2011. november 19., szombat

Első lépés kipipálva!

A hétre tervezett találkám Adriannal meghiúsult, el kellett pár dolgot intéznem a szeretett osztályomnak. Nem bánom, egy alkalmat kihagyhatok egy hónapban. Viszont jövő héten duplán fogok pótolni.

Adrian sok sok kitartó, kemény munka árán szerzett egy magánrepülőgépet nekünk Litvániába.  Egy Lidunuva Anastazia nevű litván nő elvisz minket a szállítmánya mellett. Elég simán fog menni a felszállás, mert a gép Debrecenből indul, így nem is kell olyan sokat utaznom. Sokkal nagyobb gond lesz ha a hiányom feltűnik valakinek, bár emiatt szerintem nem kell sokat aggódnom. Sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi lesz, ha elkezdenek minket keresni, de úgy határoztam magamban hogy olyat nem játszunk, hogy egy kis adatot innen, egy kicsit onnan.... Haza csak akkor fogok térni, ha elintézek mindent, megoldom a rejtélyt, a gyilkosom lecsukatom. Csak akkor lesz értelme visszajönni ha biztonságban érzem majd magam. Így viszont elképzelhető az is hogy kihagyok pár hónapot vagy évet az iskolából, de hidegen hagy. Remélhetőleg elfelejt mindenki mire visszatérek, és nem fognak rám emlékezni még a barátaim sem. 

Előreláthatólag December első hetében indulunk, viszont nem lesz elég téli ruhákat vinni. Viszek nyári cuccokat is, összes pénzem ami van, minden fontosabb cuccot és igyekszem nem nyomot hagyni magam után otthon. Miután leszállunk Litvániában, még nem tudom melyik városban, de az első az lesz hogy keresek Adriannal egy állandó lakhelyt. Szükség lesz egy bázisra, remélhetőleg találunk egy jó helyet lehetőleg valahol vízközelben, mert hát Ivanovics tengerész volt. Ha ez mind sikerül, akkor már a többi csak a szerencsén fog múlni.

Azon még mindig komolyan gondolkodom, hogy azért valami búcsúlevelet kéne írnom a barátaimnak hogy talán még látnak élve, de nem vagyok benne biztos hogy szívesen látnának ezek után, így lehet jobb ha eltűnök innen örökre és vissza sem térek erre a helyre soha. De ez még a jövő zenéje, addig 1000 féle dolog történhet velem, az hogy melyik valósul meg fogalmam sincs. Csak sok szerencsét tudok magamnak kívánni...

2011. november 15., kedd

WÁÁÁ EZ KÉSZ ŐRÜLET!

Tegnap ígéretemhez hűen elmentem Adrianhoz. Rengeteget kutakodott, mert beteg lett, csakhogy eredménytelenül. Az internetet kimerítettük teljesen, mindent megnéztünk amit csak lehetett. Így maradtak a könyvek plusz személyes holmik. Ezt úgy értem hogy nyilván valamelyik csak vezetett naplót az áldozatok közül, így ha egy olyan birtokába jutunk, rengeteg információt szerezhetünk Ivanovicsról. Csakhogy annak a valószínűsége igencsak kevés, hogy belebotlunk egy ilyen személyes tárgyba, de a remény hal meg utolsóként. Amúgy is, úgy tűnik semmi vesztenivalóm, a barátaim kezdenek rám unni (meg is értem őket maximálisan) hiszen nem tudnak erről a dologról, viszont szinte mindig lógok a közös programról. Összességében ez elég rossz, de amint ennek vége megpróbálok kibékülni velük. Remélem meg fognak érteni... Csak azt nem tudom, hogy ez meddig fog elhúzódni, fogalmam sincs hogy 1 hónap vagy 1 év lesz mire megoldódik a helyzet.

Szóval, ott jártam hogy nyomoztunk Adriannal. Megtudtuk Ivanovics egyik áldozatának a nevét és foglalkozását. A hideg rázott mikor kiderült hogy Nyikolay Drozdov egy tengerész volt aki 1823-ban eltűnt. Mint kiderült a kalózok elrabolták, majd ő csatlakozott hozzájuk. Valószínűleg üzletet köthetett Ivanoviccsal és nem sikerült megegyezniük, ezért az ük ük nagyapám megölte. Viszont hogy többet tudjunk meg erről az esetről el kéne utaznunk Litvániába ahol addig élt, megkeresni a leszármazottait stb...
 
Ez nagyon nagy szervezést vesz igénybe, főleg mert iskola van és nem hagyhatok ki, mert kinyírnak ha a szüleim rájönnek. Úgyhogy ezt is Adrianra bíztam. Amíg én tanulok addig ő felveszi a kapcsolatot egy olyan emberrel aki ki tud minket vinni oda. A visszajövetel nincs tervben, egészen addig, amíg meg nem találtuk azt, amiért mentünk. Szóval megtalálom a végzetem a halálom árán is. Elég optimistán látom a dolgokat... Nem számíthatok senkire Adrianon kívül, ha vele lesz valami, örökre egyedül maradok a gyilkosom ellen. De nincs visszaút, mostmár ha elkezdtük ezt az egészet, akkor be is fogjuk fejezni! Most ki kell pihenni magam... Jó8 világ!

2011. november 13., vasárnap

Minden idegen

2011. November 12.-őt írunk, fél év telt el a nyomozás kezdete óta. A kórházat nagy nehezen túléltem, nem volt kellemes, de a barátaim sokat segítettek és átvészeltem ezt az időszakot.

Adrian szinte mindennap meglátogatott, hozott valami finomságot, emellett rengeteget segített nyomozni. A kinti munkát ő végezte, elment könyvtárba, meg ok unalmas helyre míg én ágyban kutattam. Nagyon szépen haladtunk, augusztusra, mire én kikerültem a kórházból, rengeteg adatot összeszedtünk Brian Ivanovicsról. Az élete összes mozzanatát sikerült megtudnom, egészen gyermekkorától. Elég mímelős munka volt, de ami muszáj, az muszáj. Megtudtam, hogy eredeti lakóhelyük Oroszország volt, onnan kiűzték őt és a családját, mellesleg azért mert egy bűnszervezet vezetője volt. Így rengetegen akarhatnak bosszút állni rajta, csak az a kérdés, kinek ártott akkorát, hogy rajtam álljon bosszút miatta. Az a barátgyilkosságos történet meg még a legfinomabb sztori volt, a többihez képest... De engem egyik rémisztő sztori sem tudott elijeszteni, folytattam a keresést. Úgy körülbelül 250 ember halála szárad a lelkén. Aztán még azoknak a leszármazottjai, azoké is.... Vagy 3 generációval ezelőtt voltak ezek az esetek, és most meg kell találnom egy idióta rokont, aki valakijéért bosszút akar állni rajtam, az ük-ük nagyapám miatt. Ez eléggé komikus szerintem, de ha az életem a tét, akkor nincs sok választásom hogy mit tegyek, nyomozok és kész.

A nyomozás sebessége most kicsit visszafogottabb, mert szeptembertől gimnazista lettem, van heti 12 angol órán, elég nehezen haladok. Nem tudok egyszerre 1000 felé figyelni, pedig szeretnék. Vannak új barátaim is, velük is kéne foglalkoznom. Köztük egy csendes srác, vele elvagyok akárhol, egy komplett idióta, akivel mindig röhögő görcsöt kapok és ott van a régi banda is. Nagyon jó csapat vagyunk, könnyen segítjük egymást, ez látszik abból is, hogy az iskola legjobb osztálya díjat elnyertük már. Szóval mindenem megvan, amit csak kívánhatnék, de mégsincs semmi. Ezek a barátok nem tudnak erről. Ezt Adriannal ketten csináljuk, mi vagyunk érintettek ebben. Viszont amíg a többiek nem tudnak semmit, kb havi 4-szer tudunk nyomozni, és ez nagyon rossz. Sajnos az utóbbi időben egyre több a veszekedés is a barátaimmal, mert szinte mindig lemaradok valamiről, a nyomozás miatt. Úgyhogy most szét vagyok esve, de össze kell magam szedni. Sikerülnie kell.

Holnap megyek Adrianhoz, remélem találunk pár értékes információt. Sok sikert nekünk !

Újratöltve!



Nos, úgy döntöttem újraindítom ezt a blogot és további történeteket írok ide, lesz köztük valós és kitalált is, a lényeg hogy elszórakoztatom magam és remélem titeket is.

2011. április 16., szombat

Nyomozás Indul!


-Mindjárt összehányom magam- gondoltam miközben bevettem a köptetőt.

Már két hete a kórházban voltam, és az állapotom nagyon lassan javult. Kiderült, hogy boka és nyaktörést szenvedtem, emellett nagyon sok vért veszítettem.
Adrian bezzeg már teljesen meggyógyult. De azért minden nap feljön, hogy rám nézzen meg minden....

Elhozta a laptopját is, így szerencsére nem unom halálra magam. Viszont nagyon rossz érzés egész nap ágyban feküdni. Viszont ÉSZ és INTERNET lévén belekezdhetünk a kutatásba az ük-ük nagyapám ügyében. Még szinte semmit sem találtunk , de azért nem adjuk fel.

Tegnap, egy öt óra hosszán át tartó kínkeserves keresgélés során találtam valami érdekeset.

Egy Brian Ivanovics nevű férfiról szólt a cikk. 1799-ben született( pont az a kor osztály!!) és egy borzasztó történet kapcsolódott hozzá. Egy férfi meggyilkolta barátja feleségét bosszúból. Méghozzá egy ferde KAMPÓval, ami az illusztrációban ugyanúgy nézett ki mint a kampósé. A rendőrség lecsukta, a börtönben halt meg. A volt barátja viszont megőrült. Elkezdte gyilkolni Brian családját és megesküdött, hogy halála után sem hagyja abba. Nem vették komolyan, öngyilkos lett.

A szobájában volt, a kampóval együtt. Egy búcsúlevelet hagyott, amin ez állt. " 2011. Április 16. BOSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!!!!"


Halálra voltam rémülve. Az pont ma éjjel van.

2011. február 10., csütörtök

Menekülés a sikátorból



...és felsikoltott. Egy alak jött felém. Adrian volt az.

- Hogy a francba jöttél rá hogy itt vagyok?! -kérdeztem meglepve.

- Már megint egy sötét villanás a fejemben, és bejött a kép hogy baj van. Nem tudom hogyan, de mostanában érzem ha bántanak.

-Hé! Figyelj!!!!!!

Adrian nekiesett a kampósnak és sikerült kicsit megijesztenie. Nagyon bíztam benne, hogy el tudja ijeszteni. És akkora mákom volt! Sikerült neki! Ám hogy ne legyen teljes az öröm, a kampós megsebesítette Adriant a nyakánál.

Ütemesen spriccelt ütőeréből a vér. Még jó hogy erős idegzetű ember vagyok.

OKÉ! Adrian mindjárt eszméletét veszti kínjában, az én lábam használhatatlan. Mit tehetek?

Leültettem a kőre ami ott volt. A mentők érkezéséig meg teszi. De ki hívja a mentőt? Ajjaj -gondoltam, ha ilyen trehány vagyok, még rossz vége lesz a dolognak. Fel kell hívnom Ryant. Szegényt készítsem ki? Nem tehettem mást. Felhívtam.

Nagyon kétségbe volt esve miattam Ryan, de ez van. Rosszabb is lehetne a helyzetem. Hála a segítségének 10 perc múlva kiértek a mentők.



Most biztosan egy darabig kampós mentem helyen leszünk. A kórházban...

2011. február 7., hétfő

Sikátoros Kaland



Péntek este volt. Szokás szerint ballagtam haza a fagyizótól.

Otthon ledobtam a táskám és felkaptam a görkorim. 5 perc alatt, észrevétlenül elhúztam otthonról. Ez igen!

Egészen egy sötét sikátorig meg sem álltam. Fogalmam nincs miért oda mentem, de mintha az elmém mélyén mondta volna azt valami. Péntek van, 13.-a -gondoltam magamban.
(Tök hátborzongató így belegondolni, hogy péntek 13-án egy sötét sikátorba mész korival. De sebaj, nem vagyok és sosem voltam ijedős alkat.)

Igen ám, csakhogy amikor bementem, világbajnoki módon eltaknyoltam valamiben. Egy csontban.
Nem tudtam mire vélni, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentősséget neki.

És ekkor valami robbant. A hátam mögül egy alak emelkedett a levegőbe. Egyik kezén olyan kampó volt, amilyet a kalózokon látni manapság. Nem tudom mit akart, de én képtelen voltam megmozdulni. Rám rontott. Megtámadott. Bántani akart!

-Ezt az ük apádért kapod! - figyelmeztetett- és a kampójával felsértette a bal kezem egyik erét. Nem fájt, mert le voltam bénulva. Ekkor a fejem vette célba. Ömlött belőlem a vér. Már fájt.


Ekkor váratlanul felvisított. A hátam mögül a sikátor bejáratánál egy alak állt. Adrian volt...