Miután felültünk a vonatra, azonnal eszünkbe jutott minimum hét dolog, amit
otthon hagytunk. Ez is egy, a csapatunkra nagyon jellemző vonás. Néha nem
ártana kicsit precízebbnek lennünk. Történetünk során nem egyszer kerültünk
nagy bajba a saját figyelmetlenségünk miatt. Ne de mindegy...
A kifelejtett cuccok listáját Lengyelországig kibővítettük húsz eszközre.
Ezért mikor megérkeztünk, rögtön kerestünk egy plázát, hogy a
legszükségesebbeket beszerezhessük. Oxána vett egy GPS-t és egy mobilt, Daniel
és Dave ruhát vásároltak, én pedig elszaladtam tusfürdőért és fogkeféért.
A shoppingolás után megkerestük a buszunkat, mely elvitt minket Jace
városába. Az út csupán két óra volt, nekünk viszont sokkal többnek tűnt, mert
már nagyon ott szerettünk volna lenni a rég nem látott barátunknál. Mikor végre
megérkeztünk, teljesen másféle fogadtatásban volt részünk, mint legutóbb. Míg
az előző alkalommal Jace aggódva nézett ide-oda, hogy le ne bukjunk és keserűen
mosolyogva üdvözölt minket, most őszintén vigyorogva ölelte át Oxánát és rázott
kezet velünk. Leírhatatlanul örült nekünk, és annak, hogy végre láthat minket.
Persze ő is tudta, nem így akartunk ismét találkozni, de ez most így jött
össze. Ezért nem is búslakodtunk, mi is hasonlóképpen köszöntünk neki.
Emlékszem, tavaly még én sem tudtam megereszteni egy halvány mosolyt sem,
annyira féltem. Most meg vigyorogtam, mint a töklámpa. És nem féltem, pedig
tisztában voltam (és vagyok is) vele, hogy üldöznek, de úgy érzem leráztuk Patkányékat
egy darabig. Itt pedig egy összeszokott csapat segít minket, mert még Shöle is
csatlakozott. A svéd nyomozónő és Jace nagyon jó csapatot alkotnak. Amíg velünk
vannak, úgy gondolom, nem eshet bajunk.
A nap további részét azzal töltöttük, hogy bejártuk az ismerős helyeket a
városban, illetve meglátogattunk pár embert a tavalyi segítők közül. Majd
estefelé megérkezett Shöle. Ő kicsit visszafogottabb volt, mint Jace, de
látszódott rajta, hogy nagyon örül nekünk. Miután ő is csatlakozott hozzánk,
elmentünk vacsorázni és megbeszélni a további lépéseket. Mint kiderült, nem
csak mi gondoltunk arra, hogy valamivel le kell kötnünk magunkat itt, hanem ők
is. Nekik, ellenben velünk, volt már konkrét elképzelésük is. Egészen pontosan
az volt a tervük lényege, hogy ne tartózkodjunk egy helyen egy hétnél több
időt. Ezért beszerveztek minket különböző táborokba. Ezen kicsit megdöbbentünk,
de utána mindnyájunknak leesett, hogy miért is jó ötlet ez.
--Ugye, mi meglógtunk itthonról, legrosszabb esetben 24 órán belül észrevették
a dolgot. Utána viszont még rá kellett jönniük arra, hogy merre indultunk el.
Úgy véljük, ez minimum két napot igénybe vett. Aztán el kell jutniuk ide.
Összességében tehát négy nap előnyünk tuti van. Emellett, ha itt szétválunk, ők
pedig ideérnek, meg kell keresniük a csapatunk összes tagját. Ami nem kis
feladat egy hatalmas országon belül. Mert természetesen nem egy táborba megyünk
mind heten. Én egyedül megyek, míg Rick és Jakub, Dave és Daniel, Greg és
Cobbler együtt.--
Én személy szerint egy médiás dologba kerültem. Jace fuvarozott el Łeknoba,
ugyanis ott került megrendezésre a tematikus tábor. Az első tíz percben nagyon
össze voltam zavarodva. Ijedt voltam, azt sem tudtam hol vagyok, és ami a
legrosszabb, semmit nem értettem abból, ami körülöttem folyt. Talán ez
idegesített a legjobban. De sebaj, utána nagyon belejöttem a dolgokba.
Először megkerestem a szobámat. Tök magabiztosan benyitottam, majd
megpillantottam a berendezést és a lakótársaim. Hirtelen annyira zavarba
jöttem, hogy magyarul köszöntem és mutatkoztam be, úgy hogy az fel sem tűnt
nekem. Csak akkor jöttem rá, mikor a szobában lévők furán néztek rám és
karattyoltak valamit lengyelül. Erre fintorogtam egyet, elnézést kértem és
előadtam magam angolul is. A nap végére egész jól megbarátkoztam velük.
Körülbelül egyidősek voltak velem, így megértették, miért vagyok kicsit feszült
ennyi idegen nyelvű ember között.
Aztán a következő napon volt csomó megbeszélés, melyekből egy kukkot nem
értettem. Nagyon elkeseredtem, ezt észre is vették rajtam a többiek, így
délután megkeresett Johhny, és mindent elmondott nekem. Kiderült, csak arról
volt szó, hogy ki milyen csoportba akar jelentkezni.
Miután ezt kiveséztük, megkerestem a csoportvezetőnket, hogy feliratkozzak
valahová, de a nő nem tudott angolul. Ezért előkerítettem Mattot, hogy
segítsen. Végül sikeresen bekerültem a külföldi tudósítók klubjába.
Csütörtökig minden rendben ment. Aztán viszont kezdtem elfáradni. Nem
aludtam valami sokat a táborban. Ugyanis nagyon nagy volt a hőség, emellett
rengeteg volt a szúnyog. Meg persze mindig hajnalban feküdtünk le, mert
átbeszélgettük az éjszakákat. Emiatt többször is megfenyegetett a táborvezető,
hogy hazaküld, mert állítólag többször szegtem meg a házirendet, mint ők
betartották...
Az ember negyedik ilyenfajta kitörése után a két Jimmy ki is fejtette, hogy
ez beteg, nem normális. Semmiségekért kezdett el üvölteni velünk, és dugta az
orrunk alá a szabályait. Pff...
Aztán pénteken minden fordult. Ez volt az utolsó együtt töltött napunk a táborban.
Aznap nem történt semmi érdekes. Az események este kezdődtek. Mikor is úgy
döntöttünk, elegünk van a táborvezető kiakadásaiból. Úgyhogy fogtuk magunkat és
kilógtunk a táborból. Eleinte csak az udvaron bóklásztunk, a mólónál jártunk,
majd bementünk a velünk párhuzamosan zajló judo tábor edzőtermébe, a
tatamikhoz. Ott ugrándoztunk a félkemény szőnyegeken, nem törődve a körülöttünk
burjánzó szúnyogokkal, és hagytuk, hogy a klíma fújjon minket. Nagyon euforikus
érzés volt. Ebben az akcióban hárman vettünk részt, Larina, Jake és én.
Miután ezzel megvoltunk, úgy gondoltuk, nem elégszünk meg ennyivel, így
kimásztunk a kerítésen és bóklásztunk egyet a városban. Ezt nem kellett volna,
és nem a házirend miatt.
Hanem azért, mert incidens történt az utcán. Tök vidáman sétáltunk és
beszélgettünk egy darabig az eddigi életünkről, mikor egyszer csak valaki elénk
ugrott és hasba szúrt egy tőrrel. A következő pillanatban pedig eltűnt a
szemünk elől. Ezt a pár másodpercet egyikünk sem tudta feldolgozni egy percen belül.
Végül Larina törte meg a csendet, azzal, hogy elővette a telefonját és
megkérdezte, hogy hívhatja e a mentőket, vagy inkább valami privát számot
tárcsázzon e. Én pedig megadtam neki Oxána számát. Míg ő telefonált, nagyjából
megszoktam a fájdalmat, így újra képes lettem gondolkodni. Hirtelen nagyon
hálás lettem a lánynak, hogy nem hívta azonnal kétségbeesetten a mentőt. Mi a
fenét kezdtek volna velem?!
Pár perc múlva Larina visszatért és azt mondta, két órán belül itt lesznek
értem, de addig ki kell húznom valahogy. Megnyugtattam, hogy minden oké, nem
egyszer éltem már át hasonlót, két órát röhögve kibírok késsel a hasamban. Ezt
ő nem nagyon akarta elhinni, de mikor már fél órája beszélgettünk, kezdett
megnyugodni. Azt mondta, olyan gyógyhatású doktor hangom van. Ezen jót
derültem..
Úgy másfél órája ülhettünk ott, mikor Jake felpattant. Nem tudom mit
érzékelt, de a hevessége nagyon megijesztett. Mint kiderült, nem ok nélkül.
Újabb támadók érkeztek. Csak sokkal többen, mint az előbb. És sokkal vadabbak
is voltak. Gondolkodás nélkül elém ugrott az egyik és kirántotta a tőrt a
hasamból, majd a combomba vágta. Aztán egy másikat, ami nála volt, a karomba
szúrta. Kis híján elájultam a fájdalomtól, de megembereltem magam, mert két
ártatlan emberrel voltam.
Azt reméltem, fognak és magukkal visznek, de nem így történt. Larinát
eszméletlenre verték, Jaket pedig hátba szúrták. Majd megkötöztek minket.
Ekkor érkezett meg a felmentő sereg. Gyanítom, Oxána sejtette, hogy vissza
fognak térni, így nem bízta a véletlenre a dolgot. A fél bandát magával hozta.
Ennek eredményeképp ő, Shöle, Jace, Meda, Jax és Justas nagyon hamar elbánt a
támadóinkkal. A harc után kioldozták a köteleinket, Oxyt elküldték a táborba,
hogy beszéljen a nevelőkkel, hármónkat pedig elszállítottak a bázisra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése