Első küldetés letudva avagy a Chilei "Jani" becserkészése PART1

Végre. Végre vége van az akciónak. Végre elkaptuk a bűnözőt. Végre visszamehetünk a bázisunkra pihenni. Végre nyugalom van. Végre nem kell rettegnünk éjszaka, hogy álmunkban lemészárolnak minket. És még sok-sok végre típusú gondolat cikázik bennem, de nem sorolom fel őket, hisz nem lényegesek. Mert sikerült. Legyőztük a gonoszt, megmentettünk egy országot, kitüntettek minket. Büszkék lehetünk magunkra. Sőt, büszkének kellene lennünk magunkra, de valami miatt nem megy. Inkább csendben nézzük egymást és félünk. Ez furcsa. Egyetlen sikeres hajtóvadászat után sem viselkedtünk így. Ennek oka van. De azt csak akkor fogjátok megérteni, mikor végére érek a történetnek...

November közepén elindultunk Chilébe az első küldetésünkre. Az első pár hétben nagyon óvatosak voltunk, ugyanis rengeteg rémes dolgot hallottunk az emberről, akit el kellett kapnunk. Úgy véltük, beilleszkedünk a városba, kiderítjük ki pontosan a célpont, majd levadásszuk. A helyet részekre osztottuk, úgy jártunk körbe-körbe és ismerkedtünk az emberekkel, épületekkel, csatornákkal. Én a keleti szektort kaptam, ahol, mint kiderült, pezseg a fekete élet. Tehát szerencsés voltam...
A második héten azonban rá kellett döbbennünk arra, hogy a határidőnk napokon belül lejár és kiraknak  majd minket. Ezt persze nem akartuk, ezért ész nélkül elkezdtünk kutatni. A kezdeti óvatosságunkat elhanyagoltuk, embereket kérdeztünk a gyilkosról és körülnéztünk a feketepiacon is. Így utólag belegondolva, ez nem volt túlzottan okos dolog, de pánik helyzetben sokszor dönt rosszul az ember..
 A lényeg az, hogy a kapkodásunkkal csak megnehezítettük a saját dolgunkat. Olyan dolgok következtek be, melyekre legrosszabb rémálmunkban sem gondoltunk. A gyilkos hamarabb megtalált minket, mint mi őt.

Ez egy este derült ki. Éppen a városrészemen bolyongtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy két árnyékom van. Először nem izgatott, hiszen zenét hallgattam, és tök jó szám ment. Aztán bevillant valami olyasmi, hogy totál hülye vagyok. Egy gyilkost keresünk, én meg csak úgy elsétálgatok a városban egy lejátszóval a zsebemben.
A gyors önszidalmazás után kiszedtem a fülesem és elkezdtem a zajokra figyelni. Meg akartam tudni, kié az árnyék, illetve felmérni az illetőt.
Pár pillanat múlva hatalmas butaságot csináltam. Nem bírtam magammal, hátrafordultam. Azonban csalódnom kellett, ugyanis csak egy körülbelül velem egyidős srácot pillantottam meg a közelben.
Úgyhogy megvontam a vállam és továbbmentem.

Nemsokára kiértem egy forgalmasabb utcára. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem egyedül vagyok ott járókelő. Láttam magam előtt egy kislányt, aki egy plüssmackóval ballagott. Mivel nem volt határozott célom, elkezdtem követni. Azt hittem elvezet majd a belvárosba, vagy valami jó helyre, de nem így történt. Igazából nem sokáig jutottunk. Rákanyarodtunk egy elég lepusztult utcára aztán  olyan öt perc múlva csattanást hallottam, majd a lány hirtelen összerogyott. Én pedig ledermedtem. Egyszerre suhant át a fejemen az összes, hol, mikor, ki, miért kérdés.
Megfordultam, nem volt ott senki. Jobbra néztem, majd balra, de egy lelket sem láttam. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, tudtam, futni fogok. Méghozzá nagyon gyorsan.
Szerencsére épségben hazaértem. Ott mindent elmeséltem a többieknek. A beszámolóm alatt érdekes dolgokat fedeztem fel a társaim arcán. Egy újfajta lángot, hisz mindnyájan érezték, hogy valami történni fog. Ennek nagyon örültem.
A délután további részét a helyszín bejárásával töltöttük. Elmondtam, láttam egy fiút is a történtek előtt, de nem valószínű, hogy köze van a dolgokhoz. Bár, ugye sose lehet tudni...

Este abban a hitben feküdtem le, hogy előnyben vagyunk, miénk lesz a győzelem. Aztán kiderült, tévhitben éltem. Az éjszaka közepén valaki betörte az egyik ablakunkat és egy üzenetet hagyott a párkányom. Az illető nem volt túl kreatív, világosan leírta, nem szeretné, hogy kutakodjunk utána. Ha mi mégis folytatjuk a kíváncsiskodást, pár napon belül ki leszünk csinálva.
A levél jó hatással volt ránk. Korábbi rendezetlenségünk abbamaradt, összeszedtük magunkat. Hajnalig átbeszéltük, mit szúrtunk el addig, és miben kell majd változtatnunk ahhoz, hogy rajtaüssünk a gyilkoson.

Az éjjeli közös fejmosás hamar eredményhez vezetett. Két nap elteltével Oxána egy hatalmas mappával állított haza. A dokumentumok, melyeket összegyűjtött, tartalmazták a legutóbbi tíz év helyi gyilkosságait, illetve kábítószer lefoglalásainak statisztikáit. Négy olyan névvel találkoztunk, akik sokszor előfordultak, így arra gondoltunk, közöttük van a mi emberünk.
Bár nem állíthattuk száz százalékos magabiztossággal ezt, elég könnyen utána lehetett járni a dolognak, úgyhogy lecsekkoltunk mindent. Gyorsan szétosztottuk a bűnözőket, és elugrottunk a könyvtárba, ahol az újságokat tanulmányoztuk át.
Nekem elég nagy szerencsém volt, ugyanis a harmadik lapszámban megtaláltam az emberem, akiről azt írták, meggyilkolták a feldühödött függők. Ezt gyorsan elújságoltam a többieknek, akik nagyon megörültek a hírnek. Mint kiderült, ők is hasonlókat találtak, kivéve egy nevet. 

Minden újság "A Moralez" néven emlegette. Cirka 18 gyilkossággal vádolták az elmúlt esztendőben, emellett az ország egyik legnagyobb számon tartott drog kereskedője. Eme sorok után kicsit elszörnyedünk, aztán eszünkbe jutott, hogy kampóssal is elbántunk, meg a férfival is, szóval képesek vagyunk rá, csak okosnak kell lennünk.
Ezt persze mondani könnyű volt, teljesíteni már pokoli nehéz. Pláne, hogy azt sem tudtuk, ő mennyit tud rólunk, mennyivel jár előttünk. Ja, és azzal sem voltunk tisztában, hogy egyáltalán ő fenyegetett -e meg minket. Ugyanis a város tele volt rossz fiúkkal, könnyen lehet, hogy valamelyik másik szúrt ki minket. 

Ezt sürgősen ki akartuk deríteni, úgyhogy a könyvtárból egyenesen a feketepiacra mentünk. Tudtuk, ha ott van Moralez, fel fogjuk ismerni...