindegy, jól kinevettük egymást és megbeszéltük, mielőtt elmegyünk, a központba beszerezzük a dolgokat.

Délután megérkeztünk Mexikóvárosba. Gyorsan elvégeztük a shopping dolgainkat, aztán elindultunk megkeresni a címet, amit kaptunk. Elég nagy csalódás ért minket. Egy lepukkant bérház volt az egész, előtte egy vigyorgó négerrel. Már éppen vissza akartunk fordulni, mikor az egyik ablakból ránk ordított egy férfi. Aztán tovább üvöltött valamit, amiből semmit sem értettünk, mert spanyol nyelven mondott mindent. Erre a néger elvigyorodott és betessékelt minket.
A panelba belépve elállt a lélegzetünk. Tele volt minden modern berendezésekkel, és minden szobának volt külön beléptető rendszere. A kint látottak alapján erre nem számítottunk. A reakciónkat elégedett nyugtázta a spanyol, majd angolul üdvözölt minket. Elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk, a többi csapat közül még csak egy orosz és egy ausztrál jelentkezett be eddig. Ez a hely a szervezet központja, innen kapunk majd fegyvereket, a küldetéseink után ide kell jönnünk, akár sikeres volt akár nem. Nagyjából ennyit mondott.

A szállásunkat persze Lionba tették. Se tengerpart, se semmi. Az ország belsejében lévő város. Annyit kértek, illeszkedjünk be a városba. Van pár iskola, azokba iratkozzunk be, hogy ne legyünk gyanúsak. Ja, és természetesen ne öten egy intézménybe. Szóródjunk szét...
Ez nagyon nem tetszett nekünk, de beletörődtünk.
Este aludtunk egy hatalmasat, a következő nap pedig megismerkedtünk a hellyel. Szép város, csak szokatlan.
A felderítés után kiválasztottuk az iskolákat. Na, ezen vitatkoztunk rendesen. Én még most is háborgok, mert sportiskolába küldtek. Annyiszor elmondtam, hogy nem fogok futkározni meg ilyenek, had menjek a fizikás suliba, de nem, nekem a sport kell. Hát, atya ég.

Az igazam már két nap után beigazolódott. A suli, ahová beíratott Oxána egy kő kemény sportintézmény volt. Rengeteg nemzetközi tini bajnok itt tanult. Én pedig nem tudtam velük tartani az iramot. Ez nem is zavart annyira, de az, ahogy rám néztek egy egy gyakorlat után, felvitte a vérnyomásom. Nem tudtam felfogni, hogy lehetnek a sportolók ennyire arrogánsak és lenézőek..
Szóval a délelőttök így teltek. A délutánokat pedig filmezéssel és ismerkedéssel töltöttem. Ugyanis az egyetlen előnyöm a többiekkel szemben az volt, hogy baromi kevés házit kaptam. Elméleti órám volt tíz, egész héten. Bezzeg testnevelés, naponta minimum három...


Múlt héten, szerdán elintéztem, hogy egy hónapig nem kelljen sportolnom. Nem direkt volt, de megtörtént. Egyik órán kézilabdáztunk, végre örültem, hogy egy olyan sportot játszunk, amiben jó vagyok. Az egyik ellenfél, pont, aki velem szemben volt, viszont a kézilabdára specializálódott, úgyhogy eléggé megkeserítette az életem. Eleinte élveztem, hogy végre vadulhatok, és hozzá tudok szólni a dologhoz. Aztán az egyik támadásunknál gondoltam egyet. Elhatároztam, hogy megcsinálok egy szélső befutást. A srác kicsit későn kapcsolt, úgyhogy örömmel nyugtáztam magamban, megleptem. Ám arra nem számítottam, hogy így is nekem jön majd. Ő viszont teljes erőbedobással letarolt. Ez nem is lett volna gond, csak a könyökét kint felejtette és teljes erőből a szemembe vágta. Én automatikusan oda kaptam a kezem, ezzel eredményezve azt, hogy a földre érkezéskor nem tudtam mivel megtámaszkodni. A legelső testrészem, mely a talajhoz csapódott, a fejem volt. Olyat koppant, hogy az ablakok is beleremegtek.
A játék hirtelen megállt. Mindenki csendben nézett. Én pedig nevettem egyet és felálltam. Rávigyorogtam a tettesre, mondtam neki, nincs semmi gond, előfordul, majd megindultam a labdához, hogy elvégezzem a büntetőt. Csak útközben összeestem. Ismét bevertem a fejem.
Aztán elsötétült minden... Mint mindig.... 

A kórházban ébredtem. A "gyilkosom" volt még bent rajtam kívül a szobában. Eléggé aggodalmas tekintete volt. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, elkezdett hadarni. Én meg röhögő görcsöt kaptam. Lenyugtattam. Közöltem vele, nincs miért aggódnia, nem tudja, hányszor voltam már kómában életem során. Erre kicsúszott egy olyan mondat a száján, amit szerintem rögtön vissza is akart szívni. Ugyanis azt válaszolta nekem, hogy nem tudja, de sejti, hogy már párszor voltam ilyen helyzetben.
Határozottan nem erre a reakcióra számítottam. Fel is vontam a szemöldököm. Ő pedig elpirult. Valamiről elszólta magát.

Nem akart bunkó lenni, ezért elmondta, hogy van egy nővére, aki a fizika iskolába jár, és oda is most került egy új ember, aki hasonló hozzám. És tudja, hogy most indult valami nemzetközi gyilkos eltávolító akció. A barátom pedig eléggé olyannak tűnik. Úgyhogy gyorsan összekombinálta a dolgokat.
Most én vörösödtem el. Egyáltalán nem akartam, hogy lebukjunk, vagy, hogy valaki megtudja a dolgunkat. Ezt szerinte ő is így gondolta, úgyhogy gyorsan hozzátette, nem fog senkinek sem beszélni erről, ne aggódjak.
Ezt egy mosollyal nyugtáztam, majd bemutatkoztam neki. Ő is így tett. Kiderült, Santosnak hívják, nyolc éve kézilabdázik, a nemzeti válogatott tagja. Emellett segéd a terrorelhárításnál. Szóval ezért tudott ennyi mindent.
Meg is kérdeztem tőle, hogy akkor az emberek átlagban mennyire tudnak a dolgokról? Ő azt felelte, semennyire. Ő is csak azért, mert ott segít. Aztán mondta, hogyha bármire szükségünk van, szóljak neki bátran, bármit elintéz nekünk, "az adósom lett". Ennek megörültem.
Még rengeteg mindent szerettem volna megbeszélni vele, de jött a nővérke és kitessékelte. Én pedig megköszöntem neki mindent, majd lefeküdtem aludni.

Bevállaljuk! / Az álmok beteljesülnek

Gondolom, a cím elég lényegre törő, rájöttök belőle, hogy végül miként döntöttünk a versennyel kapcsolatban. Az egész mindössze egy szó, de annyi minden rejlik mögötte. Bátorság, belevalóság, csapatmunka, lelki erő,  kockázat, és még rengeteg minden. Na meg persze a sok vita. Ugyanis nem egy tíz perc alatt döntöttünk a dologról. Sőt. Majdnem egy hétre volt szükségünk hozzá.

Greg először hallani sem akart róla. Rengetegszer elmondta nekünk, mennyire örül annak, hogy eddig mindent túléltünk. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól direkt kell a bajt keresnünk. Szerinte jobb lenne, csendben meghúznunk magunkat ameddig csak lehet és csak vész esetén harcba szállni. Ezt valamennyire meg is tudom érteni...
Vele ellentétben Jakub viszont jó ötletnek találta a versenyzést. Ő azzal indokolta az álláspontját, hogy ha eddig átvészeltünk mindent, most is boldogulnánk. Ráadásul előnyt is kovácsolhatnánk a dologból. Mert ha megtisztogatnánk pár országot a gyilkosoktól, hatalmas hírnevünk lenne, és valószínűleg a férfi és társai leszállnának rólunk.
A legérdekesebb témához való hozzászólása Larinának volt. Ő azt mondta, egyedül sose vállalná be, viszont így, hogy velünk van, ha szeretnénk, ő benne van. De csak a társaság miatt. Számára a lényeg, hogy együtt lehessünk.

 A többiek javarészt Larinával értettek egyet, így úgy határoztunk, igent mondunk. A döntés után elmentünk egy gyorsétterembe, megünnepelni a leendő kalandokat. Eleinte Greg kicsit morcos volt, de az este végére már ő is belelendült a tervezgetésbe. Erre jó okunk volt. Ugyanis halvány gőzünk sem volt arról, hogy milyen lehet odakint. Tény, hogy helyi viszonylatban világjáróknak minősülünk, de a Mexikói csúcsintézet elképzelése meghaladta a fantáziánkat. Így, mivel időnk volt, mint a tenger, elkezdtünk találgatni. Mindenki felvázolta, hogy szerinte hogy néz ki a tábor, a környék, a városok és végül, de nem utolsó sorban, mekkora bűnözőkkel fogunk majd szemben állni.
A nekem legjobban tetsző ötletözön a Johhnyé volt. Szerinte az épület egy hatalmas irodaház lesz. Alatta viszont kiképzőtábor fog működni. Onnan fogjuk majd kapni a fegyvereket és az ellátmányt. Ott gyakorolhatunk egy-egy küldetés előtt. A város egy tipikus mexikói település lesz, rengeteg barátságos latin emberrel. És persze minden este kimegyünk majd valami utcabálba.
Ezen verzió hallgatása nem csak engem töltött el kellemes érzéssel, hanem a többieket is egytől-egyig. A barátom elképzelése kapcsán több ember is elkezdett pozitív képet kialakítani a jövőnkről. Larinának pedig eszébe jutott rengeteg régi, kedves emléke. Meg is osztotta velünk őket.
Szegény csaj annyira belelendült a mesélésbe, hogy nem érzékelte az idő múlását. Így az egyik történetét meg kellett szakítania, mert a pincér közölte velünk, hogy záróra.

Mikor hazaértünk, nyomban ágyba bújtunk. Mindnyájan tudtuk, nagy napok következnek számunkra. Ki kell majd iratkoznunk a gimnáziumból, és vásárolnunk kell csomó túlélő cuccot. És ami talán a legnehezebb lesz, ez alkalommal nem angolosan fogunk távozni, hanem mielőtt lelépünk, tartani fogunk egy bulit, ahová mindenki elhívja a számára fontos embereket. Ugyanis könnyen lehet, hogy sokak számára ez a búcsúest lesz az utolsó találkozás. Ebbe belegondolni is rossz, de sajnos senki sem tudja majd garantálni azt, hogy épségben hazatérünk. :(
Az alkalom egyébként Kedden lesz. Először szombatra akartuk tenni, de végül úgy döntöttünk, véletlenül sem akarjuk meggondolni magunkat, úgyhogy már pénteken elrepülünk Mexikóba.

Egyébként más érdekes dolog nem történt az utóbbi hetekben. Kivéve talán azt, hogy a Schöle gyógyszerei miatt látott képzelgéseim beigazolódtak. Ezek a látomások egy éve kísértettek pár hétig. Miután elmúltak, el is felejtettem a dolgot, egészen múlt hétig. Akkor viszont nagyon gyorsan visszatértek az emlékeim. Mindössze annyi kellett az előidézésükhöz, hogy meglássam Patkányt a nyílt utcán. Először ledöbbentem, mivel azt hittem, vele már végeztünk. Aztán visszagondoltam a garázsban történő cselekményekre és megállapítottam, hogy lehet, lecsaptuk a gyereket, de nem öltük meg. Valószínűleg valaki megtalálta, mentőt hívott hozzá, ő szépen felépült, megszöktette a férfit és most itt vannak megint...

Mire végigzongoráztam a gondolatmenetem, eljutottam az első álmom színhelyéhez, a sikátorhoz. Mikor kapcsoltam, hogy basszus, ezt a helyet már láttam, -itt fognak majdnem meggyilkolni-, már késő volt. A semmiből termett előttem a két alak. Elkezdtek ütni, rugdosni. Nagy nehezen kiszabadultam a markukból, elkezdtem futni, remélve, hogy sikerül majd elmenekülnöm az álmom elől. Egy darabig tényleg elhittem, hogy képes vagyok rá.
Kis idő után úgy éreztem, nem bírok tovább rohanni, ezért megálltam. Nem kellett volna.
Jött a látomásból jól ismert, bumerángszerű fegyver. Pontosan úgy hasított a torkomba, ahogy azt előre láttam. A fájdalom mértékét viszont elég rosszul saccoltam meg. Úgy véltem, majd egy üvöltéssel elintézem a dolgot és tovább vánszorgok.
Jó naiv voltam... Fogalmam sincs, honnan vettem, hogy majd egy ilyen izével a torkomban tovább tudok menni.

Egész konkrétan mozdulni nem bírtam. Mintha ezer tőrt vágtak volna belém. Nem éreztem semmit, csak magát a nyilalló fájdalmat. Utána pedig elsötétült minden.
A következő dolog, amire emlékszem, az Ty kétségbeesett arckifejezése. Nagyon aggódott értem a srác. Pedig nem is tartozott a csapatunkhoz. Sőt, nem is tudott rólunk. (Legalábbis nagyon reméltem.)
Meg is kérdeztem tőle, hogyan akadt rám. Ő pedig elkezdett mesélni.
Elmondta, hogy Gregékkel lógott, mikor a srác kapott egy hívást, melytől teljesen elsötétült. Greg viszont nem akarta elmondani neki, hogy mi van. Ezért nem erőlködött tovább, hanem vele maradt. Mikor meglátott, totál ledöbben, de nem pánikolt be, hiszen elsősegélyes. Hívta a mentőket és azóta mellettem van.
A történetet hallgatva eszembe jutott, hogy Ty nem csak ez esetben mentett meg. Még minimum kétszer meg fog ez történni.
Ezt természetesen nem árultam el neki, nem akartam, hogy még jobban kétségbeessen. Azt viszont elmondtam neki, hogy a férfi, aki engem üldöz, veszélyes. Sőt. életveszélyes. Így ha ezentúl akármi gyanúsat észlel maga körül, feltéten szóljon majd nekünk, mert nem akarjuk, hogy levadásszák.

Az eset óta kicsit óvatosabban viselkedem. Nem akarom, hogy a héten történjen valami. Annyira közel vagyunk a versenyhez, nem kéne, hogy a Patkány és a férfi megint bekavarjon nekünk.
Azt viszont biztosan tudom, hogy még két ilyen eset lesz. Azoknak viszont nem tudom az időpontját, csak annyit, hogy Ty ott lesz majd a megmentők között...

A verseny, avagy egy új korszak kezdete

Mielőtt akármibe is belekezdenék, szeretném leszögezni, sajnálom, hogy nem írtam. Az utóbbi két hétben annyi minden történt, hogy az csak, na. Rengeteg új ember, új tantárgy, új tanár. És valószínűleg egy új kaland is kezdetét fogja venni nemsokára. Egy hatalmas verseny. De erről majd a  végén számolok be, előtte elmesélem az első két hetem. 

Mint minden évben, idén is undorodtam az új tanévtől. A dolog mértéke viszont meglepett. Ennyire még sosem éreztem azt, hogy nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Az első két nap után már azon a véleményen voltam, hogy ezelőtt megjártam a nagybetűs élet poklát, minek nekem iskolába járni? Rengetegszer meg akartak gyilkolni, ám én mindig túléltem a merényleteket, hála a barátaimnak és a kommandónak. Ezek után sosem sem leszek biztonságban. (Mert még nagyobb gyilkosok fognak rám vadászni, hogy megdöntsék kampóst és a férfit.)
Ennek tudatában pedig tényleg nem valószínű, hogy a magyar irodalom szépségeinek ismeretére lesz szükségem életem hátralevő részében. Sokkal inkább egy túlélőcsapatra, akik segítenek elkapni a rám vadászó gyilkosokat.
Míg ezen elmélkedtem, három napom is eltelt. Igazából nem történt semmi említésre méltó az iskolában. Nem nyúltak bele semmibe, talán csak a hitélettel kapcsolatban történt pár apró változás. Ami engem csak annyiban érint, hogy hétfőn reggel 10 perccel hamarabb be kell mennem áhítatra. Nem túlzottan érdekel a dolog, mivel nem vagyok hívő, de ha elvárják, hogy megjelenjek, ám legyen. Úgy vagyok vele, az a pár perc nem oszt nem szoroz.

Ezen a héten viszont elég sok említésre méltó mozzanat történt. Kezdődött minden a keddi meglepetés dolgozattal. A töri tanár témazárót íratott a tavalyi anyagból. Ezzel nagyon meglepett minket. Aztán a matektanár követte a példáját, egy mindenkit sokkoló plusz-mínusszal. Az új fizika tanárnőtől csak szimplán félünk, magyaron ugyanúgy retardáltnak érzem magam, ahogy tavaly is...
Ja, és természetesen az idén is szerdán vagyok a leges-legantiszociálisabb állapotban az öt nap közül. Ezt már két hét eltelte után biztosra ki merem jelenteni.
Szerencsére Johhny jobban viseli a dolgot. Mondjuk neki nincs sok vesztenivalója. Ő új itt. Nem ismeri senki, vele szemben nincsenek alap elvárásai a tanároknak. Ellenben velem. Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy nem tudnak egy sima tinédzserként kezelni a velem történtek miatt vagy pedig az, hogy tudják, mire vagyok képes. És emiatt nem hagynak nyugton. Talán a kettő ötvözve. 

Emlékszem, régen már akkor a falat kapartam, mikor valamelyik engem tanító felnőtt megemlítette az édesapám, mikor velem beszélt. Szerencsére elég sokan figyelmen hagyták azt a tényt, hogy az iskola aktuális vezetőjének a gyermeke vagyok, de nem mindegyik oktató volt ennyire jó fej.
De ez már nagyon régen volt. Körülbelül két hónapot töltöttem így a gimiben. Utána leléptem Adrianékkal megkeresni Kampóst. Mire végeztünk, a családom elköltözött, itt hagyta ezt a vidéket. Azóta nem is hallottam róluk semmit. És nem is akartam megkeresni őket. Valószínűleg jobb nekik nélkülem.
Egyébként, miután visszatértem, pár tanárom megérdeklődte, hogy nem akarom e felkeresni őket, de én nemet mondtam mindegyikőjüknek. Azzal vágtam ki magam, hogy ott van nekem Oxána, ő az igazi családom. 

                Na, de térjünk vissza a jelenhez!

Csütörtökön vendégek jöttek hozzánk. Éppen Larinával skypoltam, mikor Jax és Oxy betoppant hozzánk a bázisra. Örömmel üdvözöltük őket, de volt bennünk egy kis aggódás, hiszen tudtuk, hogy ők kettesben ok nélkül nem keresnének fel minket. Gondolom sejtették, hogy rögtön elkezdünk majd keresni valami hátsó szándékot a látogatásukban, ezért Jax rögtön a lényegre tért. 
Elmondta, hogy kapott egy felkérést egy mexikói központú csoporttól. Természetesen nem egy környezetvédelmi alakulattól, hanem egy terror elhárítási egyesülettől.
Mint kiderült, ez a több országot is behálózó nemzetközi szervezet szeretne elindítani egy bajnokságot, melyhez csapatok jelentkezésére van szükségük. A verseny lényege az lenne, hogy az országokat meg kellene tisztítani az ottani aktuális fő bűnözőtől vagy bűnbandától. A szervezők viszont attól tartanak, hogy ha minden csapatot egy helyre küldenének, hamar híre menne a hajtóvadászatnak, így az ördögök is egyesülnének az egyesület ellen. Ezt úgy akarják elkerülni, hogy kis csoportokat indítanak útnak a legkülönbözőbb helyszínekre. Terveik szerint tizenkét csapatot összeszednek, mindenkit elküldenek valahová. Ha a banda teljesíti az adott országot, továbblép a következő szintre. Ez így menne addig, amíg el nem fogynak a rettegett bűnözők. Ha viszont nem sikerül teljesítenie az adott csapatnak a kiadott feladatot, kiesnek a versenyből és egy másik alakulat kapja meg az elvérzetteknek kiadott helyet. A verseny végén pedig az az egyesülés nyerne 1 millió dollárt, amely a legtöbb országot megtisztogatott.

Miután ezt Jax előadta, döbbenten néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy kerülünk mi a képbe. Gyorsan meg is kérdeztem őket. Először nem értették a kérdésem, majd mikor leesett nekik, Oxána nevetve közölte, hogy a szervező Jax régi haverja. Itt jöttünk mi a képbe. Mert a kommandós mesélt rólunk, hogy milyen lehetetlen helyzetben találtunk rá, viszont kitartottunk a végsőkig, és kampóssal leszámoltunk. Aztán ugyanígy túléltük a férfi rohamait is....
Ezt jól esett hallani, de nem voltam róla meggyőződve, hogy a versenyt nekünk találták ki. Ugyanis az is feltétel volt, hogy mindnyájan elmehetünk a bajnokság helyszínére, de egy-egy küldetésre mindig csak 5 ember mehet. Ezt először nem akartam megérteni, de pár perccel később rájöttem, hogy ez is az esemény titokban tartása végett van. Viszont öt embernek nehezebb végezni egy vérengzővel, mint tíznek...

Végül megegyeztünk Oxyékkal, hogy átgondoljuk a részvételt. Ugyanis ez egy olyan dolog, amit vagy mindannyian bevállalunk, vagy pedig mindnyájan hagyunk.
Holnap írok majd Larinának és Jakubnak. Jax szól a kommandójának, Johhny pedig összeszedi a többieket. Aztán kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból...