Reszketem a hidegtől... Már fél napja egy idegen autó hátuljában kuksolok. Tető nincs, kint vadul őrjöng a szél, mindenem szétfagyott. Óriási erőt kell kifejtsek ahhoz, hogy ne essek ki a járműből, de érzem, hogy itt kell maradnom, nem szabad leesnem, mert meghalok.
Pár óra múlva megérkezünk, beraknak egy zsákba, felcipelnek valahová. Nem tetszik ez nekem. Egy üstbe tesznek bele. Nem hiszem el... Meg fognak főzni ebédre. De nem ettek meg. Kihalásztak, rám aggattak valami ruhát és kihajítottak a legfelső ablakon.
Megkapaszkodtam az utamba eső első fában. Élesen tenyerembe vágott, de a fájdalommal mit sem törődve, ágról-ágra, fáról-fára ugráltam, mint egy mókus. Összecsikartam az egész testem, dőlt belőlem a vér, de minél hamarabb és minél messzebbre el akartam távolodni e helytől. Nagyon tempósan haladtam. Egyszer már automatikusan szökkentem a következő fára, de nem jött a kezembe egy ág sem. Ekkor eszméltem rá, hogy vége az erdőnek, és kiugrottam egy vízesés fölé.
Lenéztem, zubogó víz, hegyes sziklák. Ennél rosszabb helyen nem is köthettem volna ki. A zuhanás tíz másodpercében lepergett előttem az életem, elhunyt barátaim arcai jelentek meg előttem. Végül becsuktam a szemeim és becsapódtam egy sziklába. Nem éreztem fájdalmat, de tudtam, hogy ez a vég, meghaltam....
Vagy mégsem? Éreztem... Valaki rázott. Kinyitottam két szemem és a vigyorgó Jakubot láttam magam mellett. Körbenéztem... Az ágyamban voltam. Ezek szerint ez csak egy idióta álom volt. Viszont határozottan leizzadtam alvás közben. Nem tudom van -e valami értelme ennek a hülyeségnek, de ezt majd később megvitatjuk. Most ünneplünk, mert Jakub és Jason megérkeztek hozzánk. Ismét teljes a csapat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése