2013. szeptember 13., péntek

A verseny, avagy egy új korszak kezdete



Mielőtt akármibe is belekezdenék, szeretném leszögezni, sajnálom, hogy nem írtam. Az utóbbi két hétben annyi minden történt, hogy az csak, na. Rengeteg új ember, új tantárgy, új tanár. És valószínűleg egy új kaland is kezdetét fogja venni nemsokára. Egy hatalmas verseny. De erről majd a  végén számolok be, előtte elmesélem az első két hetem. 

Mint minden évben, idén is undorodtam az új tanévtől. A dolog mértéke viszont meglepett. Ennyire még sosem éreztem azt, hogy nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Az első két nap után már azon a véleményen voltam, hogy ezelőtt megjártam a nagybetűs élet poklát, minek nekem iskolába járni? Rengetegszer meg akartak gyilkolni, ám én mindig túléltem a merényleteket, hála a barátaimnak és a kommandónak. Ezek után sosem sem leszek biztonságban. (Mert még nagyobb gyilkosok fognak rám vadászni, hogy megdöntsék kampóst és a férfit.)
Ennek tudatában pedig tényleg nem valószínű, hogy a magyar irodalom szépségeinek ismeretére lesz szükségem életem hátralevő részében. Sokkal inkább egy túlélőcsapatra, akik segítenek elkapni a rám vadászó gyilkosokat.

Míg ezen elmélkedtem, három napom is eltelt. Igazából nem történt semmi említésre méltó az iskolában. Nem nyúltak bele semmibe, talán csak a hitélettel kapcsolatban történt pár apró változás. Ami engem csak annyiban érint, hogy hétfőn reggel 10 perccel hamarabb be kell mennem áhítatra. Nem túlzottan érdekel a dolog, mivel nem vagyok hívő, de ha elvárják, hogy megjelenjek, ám legyen. Úgy vagyok vele, az a pár perc nem oszt nem szoroz.

Ezen a héten viszont elég sok említésre méltó mozzanat történt. Kezdődött minden a keddi meglepetés dolgozattal. A töri tanár témazárót íratott a tavalyi anyagból. Ezzel nagyon meglepett minket. Aztán a matektanár követte a példáját, egy mindenkit sokkoló plusz-mínusszal. Az új fizika tanárnőtől csak szimplán félünk, magyaron ugyanúgy retardáltnak érzem magam, ahogy tavaly is...
Ja, és természetesen az idén is szerdán vagyok a leges-legantiszociálisabb állapotban az öt nap közül. Ezt már két hét eltelte után biztosra ki merem jelenteni.
Szerencsére Johhny jobban viseli a dolgot. Mondjuk neki nincs sok vesztenivalója. Ő új itt. Nem ismeri senki, vele szemben nincsenek alap elvárásai a tanároknak. Ellenben velem. Nem is tudom, mi zavar jobban. Az, hogy nem tudnak egy sima tinédzserként kezelni a velem történtek miatt vagy pedig az, hogy tudják, mire vagyok képes. És emiatt nem hagynak nyugton. Talán a kettő ötvözve. 


Emlékszem, régen már akkor a falat kapartam, mikor valamelyik engem tanító felnőtt megemlítette az édesapám, mikor velem beszélt. Szerencsére elég sokan figyelmen hagyták azt a tényt, hogy az iskola aktuális vezetőjének a gyermeke vagyok, de nem mindegyik oktató volt ennyire jó fej.
De ez már nagyon régen volt. Körülbelül két hónapot töltöttem így a gimiben. Utána leléptem Adrianékkal megkeresni Kampóst. Mire végeztünk, a családom elköltözött, itt hagyta ezt a vidéket. Azóta nem is hallottam róluk semmit. És nem is akartam megkeresni őket. Valószínűleg jobb nekik nélkülem.
Egyébként, miután visszatértem, pár tanárom megérdeklődte, hogy nem akarom e felkeresni őket, de én nemet mondtam mindegyikőjüknek. Azzal vágtam ki magam, hogy ott van nekem Oxána, ő az igazi családom. 


                Na, de térjünk vissza a jelenhez!

Csütörtökön vendégek jöttek hozzánk. Éppen Larinával skypoltam, mikor Jax és Oxy betoppant hozzánk a bázisra. Örömmel üdvözöltük őket, de volt bennünk egy kis aggódás, hiszen tudtuk, hogy ők kettesben ok nélkül nem keresnének fel minket. Gondolom sejtették, hogy rögtön elkezdünk majd keresni valami hátsó szándékot a látogatásukban, ezért Jax rögtön a lényegre tért. 
Elmondta, hogy kapott egy felkérést egy mexikói központú csoporttól. Természetesen nem egy környezetvédelmi alakulattól, hanem egy terror elhárítási egyesülettől.
Mint kiderült, ez a több országot is behálózó nemzetközi szervezet szeretne elindítani egy bajnokságot, melyhez csapatok jelentkezésére van szükségük. A verseny lényege az lenne, hogy az országokat meg kellene tisztítani az ottani aktuális fő bűnözőtől vagy bűnbandától. A szervezők viszont attól tartanak, hogy ha minden csapatot egy helyre küldenének, hamar híre menne a hajtóvadászatnak, így az ördögök is egyesülnének az egyesület ellen. Ezt úgy akarják elkerülni, hogy kis csoportokat indítanak útnak a legkülönbözőbb helyszínekre. Terveik szerint tizenkét csapatot összeszednek, mindenkit elküldenek valahová. Ha a banda teljesíti az adott országot, továbblép a következő szintre. Ez így menne addig, amíg el nem fogynak a rettegett bűnözők. Ha viszont nem sikerül teljesítenie az adott csapatnak a kiadott feladatot, kiesnek a versenyből és egy másik alakulat kapja meg az elvérzetteknek kiadott helyet. A verseny végén pedig az az egyesülés nyerne 1 millió dollárt, amely a legtöbb országot megtisztogatott.

Miután ezt Jax előadta, döbbenten néztünk egymásra. Nem tudtuk, hogy kerülünk mi a képbe. Gyorsan meg is kérdeztem őket. Először nem értették a kérdésem, majd mikor leesett nekik, Oxána nevetve közölte, hogy a szervező Jax régi haverja. Itt jöttünk mi a képbe. Mert a kommandós mesélt rólunk, hogy milyen lehetetlen helyzetben találtunk rá, viszont kitartottunk a végsőkig, és kampóssal leszámoltunk. Aztán ugyanígy túléltük a férfi rohamait is....
Ezt jól esett hallani, de nem voltam róla meggyőződve, hogy a versenyt nekünk találták ki. Ugyanis az is feltétel volt, hogy mindnyájan elmehetünk a bajnokság helyszínére, de egy-egy küldetésre mindig csak 5 ember mehet. Ezt először nem akartam megérteni, de pár perccel később rájöttem, hogy ez is az esemény titokban tartása végett van. Viszont öt embernek nehezebb végezni egy vérengzővel, mint tíznek...

Végül megegyeztünk Oxyékkal, hogy átgondoljuk a részvételt. Ugyanis ez egy olyan dolog, amit vagy mindannyian bevállalunk, vagy pedig mindnyájan hagyunk.
Holnap írok majd Larinának és Jakubnak. Jax szól a kommandójának, Johhny pedig összeszedi a többieket. Aztán kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból...


2013. augusztus 30., péntek

Újra itthon, majdnem rettegésben

Egy hete említettem, hogy sikeresen elintéztük a férfit és Patkányt. A sikerünket a lehető legjobban megünnepeltük, majd rögtön a jövőnkön kezdtünk agyalni. Végül arra jutottunk, amit az előző bejegyzésben írtam. Elég izgalmas évnek nézünk elébe, ebben mindannyian egyetértettünk. Aztán úgy gondoltuk, nincs értelme tovább időznünk Lengyelországban. Pláne úgy, hogy mi vissza akarunk érni iskolakezdésre. Mert milyen dolog már az, hogy ez lenne a harmadik gimnazista évem, de még egyetlen évnyitón sem vettem részt eddig. Most meglehet az első alkalom.

A búcsúzkodással viszont voltak gondjaink. Ennyi közös szenvedés és harc után nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. A buli hangulat itt átment depizésbe és tisztára virrasztás feelinge lett mindenkinek. Amin azután nevettünk egyet, mert Johhnyval megnyugtattunk mindenkit, hogy a csapatnak csinálunk egy Ts szobát, sőt, ha akarnak, skypolhatunk is majd egymással. Miután megegyeztünk ebben, fogtuk magunkat és felültünk egy Krakow-Budapest buszra. Amin egyébként nagyon kiakadtam, mert ócska egy járgány volt, de nagyon sokba került. Útközben meg is vitattuk, hogy legközelebb elkötünk egy repülőgépet, vagy Oxána hoz haza minket.
Ekkor még nem tudtuk, hogy a hazai vasútközlekedés még jobban keresztbe tesz majd nekünk. Ugyanis Budapesttől hazáig a szokásos 2-2,5 óra helyett 5 óra alatt jutottunk el, mert leszakadt a felső vezeték. Tény, hogy kibírtuk, meg már célegyenesben voltunk, de ennyit szerintem életemben nem bosszankodtam még, mint akkor. Eleve is szeretem szidni a MÁV-ot..

Mikor végre hazaértünk, elkeseredetten tapasztaltuk, hogy a házunk ugyanolyan állapotban van, mint ahogy ott hagytuk. Magyarul minden tárva-nyitva, szanaszét, a hűtő üresen. Ezért gyűjtöttünk egy jó nagy adag lelki erőt, majd bevásároltunk kajából. Aznap este elbarikádoztuk az ajtót, bár tudtuk, nem vagyunk veszélyben. De jobb félni, mint megijedni.
A következő délelőtt elmentünk a barkácsboltba. Minden szükséges eszközt beszereztünk az ajtók, ablakok megjavításához. A nap további részében pedig szereltünk. Elég hamar elment az idő. Nagyon élveztük a dolgot. Igaz, nem voltunk kifejezetten ügyesek, de közben beszélgettünk egy hatalmasat és megterveztük a tanévünket előre. Persze tudtuk mindketten, hogy nyilván nem fog minden olyan simán menni, ahogyan mi gondoljuk, de jó volt abban a hitben lenni, hogy ezentúl minden normális lesz.


Ma pedig kiderült, hogy a tökéletes jövőről kialakított képünk totálisan tarthatatlan. Szokás szerint meg kell húznunk magunkat. Ugyanis Oxána telefonált, hogy egy rabot megszöktettek egy lengyel börtönből. Még nem tudni ki, és miért, de nem lepődne meg, ha a férfit hozta volna ki valaki. Ebbe beleborzongtam. Ezt vonalon keresztül is érzékelte, úgyhogy gyorsan megnyugtatott, hogy amint élni hagyják a litvánok, utána jár a dolognak. Reméli, semmi köze nincs a dolognak a férfihoz, de amíg nem tud konkrét dolgokat, arra kér, legyünk óvatosak. Mi pedig nem tehettünk mást, beleegyeztünk.

Most azon agyalunk, hogy mi lesz akkor, ha a férfi az, és mire Oxána megtudja, ő ideér. Nem akarok vele újra találkozni. Egy életre elég volt belőle. De szerintem ezzel Johhny is így van. Csak  a szerencsének köszönheti az életét. Nem lenne boldog, ha ismét összefutna az emberrel, aki majdnem megölte.
Úgyhogy most lehúztuk a rolót. Egy darabig szépen csendben elleszünk és várjuk Oxána hívását. Addig megpróbálunk otthonülős, kocka-filmezős életmódot folytatni...

2013. augusztus 22., csütörtök

Győzelem Part3 (Jövőbe tekintés)

Míg ezek lejátszódtak bennem, a férfi a magasba emelte fegyverét és lesújtani készült. Erre azonban nem került sor. Ugyanis egyszer csak megakadt és összeesett. Igen ám, csak a balta akkor már a magasban volt. Így az a gravitációnak hála, leesett, és agyoncsapta Johhnyt. Én pedig besokalltam. Elájultam az idegtől.

Aztán, magamhoz képest viszonylag hamar felkeltem. Ugyanis nem hagytak eszméletlenül. Valamelyikük addig pofozott, amíg egy hatalmas sóhaj kíséretében kinyitottam a szemem és körbenéztem. Már kezdtem volna üvölteni, hogy mit tett a gazember Johhnyval, de nem tettem. Ugyanis ő ébresztett fel. És nem volt semmi baja.
Itt össze is zavarodtam elég rendesen, ugyanis az utolsó pillanatok, melyekre emlékeztem, arról szóltak, hogy a férfi le akarja csapni a barátom egy baltával, aztán valami történik vele, de a szerszám ráesik a társamra. Ezt meg is akartam kérdezni azonnal, hogy akkor mi van, de nem tudtam beszélni. A nagy stressz hatástól elment a hangom. Csak néztem, bámultam bambán, és örültem, hogy életben van a Johhny.

Ő pedig észrevette a pillanatnyi elmezavarom és nevetve előadta, hogy a szerencsétlen momentum végét valószínűleg nem láttam. Ugyanis a gyilkos fegyver nem élével esett rá, hanem a fa nyelével telibe kapta a hátát, de a fém, éles része a földön landolt. Így csak jajdult egy nagyot, meg lett egy seb a hátán, de komolyabb baja nem esett.
A férfit pedig Meda találta telibe egy nyíllal. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs magánál, megkötözte és becipelte a furgonunkba. Majd megvárta, míg Johhnyval kitámolyogtunk.
Mire visszaértünk a bázisra, mindenki ott volt. A csapat összes tagja vigyorgott ránk, örült nekünk.  De ez teljesen érthető volt, hiszen elkaptuk a fő ellenségünket, a férfit, és bezúztuk Patkány fejét. Ezt a sikert meg kellett ünnepelni.

A vacsora alatt teljesen olyan érzésem volt, mit, amikor annak idején elintéztük Kampóst. Mindenki nevetett, élt. Felelevenítettük a küldetésünket a kezdetektől. Megemlékeztünk az üldözés közben elveszített társainkról. És elkezdtünk agyalni azon, hogy mit csinálunk a jövőben.
Mint kiderült, majdnem mindenkinek vannak elképzelései. Jax, Meda és Justas természetesen folytatja a munkáját, Oxána talán visszamegy a litvánokhoz, de még nem tudja. Jakub maradni szeretne Magyarországon, hisz nagyon megszerette a helyet. Rick, Greg és én folytatjuk a gimnáziumot. Johhny, ha minden igaz jön velünk, mint cserediák. Larina pedig elmegy főiskolára designernek tanulni. Azt mondta, mindig is érdekelte a tervezés, most, hogy ennek vége, úgy érzi, belevághat.


Remélem mindenkinek sikeres jövője lesz. De ha nem is, annyi biztos, mindnyájunk számára egy új korszak fog kezdődni. Egy olyan világ, ahol nem vadászik ránk senki.
Jó, kampós elintézése után is ezt mondtam, a fene sem gondolta, hogy majd jön a Patkány. De most biztos vagyok benne, hogy így lesz. Nem létezik, hogy egy harmadik valaki is kipécéz magának minket. Legalábbis nagyon remélem..


A továbbiakban pedig remélem csak a gimis történeteinkről kell, beszámoljak. Biztos izgalmas évünk lesz. Pláne, hogy Johhnyval osztálytársak leszünk. Nagyon sok őrültséget fogunk csinálni, és ami a legfőbb, úgy fogunk élni, mint két teljesen átlagos 17 éves. Elvileg, ha Oxána nem tud visszailleszkedni a rendőrökhöz a hazájában, velünk tart majd és ő lesz a gyámunk. Erre az egy évre. Ugyanis amint betöltöm a tizennyolcat, már nem kell ezzel foglalkoznunk, hiszen felnőtt leszek. És élhetek egyedül. Jelen pillanatban pedig ki merem mondani, hogy megérem azt, hogy nagykorú leszek.


2013. augusztus 16., péntek

Győzelem Part 2 (Fogságban)

Aztán valaki megragadott hátulról. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, de erősebb volt. Még hallottam a társam üvöltését, majd elsötétült minden...
Később egy körülbelül 10 négyzetméteres garázsban tértem magamhoz. Fel sem kellett mérjem a helyzetem, anélkül is tudtam, mi történt. Patkány valahogy kiszúrt minket, míg Larinával voltam telefonált a férfinak, aztán tőrbe csaltak minket. Nagyon szépen kifundálták a dolgot. Ez dühített.
Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy elraboljanak, mikor úgy hittem, lépéselőnyöm van. Ahhoz meg pláne nem, hogy többedmagammal toljanak ki és ráadásul miattam.
Egy darabig rágódtam ezen, majd rájöttem, hogy semmit nem érek vele. Amúgy is nagyon szívesen farkasszemet néztem volna a férfivel végre, lett volna hozzá egy-két kérdésem, holott tudtam, nagyon csúnyán meg fognak kínozni utána. A bajom az Johhny volt. Őt is belesodortam a dologba. Neki igazából ez volt az első alkalom, hogy túszul ejtették. Nem tudtam, hogy fogja viselni, aggódtam miatta. Féltem, hogy megölik. Aztán kiderült, elég lett volna magamat félteni, mert, hogy is mondjam, elég nagy meglepetést okozott a gyerek.


Úgy bő három órával utánam ő is magához tért. Először nem tudta hol van, majd megpillantott és káromkodott egy hatalmasat. Erre kitört belőlem a nevetés. Majd belőle is. Gyorsan tisztáztuk a helyzetet. Nem volt bonyolult, mindössze elmondtam, hol vagyunk, és mit kell tennünk sürgősen. Ez elméletben istenien hangzott, csak sajnos kivitelezhetetlen volt. Ugyanis azt mondtam neki, sürgősen meg kell szöknünk innen, mert ki fognak nyírni. A probléma az volt, hogy lekötöztek mindkettőnket. Ezzel pedig nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De szerencsére jött a Patkány és ez a gondunk megoldódott. 

Máig nem fogom fel, hogy mi is történt pontosan, de a végeredmény a lényeg. Ami nekünk lett kedvező. Mert hát besétált a garázsba a hőn szeretett ellenségünk, majd kérdezgetett Johhnytól, aki próbált mindig a lehető legflegmábban válaszolni. Erre Patkány elvigyorodott, majd megkérdezte a társam, hogy ha lazít a kötelén, szívesebben beszélget e vele. Ezen majdnem felröhögtem, de nem tudtam. Ugyanis a kérdés után olyan dolog történt, amire egyikőnk sem számított. 
Nem tudom miért csinálta, de megtette. A rágcsálóképű majdnem teljesen eloldotta Johhny kötelét majd megölelte. Ezen totál lefagytam. Lehet, pont ez volt a célja, hogy eljátssza a jóindulatút, majd ledermeszt minket. Szerencsére nem jött be neki. 

Én persze kiakadtam a dolgon rendesen, de hála a magasságosnak a barátom észnél volt. Először elmosolyodott, mint akinek tetszik a dolog, még egy halk nevetést is megeresztett, majd a következő pillanatban lábai közé vette a bűnöző fejét, megragadta és egy nagy lendülettel tekert rajta egy hatalmasat. Olyat roppant Patkány feje, hogy még nekem is fájt. Aztán csak lestem. Nagyon meglepett a dolog. Ezt nem gondoltam volna az újdonsült bandatagról. (Jó, sejtettem, hogy erős, de ennyire?! )
Aztán fél perc alatt kiszabadult a kötélből. Igazság szerint, ez már gyerekjáték volt neki, azután, hogy eljátszotta, mennyire örül Patkány ölelésének.


Miután arrébb vonszolta a dögöt, rohant hozzám. De én közöltem vele, hogy hagyjon ott, siessen vissza a többiekhez és hozza őket, mert ha elég gyors, akár véget is vethetünk az ügynek. Ez feldobta, azonnal el is iszkolt a helyszínről, én pedig ott maradtam egyedül és vártam.
Vártam, hogy ki ér ide előbb. A bandánk vagy a férfi. Volt időm gondolkodni mindkét eshetőségen. Egyikben azonnal meghaltam, a másikban a férfi halt meg. Csak reménykedni tudtam, hogy Oxánáék érkeznek meg hamarabb. Na, meg azon is elmélkedtem, hogy vajon Patkány csak elkábult, vagy meg is halt. A szívem mélyén nagyon reméltem, hogy nem élte túl a támadást. Tény, hogy utána Johhnyt simán meg lehetett volna vádolni gyilkossággal, de ez nem érdekelt. Bíztam a csapatban és a lengyel rendőrség jóindulatában. Tavaly ők sokat segítettek nekünk.


Aztán egyszer csak nyílt az ajtó és mögötte felbukkant Johhny. Nagyon megörültem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és elmosolyodtam. Ez az állapot tartott körülbelül tíz másodpercig. Aztán a vigyorom azonnal lehervadt, mert megláttam a srác mögött a férfit egy hatalmas baltával a kezében. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Előre láttam, mi fog történni. Visszaszámoltam magamban. Egészen konkrétan láttam, Johhnynak hány másodperce van hátra.
A férfi rám vigyorgott, aztán Johhny is, de, csak mert nem látta, mi van mögötte. Hirtelen eltorzult az arcom és könnybe lábadt a szemem. Nem akartam elhinni, hogy ennek így kell történnie. Egy új barátot szereztem, körülbelül egy hónapra, ez futott át a fejemen utoljára.
Míg ezek lejátszódtak bennem, a férfi a magasba emelte fegyverét és lesújtani készült. Erre azonban nem került sor. Ugyanis egyszer csak megakadt és összeesett. Igen ám, csak a balta akkor már a magasban volt. Így az a gravitációnak hála, leesett, és agyoncsapta Johhnyt. Én pedig besokalltam. Elájultam az idegtől.