A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen
küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős
volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy
hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a
pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.
Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki
kiszabadult az intézetből és tombolt....
A tény, hogy
ismét szembe kell néznünk legádázabb ellenségünkkel, hatalmas sokként ért
minket. A több mint négy órás repülés végére sem sikerült magunkhoz térni
belőle. Egyszerűen rettegtünk. Rengeteg minden eszünkbe jutott az alakkal
kapcsolatban. Az összes máig meglévő sérülésem elszenvedésének története,
minden borzalmas pillanat a fogságában és a számtalan társam is, akikkel ő
végzett.
Egy pillanatra az is megfordult a fejünkben, hogy passzoljuk a küldetést. De
szerencsére ott volt velünk Greg és lebeszélt róla minket. Nem volt annyira
nehéz dolga. Csak felhozott pár elég nyomós indokot arra, hogy vajon miért
nekünk szánták ezt a gazembert. Tök logikusan érvelt, elmondta, szerinte csak
mi vagyunk képesek megállítani őt, így ha visszalépünk, az összes csapat
Svédországban fog kimúlni. Ezt meg nem akarhatjuk. Hiszen akkor ugyanúgy menne
a bűnözés tovább...
Nem sokkal a beszélgetésünk után megérkeztünk Stockholmba. Elég kalandosra
sikerült a földet érés, ugyanis éppen egy hóvihar tombolt. De a lényeg az, hogy
nagyobb zűr nélkül sikerült landolnunk...
A reptéren még nagyon a gépen történtek hatása alatt voltunk, így több dolog is
elkerülte a figyelmünket. (Ezalatt olyan dolgokat értek, melyek észre nem
vétele súlyos bajokat okozott nekünk)
Először is, nem hivatalos, zászlós emberek üdvözöltek bennünket. Ez azért nem
tűnt fel, mert út közben módosították a célállomásunkat, nyilván nem volt
idejük összeszedni egy öltönyös fogadóbizottságot. (legalábbis akkor még így
gondoltuk)
Aztán, már az első pillanatban külön szedtek minket. Ez elég zavaró volt, de
úgy véltük, biztos valamilyen hülye előírás miatt teszik ezt, hogy külön
folyosón kell távoznia a nőknek és a férfiaknak.
A dolog akkor
kezdett gyanússá válni, mikor minket, srácokat is több részre akartak osztani.
Ekkor meg is kérdeztem, hogy mégis minek. Erre ők csak annyit feleltek, a
főnökük külön akar tárgyalni velünk. A nőket rögtön oda viszik hozzá, minket
pedig azért szednének ketté, mert az autókban így lenne hely.
A válasz hallatán derültünk egy jót és megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
Gyorsan megegyeztünk, hogy Jakub megy majd egyedül, mi pedig ketten beférünk a
másik járműbe. Kezdtem azt hinni, minden rendben van, csak totál becsavarodtunk
Kampós nevétől. Sajnos elég nagyot tévedtem.
Úgy egy óra múlva
megérkeztünk egy kisebb polgári házhoz. Megint előtört belőlem a rossz
előérzet. Hiszen ez egy nemzetközi bűnözővadász verseny...
Úgy véltem, még ha nincs is elég idejük előkészülni egy teljes delegáció
fogadására, akkor sem egy a semmi közepén lévő kis házban kell erre sort
keríteni.
A gondolatom
megosztottam Greggel.
Ő pedig elgondolkodott. Olyannyira, hogy rá kellett szólnom, mikor megérkeztek
a köszöntőink.
Elég érdekesen néztek ki. Kopott öltözetük, fegyverük és undorító szaguk volt.
Amint megpillantottuk őket, akaratlanul is egy tipikus "are you fucking
kidding me" fejet vágtunk mindannyian, ezért elmagyarázták a helyzetet.
Kiderült, éppen küldetésről érkeznek, Kampóst keresték, csak a parancsnok
idevezérelte őket.
Gyorsan
felvilágosítottak minket a köszöntő-információ cserélő rendezvényükről. A
házba, biztonsági okokból egyesével akartak beengedni minket. Ez az ötlet nem
tetszett nekünk, de végül belementünk, hiszen haladni akartunk. Úgyhogy kő-
papír-olló módszerrel kisorsoltuk, hogy az első ember, akit beküldünk, az nem
más, mint Jakub.
Ő bement, mi pedig kint maradtunk négy őr társaságában vacogni a hóban.
Szerencsére Greggel egy helyről származom, így nyugodtan beszélhettünk
magyarul, az őrzők semmit sem értettek belőle.
Megvitattuk, mit gondolunk a dolgok jelenlegi állásáról. Ő is gyanúsnak
találta, hogy a lányokat más helyre vitték. Ráadásul nem is szóltak róla. Ez
elég figyelmetlen és bunkó dolog volt a részükről.
Aztán az is feltűnt mindkettőnknek, hogy a kint álló férfiaknak nagyon béna
fegyverük van. Mindketten egyetértettünk abban, hogy egy ekkora szervezetnél
egy kis senkiházi titkárnak is jobb fegyvere van, mint ezeknek.
Ezen nevettünk
egy jót, kezdett kicsit jobb kedvünk, lenni.
Ezt követően a
ruhájukat beszéltük volna ki ádáz örömmel, csak valami megzavarta a
társalgásunkat. Éppen szóra nyitottam a szám, egy poént akartam megereszteni az
egyik őr förtelmes sárga pulcsijáról, mikor eget rengető üvöltést
hallottunk a házból.
Azonnal
hátraugrottunk egy métert. Valószínűleg ez mentett meg minket, mert a következő
minutumban egyszerre négyen ugrottak nekünk.
Hála az égnek, Greggel mindig is kiváló csapatot alkottunk, így nagyobb gond
nélkül (kisebb nagyobb káromkodások közepette, pár gyomrossal megúszva)
lerendeztük a négy gazfickót. Aztán gondolkodás nélkül berohantunk a házba.
Legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk ott senkit. Éppen szólni akartam, hogy
szerintem tudom, mi a fene folyik körülöttünk, mikor az egyik autót, amivel
jöttünk, beindították.
Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk
ketten, tanácstalanul...
2014. március 23., vasárnap
2014. március 9., vasárnap
A jeges rémálom -avagy a második küldetésünk története Part 1
Először is, elnézést. Bocsánat....
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam, több mint egy hónapig. Nyilván azt hittétek, elvesztem. Szerencsére nem, bár közel álltam hozzá. Ugyanis az elmúlt hetekben végrehajtottunk egy pokoli nehéz küldetést, melynek során kismilliószor kutyaszorítóba kerültünk.
Ráadásul totál összevisszaság volt a szervezés, mind az egyesület, mind a mi részünkről. Szokás szerint, az első pillanattól kezdve semmi sem úgy történt, ahogy előre megterveztük. De azt hiszem, ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást magunktól. No, de mindent szépen sorjában mondok el. Kezdem a legelején.
Moralez meggyilkolása után vagy két hétig ugyanaz az álmom volt. Minden egyes éjszaka találkoztam vele és mindannyiszor megölt. Remélem, nem kell mondanom, mennyit tudtam aludni...
A tizennégy nap pihenőidő alatt egy kicsit sem tudtam szunyálni, illetve lazítani. Ez nagyon megviselt. Nap, mint nap totál idegbeteg voltam. A többiek meg, hol aggódtak miattam, hol szívattak. Például Oxána minden este benyugtatózott, és reménykedett, hogy végre aludni fogok. Larina minden órában megkérdezte, hogy vagyok.
Velük ellentétben Greg, vett nekem egy üveg Jack Danielst. Vigyorogva átadta, én pedig elszörnyedtem, mikor megláttam a márkát. Majdnem összeestem, akkora görcsbe rándult a gyomrom. Aztán megállapodtunk abban, hogy ez egy nagyon rossz poén volt és többet nem csinál ilyet.
Mikor vége lett a második hétnek, elmentünk a központba. Már nagyon izgatottak voltunk a következő akciónk miatt. Rengeteget találgattunk, hogy merre fognak majd küldeni minket, de igazából egyikünk sem tudhatta biztosra. Így kénytelenek voltunk kivárni azt, hogy a szervezet hivatalosan közölje velünk a dolgokat.
Először gratuláltak nekünk az első fordulóban nyújtott teljesítményünkért, majd ünnepélyesen kineveztek engem a következő missziónk vezetőjének. Ezután kijelöltem a négy kísérőm. Magam mellé állítottam Jakubot, Oxánát, Medát és természetesen Greget. Úgy gondoltam, ha már mennem kell, jöjjön velem minimum két tapasztalt bűnözővadász, plusz legyen olyan ember is, aki fel tudja dobni a hangulatot, ha olyan van. A döntésem után elégedetten állapítottam meg, hogy Greget leszámítva ősi csapat vagyunk. Már anno', mikor Kampóst üldöztük, akkor is ebben a felállásban dolgoztunk.
A délután csúcspontja pedig az volt, mikor a verseny biztos elénk tárta az összes információt. Hamar bebizonyosodott, tényleg hideg vidéket néztek ki számunka.
A célpontunk egy Miroslav Milnovszkij nevezetű orosz úriember lett. Két év alatt több mint 20 milliárd dollárt sikkasztott el. Emellett minimum negyven bankárt megöletett. A szervezet szerint ő az orosz maffia mindenkori atyaúristene.
"A feladatuk pedig nem más, mint elkapni és jogi úton elintézni őt." -mondta a főnökünk. A jogi úton való elintézéstől, őszintén bevallom, libabőrös lettem. Még az életben nem csináltunk ki senkit bíróságon. Fogalmam nem volt, hogy fogjuk ezt megoldani.
Totál kétségbeesetten mentünk haza. Halványlila gőzünk nem volt arról, hogy birkózunk meg a feladattal. Aztán pár óra múlva lehiggadtunk. Elhatároztuk, akármi is lesz, mi mindent megteszünk, amit tudunk.
Ezért a következő napot alapos bevásárlással töltöttük. Oxy vett egy csomó ügyészi könyvet, jogtárakat. Meda elment téli ruhákat beszerezni, én pedig edzettem a srácokkal.
Úgy voltunk vele, felesleges húznunk az időt, jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
Ezt a felfogást a többiek is osztották, így már két nappal a küldetés megkapása után útnak indultunk.
Egy reggeli fapados repülővel szálltunk fel, mondván, reszkess Oroszország, jövünk.
Ami aztán történt, az maga volt a döbbenet.
Út közben felhívtak minket, hogy átirányítják a gépet, mert mégsem a Miroslav lesz a leendő áldozatunk. A hírre Oxána teljesen kiakadt. Kiosztotta a versenyszervezőt, hogy milyen dolog ez, már felkészültünk, téli ruhánk van, orosz állampolgárságunk, ők pedig csak úgy elküldenek egy másik vidékre.
Erre a szervező csak annyit mondott, hogy emiatt nem kell aggódnunk, szintén hideg helyre megyünk, mindössze pár országgal arrébb. Ugyanis a személy, akit el kell kapnunk, Brian "Jörg" Ivanics, aki egy svéd elmegyógyintézetből szökött meg egy hónapja.
Annyira veszélyes bűnöző, hogy mióta elszabadult, retteg az egész ország. Ja, meg már három delegációt is odaküldtek megállítani, csak az egy hétnél egyik csapat sem bírta tovább. A jómadár az összes holttestet elpostázta a szervezetnek. (Ebből is látszik, baromira nem fél tőlük.)
A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.
Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam, több mint egy hónapig. Nyilván azt hittétek, elvesztem. Szerencsére nem, bár közel álltam hozzá. Ugyanis az elmúlt hetekben végrehajtottunk egy pokoli nehéz küldetést, melynek során kismilliószor kutyaszorítóba kerültünk.
Ráadásul totál összevisszaság volt a szervezés, mind az egyesület, mind a mi részünkről. Szokás szerint, az első pillanattól kezdve semmi sem úgy történt, ahogy előre megterveztük. De azt hiszem, ezt már megszoktuk és nem is vártunk mást magunktól. No, de mindent szépen sorjában mondok el. Kezdem a legelején.
Moralez meggyilkolása után vagy két hétig ugyanaz az álmom volt. Minden egyes éjszaka találkoztam vele és mindannyiszor megölt. Remélem, nem kell mondanom, mennyit tudtam aludni...
A tizennégy nap pihenőidő alatt egy kicsit sem tudtam szunyálni, illetve lazítani. Ez nagyon megviselt. Nap, mint nap totál idegbeteg voltam. A többiek meg, hol aggódtak miattam, hol szívattak. Például Oxána minden este benyugtatózott, és reménykedett, hogy végre aludni fogok. Larina minden órában megkérdezte, hogy vagyok.
Velük ellentétben Greg, vett nekem egy üveg Jack Danielst. Vigyorogva átadta, én pedig elszörnyedtem, mikor megláttam a márkát. Majdnem összeestem, akkora görcsbe rándult a gyomrom. Aztán megállapodtunk abban, hogy ez egy nagyon rossz poén volt és többet nem csinál ilyet.
Mikor vége lett a második hétnek, elmentünk a központba. Már nagyon izgatottak voltunk a következő akciónk miatt. Rengeteget találgattunk, hogy merre fognak majd küldeni minket, de igazából egyikünk sem tudhatta biztosra. Így kénytelenek voltunk kivárni azt, hogy a szervezet hivatalosan közölje velünk a dolgokat.
Először gratuláltak nekünk az első fordulóban nyújtott teljesítményünkért, majd ünnepélyesen kineveztek engem a következő missziónk vezetőjének. Ezután kijelöltem a négy kísérőm. Magam mellé állítottam Jakubot, Oxánát, Medát és természetesen Greget. Úgy gondoltam, ha már mennem kell, jöjjön velem minimum két tapasztalt bűnözővadász, plusz legyen olyan ember is, aki fel tudja dobni a hangulatot, ha olyan van. A döntésem után elégedetten állapítottam meg, hogy Greget leszámítva ősi csapat vagyunk. Már anno', mikor Kampóst üldöztük, akkor is ebben a felállásban dolgoztunk.
A délután csúcspontja pedig az volt, mikor a verseny biztos elénk tárta az összes információt. Hamar bebizonyosodott, tényleg hideg vidéket néztek ki számunka.
A célpontunk egy Miroslav Milnovszkij nevezetű orosz úriember lett. Két év alatt több mint 20 milliárd dollárt sikkasztott el. Emellett minimum negyven bankárt megöletett. A szervezet szerint ő az orosz maffia mindenkori atyaúristene.
"A feladatuk pedig nem más, mint elkapni és jogi úton elintézni őt." -mondta a főnökünk. A jogi úton való elintézéstől, őszintén bevallom, libabőrös lettem. Még az életben nem csináltunk ki senkit bíróságon. Fogalmam nem volt, hogy fogjuk ezt megoldani.
Totál kétségbeesetten mentünk haza. Halványlila gőzünk nem volt arról, hogy birkózunk meg a feladattal. Aztán pár óra múlva lehiggadtunk. Elhatároztuk, akármi is lesz, mi mindent megteszünk, amit tudunk.
Ezért a következő napot alapos bevásárlással töltöttük. Oxy vett egy csomó ügyészi könyvet, jogtárakat. Meda elment téli ruhákat beszerezni, én pedig edzettem a srácokkal.
Úgy voltunk vele, felesleges húznunk az időt, jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
Ezt a felfogást a többiek is osztották, így már két nappal a küldetés megkapása után útnak indultunk.
Egy reggeli fapados repülővel szálltunk fel, mondván, reszkess Oroszország, jövünk.
Ami aztán történt, az maga volt a döbbenet.
Út közben felhívtak minket, hogy átirányítják a gépet, mert mégsem a Miroslav lesz a leendő áldozatunk. A hírre Oxána teljesen kiakadt. Kiosztotta a versenyszervezőt, hogy milyen dolog ez, már felkészültünk, téli ruhánk van, orosz állampolgárságunk, ők pedig csak úgy elküldenek egy másik vidékre.
Erre a szervező csak annyit mondott, hogy emiatt nem kell aggódnunk, szintén hideg helyre megyünk, mindössze pár országgal arrébb. Ugyanis a személy, akit el kell kapnunk, Brian "Jörg" Ivanics, aki egy svéd elmegyógyintézetből szökött meg egy hónapja.
Annyira veszélyes bűnöző, hogy mióta elszabadult, retteg az egész ország. Ja, meg már három delegációt is odaküldtek megállítani, csak az egy hétnél egyik csapat sem bírta tovább. A jómadár az összes holttestet elpostázta a szervezetnek. (Ebből is látszik, baromira nem fél tőlük.)
A telefon után csak füstölögtünk. Egy viszonylag nehéz, de veszélytelen küldetésből átirányítottak minket majdnem hogy a biztos halálba.
Mikor picit megnyugodtunk, elkezdtünk agyalni. Ugyanis a bűnöző neve ismerős volt valahonnan. Gyorsan elő is kaptam az telefonom és rákerestem. Aztán egy hatalmas káromkodás hagyta el a szám.
Rájöttem, hogy ki ő. Leesett, miért olyan ismerős a neve. Ugyanabban a pillanatban Oxána és Meda is megvilágosodott. Ők is elborzadtak.
Ugyanis a férfi, akit ránk osztottak, nem más volt, mint Kampós. Aki kiszabadult az intézetből és tombolt....
2014. január 26., vasárnap
Első küldetés letudva avagy a Chilei "Jani" becserkészése PART2
Cirka
18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik
legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit
elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a
férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket. Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...
A nagy találkozás azonban elmaradt, ugyanis a hely teljesen üres volt. Lehet, számítottak ránk. A rajtaütésünk nem sikerült. Ezért nagyon elkeseredtünk. Olyannyira, hogy Oxána fogta magát és szó nélkül hazament, Greg és Cobbler elmentek sétálni, Meda pedig elindult bevásárolni vacsorára. Én meg ott álltam és néztem ki a fejemből. Éreztem, valami nem stimmel. Lehetetlen, hogy nincs itt senki. Biztos van egy rejtekhelyük, megkeresem -gondoltam.
A város feketepiaca tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy nagy hangár. Egy hatalmas, magas fém épület, melyben valószínűleg mezőgazdasági gépeket tartottak télen. Ebből adódóan belül teljesen tágas volt és nem voltak falak, így aki bement, láthatta az egész belső részt.
Először alaposan körbejártam az épületet, megnéztem, nincsen -e valahol csapóajtó, pince, vagy földalatti bejárat. Egyetlen ehhez hasonló dolgot sem találtam. Ekkor úgy döntöttem, bemegyek és alaposan felderítem a terepet. Végigjártam a sorokat, bekukkantottam a ponyvák alá, de tényleg minden üres volt. Már éppen ott akartam hagyni az épületet mikor az egyik sarokban megpillantottam valamit. Egy biztonsági kamerát, mely pirosan villogott, magyarul felvételt készített. Ebből azonnal rájöttem, hogy biztosan használják még ezt a helyet valamire, hiszen ki csinálna videofelvételt egy teljesen elhagyatott helyről...
Odamentem az eszközhöz, felmásztam egy létrára, amit a hangárban találtam, majd kikapcsoltam. Ha az ellenségünk próbál figyelemmel követni minket, akkor annak véget kell vetnem -okoskodtam.
Pár pillanat után úgy döntöttem, elviszem a kamerát, és megmutatom a többieknek. A létráról nem volt kedvem lemászni, ezért leugrottam. Úgy voltam vele, gyakorolnom kell az ugrásból való földre érést.
Ekkor történt egy váratlan dolog. A padló beszakadt alattam, én meg még vagy három métert zuhantam, mielőtt becsapódtam. Az érkezés fájt, hatalmasat koppantam. Nem számítottam erre.
Miután összeszedtem magam, átértékeltem a helyzetem. Nem akartam visszamenni, hiszen felfedeztem egy titkos valamit. Viszont nem voltam biztos benne, hogy a nyomozásra nézve is hasznos dolgot találtam. Ezért, mielőtt haza indultam, mindenképpen utána akartam járni annak, hová vezet az alagút. Így hát elindultam előre és hagytam, hogy a fejem vigyen. Úgysem volt konkrét célom.
Ezt a határozatlanságot később megbűnhődtem, nem gyengén. Ugyanis körülbelül háromszáz méter séta után egy ajtóba botlottam. Megörültem, hisz végre valami történt.
Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, kíváncsi voltam, mi van odabent. (Így utólag belegondolva, ekkora baromságot ritkán követek el, mint itt tettem...)
Mikor beléptem a szobába, még nem számítottam rá, hogy pár másodperccel később majd egy kisebb hadsereggel fogok farkasszemet nézni. Arra meg végképp nem, hogy ez a "sereg" Moralez bandája lesz.
Mikor megpillantottak, néztek egy nagyot, a következő pillanatban pedig már ugrottak is rám. Szerencsére nem fagytam le, így amint észrevettem őket, szaladtam is visszafelé. Az alagút végéig olyan sprintet levágtam, mint még soha. A probléma akkor kezdődött, mikor elértem a helyet, ahol beleestem az alagútba. Halvány fogalmam sem volt, miként másszak ki. Nagyon magasan volt a hangár padlója.
Ezért futottam tovább és reménykedtem abban, majd valahogy belebotlok egy kijáratba.
Közben átfutott a fejemen pár sötét gondolat is (mi lesz, ha nem élem túl és társai...), ezért miközben az életemért rohantam, kiügyeskedtem a telefonom a zsebemből és hívtam Oxánát. Nem vette fel.
Megcsörgettem Cobblert. Ő sem fogadta a hívást. Kezdtem kétségbe esni.
Majd, egy utolsó esélyt adva magamnak, tárcsáztam Greget. Ő szerencsére felvette a telefonját. Azonnal elkezdtem hadarni, hogy mi van, majd egyszer csak azt vettem észre, nem hallok semmit.
Tudomásul kellett vennem, miközben próbáltam átadni a sok információt a társamnak, az a nyomorult "kommunikációs eszköz" lemerült.
Ugyanabban a pillanatban, mikor erre ráeszméltem, meg is botlottam valamiben és gyönyörűen elnyaltam. Mire feltápászkodtam, a banda már a nyakamban volt. Megpróbáltam összeszedni magam, de már késő volt. Elkaptak.
Azt hittem meg fognak kötözni és elhurcolnak majd a vezérük elé. Ehelyett szimplán leütöttek, és kidobtak a hangárból.
Már sötétedett mire magamhoz tértem. Legnagyobb meglepetésemre nem esett bajom. Nem vágták le semmimet, nem varrták össze a szám és nem is vertek össze. Nem tudtam, mit gondoljak a dologról. Megleptek ezzel a húzással. Nyilván jó okuk volt rá, de akkor még elképzelésem sem volt arról, mi a csuda történt.
Annyira zavarodottnak éreztem magam, hogy úgy döntöttem, mára elég az ügyből, majd holnap folytatom a keresgélést. Ezért hazamentem.
Azonban a ház üres volt. Nem volt otthon senki. (Illetve én hittem azt..)
Ledöbbentem. Aztán eszembe jutott, hogy Gregnek hablatyoltam valamit, míg menekültem. Lehet a keresésemre indultak -gondoltam
Úgy véltem, jobb, ha szólok nekik, hogy megvagyok és megnyugtatom a csapatot. Illetve majd felkészítjük magunkat a nyomozásra, mert végre találtam valami használhatót.
Ez a pár gondolat feldobott egy kicsit, így már mosolyogva indultam a házban lévő vezetékes telefonhoz, hogy hívjam Oxánát. A vonal azonban süket volt. Valami történt a masinával.
Hirtelen észbe kaptam, hogy egy hete is volt valami baja, akkor kint meg kellett mozgatni a kábelt. Így kiszaladtam gyorsan, hogy megigazítsam. Ott azonban meglepve tapasztaltam, nem véletlen, hogy nem tudtam telefonálni, hiszen a kábelt valaki elvágta. Ott lógott a szemem előtt.
Több se kellett, beindult a fantáziám. Összeesküvés elméletet kerestem azonnal. Nem ok nélkül. (Most gondoljatok bele.. Ki a fene szórakozna azzal, hogy pont a mi kábelünket vágja el, akkor, amikor felfedem a gyilkosok búvóhelyét és szólni akarok a bandának róla!?)
Két eshetőséget láttam magam előtt. Vagy csupán a véletlen műve volt a dolog, a hülye helyi fiatalok rosszkor szórakoztak, rossz helyen. Vagy pedig Moralez túl sokat tud rólunk. Sajnos az utóbbi igazolódott be.
Amint visszamentem a házba, körülnéztem kicsit alaposabban, mint mikor először beestem az ajtón. Rögtön feltűnt, hogy a konyhapult, ahol a fegyvereinket tároljuk, nyitva van és üres. Nos, ha a keresésemre is indultak a többiek, akkor sem vitték volna magukkal az összes fegyvert. Az meg, hogy tárva nyitva volt hagyva a pult, külön gyanús volt nekem. De nem rettentett el a dolog. Megnéztem az irattárolónkat. Az is üres volt.
Na, erre már megrebbent a szemöldököm. Komolyan kezdett érdekelni, ki érdeklődött ennyire utánunk.
Az utolsó dolog, amit ellenőrizni akartam, mielőtt elindultam volna megkeresni a társaim, a nappaliban lévő, a szervezettől kapott hivatalos "küldetéslap" volt.
Ám mikor befordultam a szobába, szembe találtam magam egy alakkal. Aki fegyvert fogott rám. Aki nem más volt, mint a srác, aki mögöttem sétált az utcán. Aki eltűnése után halt meg a lány mögöttem a nyílt utcán.
Vigyorgott. Nagyon jól szórakozott rajtam. Nem hibáztattam érte. gyönyörűen tőrbe csalt.
Miközben kiszórakozta magát rajtam, kicsit jobban szemügyre vettem. Aránylag magas, sötét hajú és szemű, gonosz tekintetű srác volt. A tekintetén látszódott, hogy örül, valami sikerült neki. Kék farmert és fekete inget viselt, lerítt róla, hogy iskolás, méghozzá nem is a rosszabb fajta. A karján valami spanyol szövegű tetoválás volt, a homlokán meg egy seb. Valószínűleg sokat harcolt.
Még sok más dolgot megállapíthattam volna róla, de nem akartam. A lényegre rájöttem elég hamar. Nagyon át lettünk vágva. Kijátszottak minket. Hülyét csináltak belőlünk. Hisz végig a szemünk előtt volt az ember, akit kerestünk. Mi pedig valami nagy, böhöm állat bűnözőt kerestünk. Pedig Moralez nem olyan volt. Ő csak egy fiatal srác volt, aki ott állt előttem és szórakozottan nézett engem.
Mikor már tudta, hogy rájöttem, megszólított. Nem úgy beszélt, mint egy tipikus bűnöző. Kimért volt, higgadt és udvarias. Egy kicsit sem volt lekezelő vagy bunkó, mint mondjuk a férfi vagy Kampós. Ez meglepett.
Hirtelen jött zavarom észrevette, sóhajtott egyet, majd előadta, hogy tudja, miért kerestük, és mit akartunk tenni vele. Aztán kifejtette, hogy amúgy nincs ezzel semmi baja, hisz az életbemaradásért küzdünk mi is. Ugyanúgy, ahogy ő is. Csak mi gyilkosokat vadászunk, ő pedig gyilkol. És most ütköztünk. Ergo, valamelyikünk meghal, a másik pedig folytathatja harcát a túlélésért.
Ezzel egyet kellett értsek. Kicsit furcsának találtam, hogy ő az első olyan általunk felderített bűnöző, aki nem kedvtelésből gyilkolt. De hát gyilkos volt. És nem a jó cél érdekében, mint mi. (Mondjuk, manapság ki tudja már, hogy éppen mi a jó cél..)
Hagyta, hogy ezt végiggondoljam. Miután mindent megbeszéltem magammal, leeresztette a fegyvert. Leesett az állam. Nem lőtt le. Sőt. Elmondta, hogy ennyire higgadt, értelmes áldozata még sosem volt. Nem szeret ölni, de muszáj lesz velem is végeznie. Ám előtte szeretné, ha innánk egyet és harag nélkül fejezhetné be a dolgot. Beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy a leendő halott választ italt. Erre vigyorogva közölte, hogy válassz.
Fintorogtam egyet, majd elővettem egy üveg Jack Danielst. Azért megkérdeztem tőle, hogy szereti -e. Azt mondta, fordított helyzetben ő is azt választotta volna.
Itt majdnem megjegyeztem hangosan, hogy honnan tudja, hogy nem az következik -e majd be, de türtőztettem magam. Annyira ügyesen játszottam a beletörődöttet, hogy akár Oscart is kaphattam volna érte.
Mielőtt koccintottunk, megkérdeztem, miért tette le a fegyvert, hisz annyira azért nem vagyok gyámoltalan, hogy egy fegyvertelen ember fogságában legyek.
Erre csak nevetett egyet és kijelentette, szerinte ahhoz túl becsületes vagyok, hogy egy fegyvertelent hátba támadjak, bármilyen szituációban is. Úgy pedig mi értelme van a békére inni, hogy közben fegyvert fog rám.
Ebben megint csak igazat kellett adjak a srácnak. Nem is húztam tovább az időt, odamentem hozzá, majd egy félmosoly kíséretében koccintottam vele és lehúztam az adagom.
Olyan nagy lendülettel hajtottam fel az italt, hogy egy kis része a számról a ruhámra és a kezemre csepegett. Erre Moralez röhögve közölte, hogy nem is kell megöljön, majd a pia megteszi. Ehhez nevetve hozzátettem, hogy magyar vagyok, nekem sokkal több alkohol kell ahhoz, hogy bajom legyen. Itt egy pillanatig elgondolkodott, majd felajánlotta, igyunk még egyet. Úgy nem fog annyira fájni, mikor elvágja a torkom, meg hát, részegen úgysem fogok ellenkezni.
Belementem a dologba, mondtam neki öntsön most ő, én addig megtörlöm a kezem.
Lehajoltam, hogy beletöröljem a már ragacsos nedűt a szőnyegbe. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a bokámnál. Majdnem feljajdultam és ugrottam egy hatalmasat. De szerencsére észnél voltam, összeszorítottam a fogaim, és elmosolyodtam. Rájöttem, hogy mikor a hangárnál elkaptak, jól megmotoztak és kidobtak, a zoknimba rejtett kést nem vették észre. Ezzel a baklövéssel hatalmas lehetőséget adtak nekem.
Moralez teljesen magabiztos volt, hátat mert fordítani erre a pár pillanatra, hogy töltsön két pohár italt, hiszen tudta, az emberei megmotoztak engem, tehát biztosan fegyvertelen vagyok.
Én is csak akkor jöttem rá, hogy van egy fegyverem. Egy lehetőségem, hogy véget vessek ennek a komédiának.
Egy másodpercre villant csak be az, hogy miért nem fog rám fegyvert. Hogy mennyire becsületesnek tart. Ennek hatására kicsit elbizonytalanodtam, hogy normális dolog -e, amit tenni készültem, elvégre háttal állt nekem, és fegyvertelen volt. Viszont veszélyes bűnöző hírében állt, rengeteg ember élete száradt a lelkén és én lettem volna a következő áldozata.
Úgyhogy nem hezitáltam. Halkan kihúztam a vágóeszközt a rejtekhelyéről, felegyenesedtem és elkövettem életem leggerinctelenebb tettét. Gondolkodás nélkül hátba szúrtam a fiút. Próbáltam úgy irányítani a kést, hogy nem öljem meg, viszont ne is maradjon eszméleténél a srác, ugyanis a szervezetnek élve kellenek ezek a bűnözők.
Az, hogy ezt mennyire sikerült jól kivitelezni, akkor nem túlzottan érdekelt. Úgy voltam vele, inkább ő haljon meg, mint én. Egyébként a gyilkos mozdulatsort olyan precízen hajtottam végre, hogy Moraleznek nyögni sem maradt ideje. Egyik pillanatban még emeltem a kezem, a másikban már eszméletlenül hevert előttem. Nem voltam büszke magamra, hisz nem fair play módon győztem le, de úgy éreztem, kénytelen vagyok ezt tenni ahhoz, hogy életben maradjak. (Az életem pedig akármilyen módon megvédem. Tisztesség ide vagy oda.)
A következő perceket csendben töltöttem. Az előre kiöntött két pohár whiskyt megittam, majd leültem a fiú mellé a földre. Elmerengtem azon, hogy miért nem húzom csak úgy ki belőle a kést és kímélem meg a további szenvedésektől. Úgy véltem, a korábbi tettem ezzel kicsit jóvátehetném.
Aztán elegem lett a gondolkodásból, kibányásztam a bűnöző zsebéből a mobilját és felhívtam Greget. Gyorsan elmeséltem neki, mi történt, hol vagyok. Azt mondta, ők megtalálták az alagutat, ott vannak, ha mindent megnéznek, hazajönnek. Aztán letette.
Én pedig visszamentem a srác mellé. Úgy öt perce ülhettem mellette, mikor megmozdult. Szenvedett. Nyöszörgött és beszélni próbált. Ám szavait nem hallottam, ugyanis nagyon halk volt. Ezért közelebb hajoltam hozzá.
Így már pár szófoszlányt ki tudtam venni a beszédéből. Valamit a késről magyarázott és arról, hogy ügyes vagyok. Megleptem. Elismerte, hogy legyőztem. Aztán valami olyasmit suttogott, hogy meg akar halni. Nem akar a testület elég kerülni. Öljem meg.
Erre kijelentettem, hogy ne haragudjon meg, de ezt nem tehetem meg, hisz az egyikünk nyerni fog. Ő így is, úgy is meghal, én viszont még szerencsés lehetek, ha élve átadom őt. Ezt a gondolatsort fejtegettem neki, mikor olyat tett, amivel megdöbbentett. A kést kirántotta magából és egy utolsó erőbedobással belém döfte. Na, erre aztán nem voltam rá felkészülve.
Az ijedtségtől elrántottam magam, így a kés nem a szívembe, hanem a hasamba fúródott. Felüvöltöttem, nagyon fájt. Le kellett ülnöm, mert szédültem. Hirtelen hányingerem lett.
Gyorsan gondoltam egyet, kihúztam a kést magamból, és elindultam a fürdőszobába megkeresni az elsősegélydobozt. Nagyon lassan jutottam el odáig, majd összeestem a fájdalomtól, de szerencsére sikeresen megérkeztem. Gyorsan kerestem egy halom fájdalomcsillapítót és egyéb szükséges dolgokat. Ám nem tudtam befejezni a sebem ellátását, mert időközben megérkeztek a többiek és Oxána átvette az orvos szerepét.
Miközben fertőtlenített és kötözött, elmeséltem neki mindent, ami az elmúlt órákban történt velem.
Aztán ő kezdett el beszélni. Bocsánatot kért, hogy otthagyott minket, mikor semmit sem találtunk a hangárnál. Azt mondta, nagyon csalódott volt és megijedt, hogy lassan elküldenek minket a fenébe. Nem is számított rá, hogy ilyen váratlanul megtalálom majd őket. Aztán Greg szólt neki, mi történt. Azonnal összekapták magukat és a keresésemre indultak. Ott megtalálták a bandát, akikkel elbántak. Igazság szerint nem is álltak ellen, csak nevetve közölték a csapatunkkal, hogy a vezérük időközben már régen elintézett engem. Miután végeztek, jött a hívásom. Gyorsan körülnéztek, értesítették a szervezetet, majd hazaszaladtak.
Időközben megérkezett az egyesület csapata is, és elvitték Moralez testét. Először féltünk a reakciójuktól (mert ugye élve kérték), de nem haragudtak ránk. Gratuláltak nekünk, és örömmel közölték, hogy két hét pihenőnk van. Aztán kapni fogunk egy küldetést. Addig szerezzünk be meleg ruházatot, mert hideg vidékre fogunk menni. Ennyit mondtak, majd magunkra hagytak.
Ettől a pár dologtól gyorsan elkezdett kattogni az agyunk, pár lehetséges ország felmerült bennünk. Ám a gondolatainkat csak később fejtettük ki, ugyanis fáradtak voltunk. Kimerültünk. De boldogok voltunk, ugyanis teljesítettük a versenyben az első küldetésünket, így tovább jutottunk és közelebb kerültünk a jutalomhoz.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket. Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...
A nagy találkozás azonban elmaradt, ugyanis a hely teljesen üres volt. Lehet, számítottak ránk. A rajtaütésünk nem sikerült. Ezért nagyon elkeseredtünk. Olyannyira, hogy Oxána fogta magát és szó nélkül hazament, Greg és Cobbler elmentek sétálni, Meda pedig elindult bevásárolni vacsorára. Én meg ott álltam és néztem ki a fejemből. Éreztem, valami nem stimmel. Lehetetlen, hogy nincs itt senki. Biztos van egy rejtekhelyük, megkeresem -gondoltam.
A város feketepiaca tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy nagy hangár. Egy hatalmas, magas fém épület, melyben valószínűleg mezőgazdasági gépeket tartottak télen. Ebből adódóan belül teljesen tágas volt és nem voltak falak, így aki bement, láthatta az egész belső részt.
Először alaposan körbejártam az épületet, megnéztem, nincsen -e valahol csapóajtó, pince, vagy földalatti bejárat. Egyetlen ehhez hasonló dolgot sem találtam. Ekkor úgy döntöttem, bemegyek és alaposan felderítem a terepet. Végigjártam a sorokat, bekukkantottam a ponyvák alá, de tényleg minden üres volt. Már éppen ott akartam hagyni az épületet mikor az egyik sarokban megpillantottam valamit. Egy biztonsági kamerát, mely pirosan villogott, magyarul felvételt készített. Ebből azonnal rájöttem, hogy biztosan használják még ezt a helyet valamire, hiszen ki csinálna videofelvételt egy teljesen elhagyatott helyről...
Odamentem az eszközhöz, felmásztam egy létrára, amit a hangárban találtam, majd kikapcsoltam. Ha az ellenségünk próbál figyelemmel követni minket, akkor annak véget kell vetnem -okoskodtam.
Pár pillanat után úgy döntöttem, elviszem a kamerát, és megmutatom a többieknek. A létráról nem volt kedvem lemászni, ezért leugrottam. Úgy voltam vele, gyakorolnom kell az ugrásból való földre érést.
Ekkor történt egy váratlan dolog. A padló beszakadt alattam, én meg még vagy három métert zuhantam, mielőtt becsapódtam. Az érkezés fájt, hatalmasat koppantam. Nem számítottam erre.
Miután összeszedtem magam, átértékeltem a helyzetem. Nem akartam visszamenni, hiszen felfedeztem egy titkos valamit. Viszont nem voltam biztos benne, hogy a nyomozásra nézve is hasznos dolgot találtam. Ezért, mielőtt haza indultam, mindenképpen utána akartam járni annak, hová vezet az alagút. Így hát elindultam előre és hagytam, hogy a fejem vigyen. Úgysem volt konkrét célom.
Ezt a határozatlanságot később megbűnhődtem, nem gyengén. Ugyanis körülbelül háromszáz méter séta után egy ajtóba botlottam. Megörültem, hisz végre valami történt.
Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, kíváncsi voltam, mi van odabent. (Így utólag belegondolva, ekkora baromságot ritkán követek el, mint itt tettem...)
Mikor beléptem a szobába, még nem számítottam rá, hogy pár másodperccel később majd egy kisebb hadsereggel fogok farkasszemet nézni. Arra meg végképp nem, hogy ez a "sereg" Moralez bandája lesz.
Mikor megpillantottak, néztek egy nagyot, a következő pillanatban pedig már ugrottak is rám. Szerencsére nem fagytam le, így amint észrevettem őket, szaladtam is visszafelé. Az alagút végéig olyan sprintet levágtam, mint még soha. A probléma akkor kezdődött, mikor elértem a helyet, ahol beleestem az alagútba. Halvány fogalmam sem volt, miként másszak ki. Nagyon magasan volt a hangár padlója.
Ezért futottam tovább és reménykedtem abban, majd valahogy belebotlok egy kijáratba.
Közben átfutott a fejemen pár sötét gondolat is (mi lesz, ha nem élem túl és társai...), ezért miközben az életemért rohantam, kiügyeskedtem a telefonom a zsebemből és hívtam Oxánát. Nem vette fel.
Megcsörgettem Cobblert. Ő sem fogadta a hívást. Kezdtem kétségbe esni.
Majd, egy utolsó esélyt adva magamnak, tárcsáztam Greget. Ő szerencsére felvette a telefonját. Azonnal elkezdtem hadarni, hogy mi van, majd egyszer csak azt vettem észre, nem hallok semmit.
Tudomásul kellett vennem, miközben próbáltam átadni a sok információt a társamnak, az a nyomorult "kommunikációs eszköz" lemerült.
Ugyanabban a pillanatban, mikor erre ráeszméltem, meg is botlottam valamiben és gyönyörűen elnyaltam. Mire feltápászkodtam, a banda már a nyakamban volt. Megpróbáltam összeszedni magam, de már késő volt. Elkaptak.
Azt hittem meg fognak kötözni és elhurcolnak majd a vezérük elé. Ehelyett szimplán leütöttek, és kidobtak a hangárból.
Már sötétedett mire magamhoz tértem. Legnagyobb meglepetésemre nem esett bajom. Nem vágták le semmimet, nem varrták össze a szám és nem is vertek össze. Nem tudtam, mit gondoljak a dologról. Megleptek ezzel a húzással. Nyilván jó okuk volt rá, de akkor még elképzelésem sem volt arról, mi a csuda történt.
Annyira zavarodottnak éreztem magam, hogy úgy döntöttem, mára elég az ügyből, majd holnap folytatom a keresgélést. Ezért hazamentem.
Azonban a ház üres volt. Nem volt otthon senki. (Illetve én hittem azt..)
Ledöbbentem. Aztán eszembe jutott, hogy Gregnek hablatyoltam valamit, míg menekültem. Lehet a keresésemre indultak -gondoltam
Úgy véltem, jobb, ha szólok nekik, hogy megvagyok és megnyugtatom a csapatot. Illetve majd felkészítjük magunkat a nyomozásra, mert végre találtam valami használhatót.
Ez a pár gondolat feldobott egy kicsit, így már mosolyogva indultam a házban lévő vezetékes telefonhoz, hogy hívjam Oxánát. A vonal azonban süket volt. Valami történt a masinával.
Hirtelen észbe kaptam, hogy egy hete is volt valami baja, akkor kint meg kellett mozgatni a kábelt. Így kiszaladtam gyorsan, hogy megigazítsam. Ott azonban meglepve tapasztaltam, nem véletlen, hogy nem tudtam telefonálni, hiszen a kábelt valaki elvágta. Ott lógott a szemem előtt.
Több se kellett, beindult a fantáziám. Összeesküvés elméletet kerestem azonnal. Nem ok nélkül. (Most gondoljatok bele.. Ki a fene szórakozna azzal, hogy pont a mi kábelünket vágja el, akkor, amikor felfedem a gyilkosok búvóhelyét és szólni akarok a bandának róla!?)
Két eshetőséget láttam magam előtt. Vagy csupán a véletlen műve volt a dolog, a hülye helyi fiatalok rosszkor szórakoztak, rossz helyen. Vagy pedig Moralez túl sokat tud rólunk. Sajnos az utóbbi igazolódott be.
Amint visszamentem a házba, körülnéztem kicsit alaposabban, mint mikor először beestem az ajtón. Rögtön feltűnt, hogy a konyhapult, ahol a fegyvereinket tároljuk, nyitva van és üres. Nos, ha a keresésemre is indultak a többiek, akkor sem vitték volna magukkal az összes fegyvert. Az meg, hogy tárva nyitva volt hagyva a pult, külön gyanús volt nekem. De nem rettentett el a dolog. Megnéztem az irattárolónkat. Az is üres volt.
Na, erre már megrebbent a szemöldököm. Komolyan kezdett érdekelni, ki érdeklődött ennyire utánunk.
Az utolsó dolog, amit ellenőrizni akartam, mielőtt elindultam volna megkeresni a társaim, a nappaliban lévő, a szervezettől kapott hivatalos "küldetéslap" volt.
Ám mikor befordultam a szobába, szembe találtam magam egy alakkal. Aki fegyvert fogott rám. Aki nem más volt, mint a srác, aki mögöttem sétált az utcán. Aki eltűnése után halt meg a lány mögöttem a nyílt utcán.
Vigyorgott. Nagyon jól szórakozott rajtam. Nem hibáztattam érte. gyönyörűen tőrbe csalt.
Miközben kiszórakozta magát rajtam, kicsit jobban szemügyre vettem. Aránylag magas, sötét hajú és szemű, gonosz tekintetű srác volt. A tekintetén látszódott, hogy örül, valami sikerült neki. Kék farmert és fekete inget viselt, lerítt róla, hogy iskolás, méghozzá nem is a rosszabb fajta. A karján valami spanyol szövegű tetoválás volt, a homlokán meg egy seb. Valószínűleg sokat harcolt.
Még sok más dolgot megállapíthattam volna róla, de nem akartam. A lényegre rájöttem elég hamar. Nagyon át lettünk vágva. Kijátszottak minket. Hülyét csináltak belőlünk. Hisz végig a szemünk előtt volt az ember, akit kerestünk. Mi pedig valami nagy, böhöm állat bűnözőt kerestünk. Pedig Moralez nem olyan volt. Ő csak egy fiatal srác volt, aki ott állt előttem és szórakozottan nézett engem.
Mikor már tudta, hogy rájöttem, megszólított. Nem úgy beszélt, mint egy tipikus bűnöző. Kimért volt, higgadt és udvarias. Egy kicsit sem volt lekezelő vagy bunkó, mint mondjuk a férfi vagy Kampós. Ez meglepett.
Hirtelen jött zavarom észrevette, sóhajtott egyet, majd előadta, hogy tudja, miért kerestük, és mit akartunk tenni vele. Aztán kifejtette, hogy amúgy nincs ezzel semmi baja, hisz az életbemaradásért küzdünk mi is. Ugyanúgy, ahogy ő is. Csak mi gyilkosokat vadászunk, ő pedig gyilkol. És most ütköztünk. Ergo, valamelyikünk meghal, a másik pedig folytathatja harcát a túlélésért.
Ezzel egyet kellett értsek. Kicsit furcsának találtam, hogy ő az első olyan általunk felderített bűnöző, aki nem kedvtelésből gyilkolt. De hát gyilkos volt. És nem a jó cél érdekében, mint mi. (Mondjuk, manapság ki tudja már, hogy éppen mi a jó cél..)
Hagyta, hogy ezt végiggondoljam. Miután mindent megbeszéltem magammal, leeresztette a fegyvert. Leesett az állam. Nem lőtt le. Sőt. Elmondta, hogy ennyire higgadt, értelmes áldozata még sosem volt. Nem szeret ölni, de muszáj lesz velem is végeznie. Ám előtte szeretné, ha innánk egyet és harag nélkül fejezhetné be a dolgot. Beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy a leendő halott választ italt. Erre vigyorogva közölte, hogy válassz.
Fintorogtam egyet, majd elővettem egy üveg Jack Danielst. Azért megkérdeztem tőle, hogy szereti -e. Azt mondta, fordított helyzetben ő is azt választotta volna.
Itt majdnem megjegyeztem hangosan, hogy honnan tudja, hogy nem az következik -e majd be, de türtőztettem magam. Annyira ügyesen játszottam a beletörődöttet, hogy akár Oscart is kaphattam volna érte.
Mielőtt koccintottunk, megkérdeztem, miért tette le a fegyvert, hisz annyira azért nem vagyok gyámoltalan, hogy egy fegyvertelen ember fogságában legyek.
Erre csak nevetett egyet és kijelentette, szerinte ahhoz túl becsületes vagyok, hogy egy fegyvertelent hátba támadjak, bármilyen szituációban is. Úgy pedig mi értelme van a békére inni, hogy közben fegyvert fog rám.
Ebben megint csak igazat kellett adjak a srácnak. Nem is húztam tovább az időt, odamentem hozzá, majd egy félmosoly kíséretében koccintottam vele és lehúztam az adagom.
Olyan nagy lendülettel hajtottam fel az italt, hogy egy kis része a számról a ruhámra és a kezemre csepegett. Erre Moralez röhögve közölte, hogy nem is kell megöljön, majd a pia megteszi. Ehhez nevetve hozzátettem, hogy magyar vagyok, nekem sokkal több alkohol kell ahhoz, hogy bajom legyen. Itt egy pillanatig elgondolkodott, majd felajánlotta, igyunk még egyet. Úgy nem fog annyira fájni, mikor elvágja a torkom, meg hát, részegen úgysem fogok ellenkezni.
Belementem a dologba, mondtam neki öntsön most ő, én addig megtörlöm a kezem.
Lehajoltam, hogy beletöröljem a már ragacsos nedűt a szőnyegbe. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a bokámnál. Majdnem feljajdultam és ugrottam egy hatalmasat. De szerencsére észnél voltam, összeszorítottam a fogaim, és elmosolyodtam. Rájöttem, hogy mikor a hangárnál elkaptak, jól megmotoztak és kidobtak, a zoknimba rejtett kést nem vették észre. Ezzel a baklövéssel hatalmas lehetőséget adtak nekem.
Moralez teljesen magabiztos volt, hátat mert fordítani erre a pár pillanatra, hogy töltsön két pohár italt, hiszen tudta, az emberei megmotoztak engem, tehát biztosan fegyvertelen vagyok.
Én is csak akkor jöttem rá, hogy van egy fegyverem. Egy lehetőségem, hogy véget vessek ennek a komédiának.
Egy másodpercre villant csak be az, hogy miért nem fog rám fegyvert. Hogy mennyire becsületesnek tart. Ennek hatására kicsit elbizonytalanodtam, hogy normális dolog -e, amit tenni készültem, elvégre háttal állt nekem, és fegyvertelen volt. Viszont veszélyes bűnöző hírében állt, rengeteg ember élete száradt a lelkén és én lettem volna a következő áldozata.
Úgyhogy nem hezitáltam. Halkan kihúztam a vágóeszközt a rejtekhelyéről, felegyenesedtem és elkövettem életem leggerinctelenebb tettét. Gondolkodás nélkül hátba szúrtam a fiút. Próbáltam úgy irányítani a kést, hogy nem öljem meg, viszont ne is maradjon eszméleténél a srác, ugyanis a szervezetnek élve kellenek ezek a bűnözők.
Az, hogy ezt mennyire sikerült jól kivitelezni, akkor nem túlzottan érdekelt. Úgy voltam vele, inkább ő haljon meg, mint én. Egyébként a gyilkos mozdulatsort olyan precízen hajtottam végre, hogy Moraleznek nyögni sem maradt ideje. Egyik pillanatban még emeltem a kezem, a másikban már eszméletlenül hevert előttem. Nem voltam büszke magamra, hisz nem fair play módon győztem le, de úgy éreztem, kénytelen vagyok ezt tenni ahhoz, hogy életben maradjak. (Az életem pedig akármilyen módon megvédem. Tisztesség ide vagy oda.)
A következő perceket csendben töltöttem. Az előre kiöntött két pohár whiskyt megittam, majd leültem a fiú mellé a földre. Elmerengtem azon, hogy miért nem húzom csak úgy ki belőle a kést és kímélem meg a további szenvedésektől. Úgy véltem, a korábbi tettem ezzel kicsit jóvátehetném.
Aztán elegem lett a gondolkodásból, kibányásztam a bűnöző zsebéből a mobilját és felhívtam Greget. Gyorsan elmeséltem neki, mi történt, hol vagyok. Azt mondta, ők megtalálták az alagutat, ott vannak, ha mindent megnéznek, hazajönnek. Aztán letette.
Én pedig visszamentem a srác mellé. Úgy öt perce ülhettem mellette, mikor megmozdult. Szenvedett. Nyöszörgött és beszélni próbált. Ám szavait nem hallottam, ugyanis nagyon halk volt. Ezért közelebb hajoltam hozzá.
Így már pár szófoszlányt ki tudtam venni a beszédéből. Valamit a késről magyarázott és arról, hogy ügyes vagyok. Megleptem. Elismerte, hogy legyőztem. Aztán valami olyasmit suttogott, hogy meg akar halni. Nem akar a testület elég kerülni. Öljem meg.
Erre kijelentettem, hogy ne haragudjon meg, de ezt nem tehetem meg, hisz az egyikünk nyerni fog. Ő így is, úgy is meghal, én viszont még szerencsés lehetek, ha élve átadom őt. Ezt a gondolatsort fejtegettem neki, mikor olyat tett, amivel megdöbbentett. A kést kirántotta magából és egy utolsó erőbedobással belém döfte. Na, erre aztán nem voltam rá felkészülve.
Az ijedtségtől elrántottam magam, így a kés nem a szívembe, hanem a hasamba fúródott. Felüvöltöttem, nagyon fájt. Le kellett ülnöm, mert szédültem. Hirtelen hányingerem lett.
Gyorsan gondoltam egyet, kihúztam a kést magamból, és elindultam a fürdőszobába megkeresni az elsősegélydobozt. Nagyon lassan jutottam el odáig, majd összeestem a fájdalomtól, de szerencsére sikeresen megérkeztem. Gyorsan kerestem egy halom fájdalomcsillapítót és egyéb szükséges dolgokat. Ám nem tudtam befejezni a sebem ellátását, mert időközben megérkeztek a többiek és Oxána átvette az orvos szerepét.
Miközben fertőtlenített és kötözött, elmeséltem neki mindent, ami az elmúlt órákban történt velem.
Aztán ő kezdett el beszélni. Bocsánatot kért, hogy otthagyott minket, mikor semmit sem találtunk a hangárnál. Azt mondta, nagyon csalódott volt és megijedt, hogy lassan elküldenek minket a fenébe. Nem is számított rá, hogy ilyen váratlanul megtalálom majd őket. Aztán Greg szólt neki, mi történt. Azonnal összekapták magukat és a keresésemre indultak. Ott megtalálták a bandát, akikkel elbántak. Igazság szerint nem is álltak ellen, csak nevetve közölték a csapatunkkal, hogy a vezérük időközben már régen elintézett engem. Miután végeztek, jött a hívásom. Gyorsan körülnéztek, értesítették a szervezetet, majd hazaszaladtak.
Időközben megérkezett az egyesület csapata is, és elvitték Moralez testét. Először féltünk a reakciójuktól (mert ugye élve kérték), de nem haragudtak ránk. Gratuláltak nekünk, és örömmel közölték, hogy két hét pihenőnk van. Aztán kapni fogunk egy küldetést. Addig szerezzünk be meleg ruházatot, mert hideg vidékre fogunk menni. Ennyit mondtak, majd magunkra hagytak.
Ettől a pár dologtól gyorsan elkezdett kattogni az agyunk, pár lehetséges ország felmerült bennünk. Ám a gondolatainkat csak később fejtettük ki, ugyanis fáradtak voltunk. Kimerültünk. De boldogok voltunk, ugyanis teljesítettük a versenyben az első küldetésünket, így tovább jutottunk és közelebb kerültünk a jutalomhoz.
2014. január 1., szerda
Első küldetés letudva avagy a Chilei "Jani" becserkészése PART1
Végre. Végre vége van az akciónak. Végre elkaptuk a bűnözőt. Végre
visszamehetünk a bázisunkra pihenni. Végre nyugalom van. Végre nem kell
rettegnünk éjszaka, hogy álmunkban lemészárolnak minket. És még sok-sok végre
típusú gondolat cikázik bennem, de nem sorolom fel őket, hisz nem lényegesek.
Mert sikerült. Legyőztük a gonoszt, megmentettünk egy országot, kitüntettek
minket. Büszkék lehetünk magunkra. Sőt, büszkének kellene lennünk magunkra, de
valami miatt nem megy. Inkább csendben nézzük egymást és félünk. Ez furcsa.
Egyetlen sikeres hajtóvadászat után sem viselkedtünk így. Ennek oka van. De azt
csak akkor fogjátok megérteni, mikor végére érek a történetnek...
November közepén elindultunk Chilébe az első küldetésünkre. Az első pár hétben nagyon óvatosak voltunk, ugyanis rengeteg rémes dolgot hallottunk az emberről, akit el kellett kapnunk. Úgy véltük, beilleszkedünk a városba, kiderítjük ki pontosan a célpont, majd levadásszuk. A helyet részekre osztottuk, úgy jártunk körbe-körbe és ismerkedtünk az emberekkel, épületekkel, csatornákkal. Én a keleti szektort kaptam, ahol, mint kiderült, pezseg a fekete élet. Tehát szerencsés voltam...
A második héten azonban rá kellett döbbennünk arra, hogy a határidőnk napokon belül lejár és kiraknak majd minket. Ezt persze nem akartuk, ezért ész nélkül elkezdtünk kutatni. A kezdeti óvatosságunkat elhanyagoltuk, embereket kérdeztünk a gyilkosról és körülnéztünk a feketepiacon is. Így utólag belegondolva, ez nem volt túlzottan okos dolog, de pánik helyzetben sokszor dönt rosszul az ember..
A lényeg az, hogy a kapkodásunkkal csak megnehezítettük a saját dolgunkat. Olyan dolgok következtek be, melyekre legrosszabb rémálmunkban sem gondoltunk. A gyilkos hamarabb megtalált minket, mint mi őt.
Ez egy este derült ki. Éppen a városrészemen bolyongtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy két árnyékom van. Először nem izgatott, hiszen zenét hallgattam, és tök jó szám ment. Aztán bevillant valami olyasmi, hogy totál hülye vagyok. Egy gyilkost keresünk, én meg csak úgy elsétálgatok a városban egy lejátszóval a zsebemben.
A gyors önszidalmazás után kiszedtem a fülesem és elkezdtem a zajokra figyelni. Meg akartam tudni, kié az árnyék, illetve felmérni az illetőt.
Pár pillanat múlva hatalmas butaságot csináltam. Nem bírtam magammal, hátrafordultam. Azonban csalódnom kellett, ugyanis csak egy körülbelül velem egyidős srácot pillantottam meg a közelben.
Úgyhogy megvontam a vállam és továbbmentem.
Nemsokára kiértem egy forgalmasabb utcára. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem egyedül vagyok ott járókelő. Láttam magam előtt egy kislányt, aki egy plüssmackóval ballagott. Mivel nem volt határozott célom, elkezdtem követni. Azt hittem elvezet majd a belvárosba, vagy valami jó helyre, de nem így történt. Igazából nem sokáig jutottunk. Rákanyarodtunk egy elég lepusztult utcára aztán olyan öt perc múlva csattanást hallottam, majd a lány hirtelen összerogyott. Én pedig ledermedtem. Egyszerre suhant át a fejemen az összes, hol, mikor, ki, miért kérdés.
Megfordultam, nem volt ott senki. Jobbra néztem, majd balra, de egy lelket sem láttam. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, tudtam, futni fogok. Méghozzá nagyon gyorsan.
Szerencsére épségben hazaértem. Ott mindent elmeséltem a többieknek. A beszámolóm alatt érdekes dolgokat fedeztem fel a társaim arcán. Egy újfajta lángot, hisz mindnyájan érezték, hogy valami történni fog. Ennek nagyon örültem.
A délután további részét a helyszín bejárásával töltöttük. Elmondtam, láttam egy fiút is a történtek előtt, de nem valószínű, hogy köze van a dolgokhoz. Bár, ugye sose lehet tudni...
Este abban a hitben feküdtem le, hogy előnyben vagyunk, miénk lesz a győzelem. Aztán kiderült, tévhitben éltem. Az éjszaka közepén valaki betörte az egyik ablakunkat és egy üzenetet hagyott a párkányom. Az illető nem volt túl kreatív, világosan leírta, nem szeretné, hogy kutakodjunk utána. Ha mi mégis folytatjuk a kíváncsiskodást, pár napon belül ki leszünk csinálva.
A levél jó hatással volt ránk. Korábbi rendezetlenségünk abbamaradt, összeszedtük magunkat. Hajnalig átbeszéltük, mit szúrtunk el addig, és miben kell majd változtatnunk ahhoz, hogy rajtaüssünk a gyilkoson.
Az éjjeli közös fejmosás hamar eredményhez vezetett. Két nap elteltével Oxána egy hatalmas mappával állított haza. A dokumentumok, melyeket összegyűjtött, tartalmazták a legutóbbi tíz év helyi gyilkosságait, illetve kábítószer lefoglalásainak statisztikáit. Négy olyan névvel találkoztunk, akik sokszor előfordultak, így arra gondoltunk, közöttük van a mi emberünk.
Bár nem állíthattuk száz százalékos magabiztossággal ezt, elég könnyen utána lehetett járni a dolognak, úgyhogy lecsekkoltunk mindent. Gyorsan szétosztottuk a bűnözőket, és elugrottunk a könyvtárba, ahol az újságokat tanulmányoztuk át.
Nekem elég nagy szerencsém volt, ugyanis a harmadik lapszámban megtaláltam az emberem, akiről azt írták, meggyilkolták a feldühödött függők. Ezt gyorsan elújságoltam a többieknek, akik nagyon megörültek a hírnek. Mint kiderült, ők is hasonlókat találtak, kivéve egy nevet.
Minden újság "A Moralez" néven emlegette. Cirka 18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket.
Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...
November közepén elindultunk Chilébe az első küldetésünkre. Az első pár hétben nagyon óvatosak voltunk, ugyanis rengeteg rémes dolgot hallottunk az emberről, akit el kellett kapnunk. Úgy véltük, beilleszkedünk a városba, kiderítjük ki pontosan a célpont, majd levadásszuk. A helyet részekre osztottuk, úgy jártunk körbe-körbe és ismerkedtünk az emberekkel, épületekkel, csatornákkal. Én a keleti szektort kaptam, ahol, mint kiderült, pezseg a fekete élet. Tehát szerencsés voltam...
A második héten azonban rá kellett döbbennünk arra, hogy a határidőnk napokon belül lejár és kiraknak majd minket. Ezt persze nem akartuk, ezért ész nélkül elkezdtünk kutatni. A kezdeti óvatosságunkat elhanyagoltuk, embereket kérdeztünk a gyilkosról és körülnéztünk a feketepiacon is. Így utólag belegondolva, ez nem volt túlzottan okos dolog, de pánik helyzetben sokszor dönt rosszul az ember..
A lényeg az, hogy a kapkodásunkkal csak megnehezítettük a saját dolgunkat. Olyan dolgok következtek be, melyekre legrosszabb rémálmunkban sem gondoltunk. A gyilkos hamarabb megtalált minket, mint mi őt.
Ez egy este derült ki. Éppen a városrészemen bolyongtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy két árnyékom van. Először nem izgatott, hiszen zenét hallgattam, és tök jó szám ment. Aztán bevillant valami olyasmi, hogy totál hülye vagyok. Egy gyilkost keresünk, én meg csak úgy elsétálgatok a városban egy lejátszóval a zsebemben.
A gyors önszidalmazás után kiszedtem a fülesem és elkezdtem a zajokra figyelni. Meg akartam tudni, kié az árnyék, illetve felmérni az illetőt.
Pár pillanat múlva hatalmas butaságot csináltam. Nem bírtam magammal, hátrafordultam. Azonban csalódnom kellett, ugyanis csak egy körülbelül velem egyidős srácot pillantottam meg a közelben.
Úgyhogy megvontam a vállam és továbbmentem.
Nemsokára kiértem egy forgalmasabb utcára. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem egyedül vagyok ott járókelő. Láttam magam előtt egy kislányt, aki egy plüssmackóval ballagott. Mivel nem volt határozott célom, elkezdtem követni. Azt hittem elvezet majd a belvárosba, vagy valami jó helyre, de nem így történt. Igazából nem sokáig jutottunk. Rákanyarodtunk egy elég lepusztult utcára aztán olyan öt perc múlva csattanást hallottam, majd a lány hirtelen összerogyott. Én pedig ledermedtem. Egyszerre suhant át a fejemen az összes, hol, mikor, ki, miért kérdés.
Megfordultam, nem volt ott senki. Jobbra néztem, majd balra, de egy lelket sem láttam. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, tudtam, futni fogok. Méghozzá nagyon gyorsan.
Szerencsére épségben hazaértem. Ott mindent elmeséltem a többieknek. A beszámolóm alatt érdekes dolgokat fedeztem fel a társaim arcán. Egy újfajta lángot, hisz mindnyájan érezték, hogy valami történni fog. Ennek nagyon örültem.
A délután további részét a helyszín bejárásával töltöttük. Elmondtam, láttam egy fiút is a történtek előtt, de nem valószínű, hogy köze van a dolgokhoz. Bár, ugye sose lehet tudni...
Este abban a hitben feküdtem le, hogy előnyben vagyunk, miénk lesz a győzelem. Aztán kiderült, tévhitben éltem. Az éjszaka közepén valaki betörte az egyik ablakunkat és egy üzenetet hagyott a párkányom. Az illető nem volt túl kreatív, világosan leírta, nem szeretné, hogy kutakodjunk utána. Ha mi mégis folytatjuk a kíváncsiskodást, pár napon belül ki leszünk csinálva.
A levél jó hatással volt ránk. Korábbi rendezetlenségünk abbamaradt, összeszedtük magunkat. Hajnalig átbeszéltük, mit szúrtunk el addig, és miben kell majd változtatnunk ahhoz, hogy rajtaüssünk a gyilkoson.
Az éjjeli közös fejmosás hamar eredményhez vezetett. Két nap elteltével Oxána egy hatalmas mappával állított haza. A dokumentumok, melyeket összegyűjtött, tartalmazták a legutóbbi tíz év helyi gyilkosságait, illetve kábítószer lefoglalásainak statisztikáit. Négy olyan névvel találkoztunk, akik sokszor előfordultak, így arra gondoltunk, közöttük van a mi emberünk.
Bár nem állíthattuk száz százalékos magabiztossággal ezt, elég könnyen utána lehetett járni a dolognak, úgyhogy lecsekkoltunk mindent. Gyorsan szétosztottuk a bűnözőket, és elugrottunk a könyvtárba, ahol az újságokat tanulmányoztuk át.
Nekem elég nagy szerencsém volt, ugyanis a harmadik lapszámban megtaláltam az emberem, akiről azt írták, meggyilkolták a feldühödött függők. Ezt gyorsan elújságoltam a többieknek, akik nagyon megörültek a hírnek. Mint kiderült, ők is hasonlókat találtak, kivéve egy nevet.
Minden újság "A Moralez" néven emlegette. Cirka 18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket.
Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)