Tegnap sikerült lábra állítani. Ettől olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Hakän és Jakub nem győztek biztatni míg végre sikerült. Utána életem legőszintébb vigyorát eresztettem meg feléjük. Leírhatatlan érzés volt.
Természetesen azért nem rohanhatunk azonnal kampósunk után, pedig szívem szerint azt tenném, de ez így öngyilkosság lenne. Szépen visszavonulunk, éljük a rendes életünket és csendben szerezzük az információkat, aztán egyszer csak lecsapunk. Ez jól hangzik, de nem lesz ilyen egyszerű kivitelezni. De mi mindent megteszünk. Hakännak és nekem egyformán fontos ez a küldetés, Jakubnak meg fontos a mi biztonságunk.
Először is még egy hétig nem futhatok, csak lépegethetek. Másodszor otthonom sincs... Egyedül nem igazán vágyom vissza a bunkerba... Szerencsére Jakub és Hakän felváltva "befogad" így éhen nem halok és lesz hol aludnom... De ez nagyon megalázó dolog. Úgyhogy amíg nem leszek totálisan jól minden tőlem telhető adatgyűlytés olvasást megteszek. Majd a legközelebbi meccsükre is kimegyek az embereket figyelni. Sose lehet tudni hol bukkan fel a mi emberünk és hogy Hakänt hol figyeli.
És szerintem mostanában igenis figyeli... Teli van ilyen hírrel a helyi újság. Mostanában rengeteg, szinte minden nap történik egy gyilkosság a környéken. A támadóról persze senki sem tud semmit, csak annyit hogy valami görbe micsodával vágja el áldozata torkát. Nem lepődnék meg, ha kiderülne arról hogy egy kampó az. De ezek csak feltételezések, majd a későbbiekben kiderül/kiderítjük hogy mi is ez. Addig éljünk túl mindent... ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése