Utállak agyrázkódás / Santos

A legutóbbi bejegyzésem óta jó három hét telt el. Szerencsére nem történt semmi baj, nem vadásztak le. Azért nem írtam, mert egy héttel később elutaztunk a versenyre és egészen idáig nem volt internetkapcsolatunk. Elég muris... Egy hatalmas szervezethez mentünk, teli vannak fegyverekkel meg minden, de internet sehol.... No, de sebaj. A lényeg az, hogy most itt vagyok és elmesélem az elmúlt közel húsz nap mozzanatait.

Legelőször a búcsú bulira került sor. Pontosan olyan volt, mint ahogy azt előre elképzeltem. Az este első felében rengeteget nevettünk, régi történeteket emlegettünk fel. A legnagyobb visszaemlékezést Sandy érte el nálam, ugyanis vele már oviba is együtt jártunk. Rengeteg közös sztorink volt. Aztán ott volt Hernando. Mikor visszatértem Magyarországra az ő segítségével tartottam el magam az első hónapokban. És persze a többiek, Ty, Dorothy, Naomy..... Jó volt velük beszélgetni.
A party végéhez közeledtével viszont előbújt belőlünk egy megmagyarázhatatlan depressziós hangulat. Úgyhogy sírás is volt rendesen. Akik itt maradtak, mind a lelkünkre kötötték, hogy egyedül sose menjünk sehová. Mindig együtt mozogjunk, mert eddig is azért éltünk túl mindent, mert egy csapat vagyunk. Ebben, teljes mértékben igazat adtunk nekik. Meg is fogadtuk, hogy végig egységben mozgunk majd.

A hét folyamán elintéztük a hivatalos dolgainkat, megváltunk az iskolától. Hála az égnek odabent nem tulajdonítottak a dolgunknak túl nagy jelentőséget, nem kommentálták a tervünket. Egyedül a földrajz tanárunk volt az, aki sok szerencsét kívánt nekünk, és ajánlott pár Mexikói természeti látványosságot. Nem is ő lett volna.... :)
Én azért pár embert külön megkerestem és további jó munkát kívántam neki. Ilyen volt a tesi, az angol és a matek tanárunk. Meg természetesen a diákújság vezetőnk. Őket tényleg bírtam...
A diákok közül a kézisektől köszöntem el. Meg pár osztálytárstól, akikkel jóban voltam. 

Szombaton pedig eljött a nagy nap. Hajnalban, ötkor keltünk, mert a repülőgépünk 9 kor indult. Elég kómásak voltunk, otthon is felejtettünk pár dolgot. Szerencsére nem olyanokat, amiket itt nem tudunk beszerezni, de akkor is bénák vagyunk. Nem is tudom, hányadik olyan kalandunk ez, mikor elutazok fog és arcápoló kozmetikumok nélkül. Amikor rájöttem a dologra, csak fintorogtam egyet, aztán amikor kiderült, hogy egyedül Larina hozott magával fogkefét, kirobbant belőlem a nevetés. Annyira rohantunk reggel, hogy egyikünk sem ment be a fürdőszobába. Így senki sem vette észre az ott sorakozó dolgokat. Na, mindegy, jól kinevettük egymást és megbeszéltük, mielőtt elmegyünk, a központba beszerezzük a dolgokat.

Délután megérkeztünk Mexikóvárosba. Gyorsan elvégeztük a shopping dolgainkat, aztán elindultunk megkeresni a címet, amit kaptunk. Elég nagy csalódás ért minket. Egy lepukkant bérház volt az egész, előtte egy vigyorgó négerrel. Már éppen vissza akartunk fordulni, mikor az egyik ablakból ránk ordított egy férfi. Aztán tovább üvöltött valamit, amiből semmit sem értettünk, mert spanyol nyelven mondott mindent. Erre a néger elvigyorodott és betessékelt minket.
A panelba belépve elállt a lélegzetünk. Tele volt minden modern berendezésekkel, és minden szobának volt külön beléptető rendszere. A kint látottak alapján erre nem számítottunk. A reakciónkat elégedett nyugtázta a spanyol, majd angolul üdvözölt minket. Elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk, a többi csapat közül még csak egy orosz és egy ausztrál jelentkezett be eddig. Ez a hely a szervezet központja, innen kapunk majd fegyvereket, a küldetéseink után ide kell jönnünk, akár sikeres volt akár nem. Nagyjából ennyit mondott.

A szállásunkat persze Lionba tették. Se tengerpart, se semmi. Az ország belsejében lévő város. Annyit kértek, illeszkedjünk be a városba. Van pár iskola, azokba iratkozzunk be, hogy ne legyünk gyanúsak. Ja, és természetesen ne öten egy intézménybe. Szóródjunk szét...
Ez nagyon nem tetszett nekünk, de beletörődtünk.
Este aludtunk egy hatalmasat, a következő nap pedig megismerkedtünk a hellyel. Szép város, csak szokatlan.
A felderítés után kiválasztottuk az iskolákat. Na, ezen vitatkoztunk rendesen. Én még most is háborgok, mert sportiskolába küldtek. Annyiszor elmondtam, hogy nem fogok futkározni meg ilyenek, had menjek a fizikás suliba, de nem, nekem a sport kell. Hát, atya ég.

Az igazam már két nap után beigazolódott. A suli, ahová beíratott Oxána egy kő kemény sportintézmény volt. Rengeteg nemzetközi tini bajnok itt tanult. Én pedig nem tudtam velük tartani az iramot. Ez nem is zavart annyira, de az, ahogy rám néztek egy egy gyakorlat után, felvitte a vérnyomásom. Nem tudtam felfogni, hogy lehetnek a sportolók ennyire arrogánsak és lenézőek..
Szóval a délelőttök így teltek. A délutánokat pedig filmezéssel és ismerkedéssel töltöttem. Ugyanis az egyetlen előnyöm a többiekkel szemben az volt, hogy baromi kevés házit kaptam. Elméleti órám volt tíz, egész héten. Bezzeg testnevelés, naponta minimum három...


Múlt héten, szerdán elintéztem, hogy egy hónapig nem kelljen sportolnom. Nem direkt volt, de megtörtént. Egyik órán kézilabdáztunk, végre örültem, hogy egy olyan sportot játszunk, amiben jó vagyok. Az egyik ellenfél, pont, aki velem szemben volt, viszont a kézilabdára specializálódott, úgyhogy eléggé megkeserítette az életem. Eleinte élveztem, hogy végre vadulhatok, és hozzá tudok szólni a dologhoz. Aztán az egyik támadásunknál gondoltam egyet. Elhatároztam, hogy megcsinálok egy szélső befutást. A srác kicsit későn kapcsolt, úgyhogy örömmel nyugtáztam magamban, megleptem. Ám arra nem számítottam, hogy így is nekem jön majd. Ő viszont teljes erőbedobással letarolt. Ez nem is lett volna gond, csak a könyökét kint felejtette és teljes erőből a szemembe vágta. Én automatikusan oda kaptam a kezem, ezzel eredményezve azt, hogy a földre érkezéskor nem tudtam mivel megtámaszkodni. A legelső testrészem, mely a talajhoz csapódott, a fejem volt. Olyat koppant, hogy az ablakok is beleremegtek.
A játék hirtelen megállt. Mindenki csendben nézett. Én pedig nevettem egyet és felálltam. Rávigyorogtam a tettesre, mondtam neki, nincs semmi gond, előfordul, majd megindultam a labdához, hogy elvégezzem a büntetőt. Csak útközben összeestem. Ismét bevertem a fejem.
Aztán elsötétült minden... Mint mindig.... 

A kórházban ébredtem. A "gyilkosom" volt még bent rajtam kívül a szobában. Eléggé aggodalmas tekintete volt. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, elkezdett hadarni. Én meg röhögő görcsöt kaptam. Lenyugtattam. Közöltem vele, nincs miért aggódnia, nem tudja, hányszor voltam már kómában életem során. Erre kicsúszott egy olyan mondat a száján, amit szerintem rögtön vissza is akart szívni. Ugyanis azt válaszolta nekem, hogy nem tudja, de sejti, hogy már párszor voltam ilyen helyzetben.
Határozottan nem erre a reakcióra számítottam. Fel is vontam a szemöldököm. Ő pedig elpirult. Valamiről elszólta magát.

Nem akart bunkó lenni, ezért elmondta, hogy van egy nővére, aki a fizika iskolába jár, és oda is most került egy új ember, aki hasonló hozzám. És tudja, hogy most indult valami nemzetközi gyilkos eltávolító akció. A barátom pedig eléggé olyannak tűnik. Úgyhogy gyorsan összekombinálta a dolgokat.
Most én vörösödtem el. Egyáltalán nem akartam, hogy lebukjunk, vagy, hogy valaki megtudja a dolgunkat. Ezt szerinte ő is így gondolta, úgyhogy gyorsan hozzátette, nem fog senkinek sem beszélni erről, ne aggódjak.
Ezt egy mosollyal nyugtáztam, majd bemutatkoztam neki. Ő is így tett. Kiderült, Santosnak hívják, nyolc éve kézilabdázik, a nemzeti válogatott tagja. Emellett segéd a terrorelhárításnál. Szóval ezért tudott ennyi mindent.
Meg is kérdeztem tőle, hogy akkor az emberek átlagban mennyire tudnak a dolgokról? Ő azt felelte, semennyire. Ő is csak azért, mert ott segít. Aztán mondta, hogyha bármire szükségünk van, szóljak neki bátran, bármit elintéz nekünk, "az adósom lett". Ennek megörültem.
Még rengeteg mindent szerettem volna megbeszélni vele, de jött a nővérke és kitessékelte. Én pedig megköszöntem neki mindent, majd lefeküdtem aludni.