2014. augusztus 29., péntek

Káosz a Rally világkupán PART1

Sziasztok! Ismét jelentkezem. :)
Sajnálatos módon az elmúlt hónapban nem volt lehetőségem életjelet adni a csapatról, ugyanis egy balul elsült küldetés után három hétig fekvésre voltam ítélve, majd még két hétig gipsz volt a kezemen. Aztán végre levették rólam a cuccokat, így már képes vagyok gépelni. 

Még az előző részben ígértem, beszámolok egy köztes megbízásunkról, amit sikeresen elvégeztünk. Ám úgy gondolom, az a misszió tényleg csak hosszú volt, mintsem izgalmas, így inkább a legfrissebb élményeinkről mesélek ebben az epizódban.
(A "hosszú" küldetés után egyébként megint pihenőt kaptunk, majd még egy könnyed akcióban vehettünk részt, melyet Jakub, Drake, Cobbler, Larina és Justas teljesített.)


Az ominózus feladatot pontosan 7 hete kaptuk. Indiába kellett mennünk a Rally világkupa ottani fordulójára, és el kellett kapnunk azt a bizonyos versenyzőt, aki már évek óta eltette láb alól a vetélytársait.
A kiosztott küldetést viszonylag gyorsan, egy hét alatt, bőven a határidő lejárta előtt el is végeztük (köszönhetően annak, hogy a gyilkos személyét nem ott kellett kiderítenünk, hanem biztos forrásból tudtuk már indulás előtt), ám hatalmas árakon. Nagyon veszélyes helyre mentünk, ennek megfelelően nem kíméltük magunkat, rengeteg sérülést szereztünk, többen maradandót.
(Egészen konkrétan Greg mankóval tud csak járni, Johhny két hétig kómában feküdt, nekem pedig most vették le a gipszem.)
Így utólag belegondolva azt kell mondjam, nem biztos, hogy megérte ez nekünk, ugyanis nemsokára kapjuk az újabb megbízást. És már nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyengék legyünk, hiszen már csak négy(!) csapat van versenyben. 


Az egész úgy kezdődött, hogy a szokásosnál hamarabb, már reggel hétkor telefonáltak a központból. Nem tudtuk mire vélni a szervezők szokatlan behívóját, de nem elmélkedtünk rajta sokat.
Egy órán belül közölték velünk agyászos tényt. A Kanadai csapat elvérzett, megkapjuk  a küldetésüket.
Szépen elmondták, hová fogunk menni és mennyire sürgős a dolog.
Mikor ezzel megvoltak, puszta kíváncsiságból megkérdeztem, a Kanadaiak bicskája tört -e bele ebbe a feladatba elsőnek. Itt elkomorodtak. Aztán bevallották, az északiak előtt hat(!!) csapat is kudarcot vallott a Rally világkupán.
Ez a szám nem gyengén sokkolt minket, ám úgy éreztük, mivel egyre kevesebben vagyunk esélyesek a díjra, már nem hátrálhatunk meg. Meg hát, Oxána is a folytatás mellett lenne. Úgy voltunk vele, ha eddig már eljutottunk, miatta is végigcsináljuk. Vagy nyerünk, vagy mind meghalunk...


Nem adtak sok időt felkészülni, kénytelenek voltunk egy hét alatt  összeszedni magunkat. (Az összeszedés alatt az öt ember kijelölését és fizikailag fitt állapotba hozását értem.)
Mivel elég veszélyesnek harangozták be az aktuális küldetést, úgy gondoltam, Indiába a legerősebb csapattal megyünk.
Így magam mellé állítottam a lassan már "security" címet érdemlő Greget, a vakmerő Johhnyt, a csapathoz mindig hűséges Jakubot, illetve meghívtam Jacket (ő az a srác, akivel két éve szilvesztereztünk. Azért hívtam, mert eszembe jutott, nagy autóverseny megszállott, illetve régebben versenyzett is, így nagy hasznunkra lehet.)


Az előkészületi hét során végig edzettünk, terveztünk,  illetve pénteken megérkezett Jack. Örömmel vállalta a szerepét a tervünkben. Mely az volt, hogy beszállunk a versenybe. Az eddigi csapatok szponzorként próbálták eladni magukat, minden egyes alkalommal. Ez szerintünk nevetségesen hamar feltűnt a  "mészárosnak" Ezért úgy gondoltuk, hogy ne tűnjünk fel neki, kénytelenek leszünk versenyzőként érkezni. De nem ám újként.
Még a hét során a szervezettel lebeszéltük, hogy az egyik csapat helyére állunk be, így a stáb létszámában nem lesz változás.
Sajnos az szóba sem jöhetett, hogy az adott versenyző csapatának a színében besétálunk, lecsapjuk a fickót és idehozzuk, ugyanis az egész istálló egy bűnszervezetbe tartozott, a pilótájuk csak a végrehajtó volt. Így legkézenfekvőbbnek az a megoldás tűnt, hogy majd menet közben csapunk le.
Kicsit érthetőbben megfogalmazva, csalinak állunk, megvárjuk, míg a gazfickó becserkész minket, aztán kivillantjuk a fogunk fehérjét. Hatalmas mázlink volt, ugyanis a tervünk nagyon hamar bejött.


Kedden érkeztünk a helyszínre, megismerkedtünk a rally világával, a fontosabb elnökökkel, szervizesekkel. Nem volt sok időnk megtanulni a legfontosabb dolgokat, ugyanis szerdán már kezdődtek az időmérő edzések.
Társunk az első futamon közepesen teljesített. Nagyon reméltem, ez nem tűnt fel senkinek, ugyanis a pilóta, aki helyére a barátunk érkezett, éppen vezette a bajnokságot.
Csütörtökön újabb próbatétel következett. Míg Jack egyre jobban tette a dolgát, mi egy kicsit körbeszaglásztunk a gyilkosok háza tájékán.


 A gyanúsított csapat tábora teljesen hétköznapinak tűnt. Mi azonban biztosra vettük, valami emberölésre is alkalmas eszközt rejtegetnek. Ezért aztán észrevétlenül, ám tüzetesen megvizsgáltunk mindent, amit ott láttunk. Egy órán keresztül kutakodtunk, ám eredménytelenül. Őszintén meg kell, mondjam, eléggé le voltunk döbbenve, hogy semmi gyanúsat nem találtunk. Még egy dugi pisztolyt sem. Az idő viszont sürgetett, így elkeseredetten visszamentünk a saját táborunkba és megvártuk, míg barátunk befejezi az edzést.


Ebéd közben elmeséltük a kalandunkat és azon tanakodtunk, hol hibáztunk. Felmerült bennünk az is, tudják, kik vagyunk, és esetleg már fel is készültek ránk. Ebbe belegondolni is rossz volt, de sajnos nem volt alaptalan a felvetés.
Hiszen előttünk pontosan hét csapattal végeztek már. Ez nagyon ordító szám volt. A frászt hozta ránk.
Aztán este totális pánikba estünk. Kaptunk egy névtelen telefonhívást, melyben egy robot hangjával közölték velünk, hogy ha nem húzunk vissza azonnal Mexikóba, mi leszünk a 8. delegáció, mely ezen a küldetésen vérzik el. Szombatig adtak nekünk haladékot lelépni.


Hajnalig agyaltunk azon, mit lépünk. Végül sok tépelődés után úgy döntöttünk, maradunk és kockára teszünk mindent, szembeszállunk Jürgenékkel, és megpróbáljuk megfékezni őket.

2014. július 4., péntek

A jeges rémálom véget ér / Chris és Drake csatlakozása

Az előző részt ott hagytam abba, hogy elindultunk Kirunába, ahol annak idején (két éve) nem találtunk semmit.
Előtte rengeteget vitatkoztunk azon, hogy merre induljunk el keresni a többieket. Nagyon mély negatív nyomott hagyott bennünk a múlt történése, így először ejteni akartuk az ötletet, hogy ide látogatunk.
Végül azonban mégis emellett a hely mellett döntöttem. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a kérdéseinkre itt választ fogunk találni. És szerencsére igazam is lett.


Az utunk első felében még jobban megismerkedtünk Mattel. Rengeteg mindent elmesélt magáról. Ezek persze számunkra, az ügy érdekében teljesen lényegtelen információk voltak, de el kellett valahogy ütnünk az időt. Képtelen voltam arra gondolni, mit csinálunk majd, ha megérkezünk a városba. Rettegtem a gondolattól, hogy megint feleslegesen megyünk oda, ezzel pedig még jobban csökkentjük annak az esélyét, hogy élve viszontlátjuk a csapatunk női részét.
A feszültségünket Matt érezte, így próbált minél szórakoztatóbb történetekkel előállni. Mi pedig próbáltunk mosolyogni rajtuk, hiszen nem őt akartuk büntetni a rossz kedvünkkel, amit a helyzet hozott ki belőlünk.
 Matt a cél előtt nem sokkal témát váltott. Szólt nekünk, hogy pár barátját is elhívta segíteni. Ezt persze azért közölte csak ekkor, mert tudta, ki fogunk akadni, viszont tíz perccel Kiruna előtt már nem fogunk ellenkezni. Jól kifundálta a dolgot a srác.

Mikor odaértünk, megkerestük a két segítőnket. És ismét kibuktunk.
Azt hittük, a megmentőnk az ellenállási csoportból hívott még pár harcias tagot. Így szerintem teljesen érthető, miért sokkolt minket a dolog, hogy mindössze két körülbelül velünk egyidős srácot hozott magával. Egyik vékonyabb volt, mint a másik. Rendes karja egyiknek sem volt. Ott, helyben le mertem volna fogadni, fegyvert sem fogott még egyikőjük sem. És ők akartak nekünk segíteni kampós elkapásában.
 De, oké... Nem engedhettem meg magamnak, hogy rágódjak ezen. Csak szimplán idegesített a dolog, hogy két totál zöldfülű lüke kölyökkel kell kiszabadítanunk Oxánáékat.


A barlangot körbejárva mindannyiunk számára világossá vált, a helyet használják valamire. Egyrészt azért, mert szépen ki volt építve a hely, másrészt pedig a bentről jövő hangok miatt. Nem tudhattuk biztosan, mi az építmény funkciója (de gyanítottuk, hogy a foglyok tartására/kínzására használják), ezért mindenféle teketóriázás nélkül bementünk, ahol egy hatalmas jelenet kellős közepén találtuk magunkat. Egészen konkrétan egy kivégzésre toppantunk be, a mi szempontunkból sajnos késve.
Ugyanis a meggyilkolt személy Oxy volt. A csapatkapitányunk. A mindenkori vezetőnk. A litván rendőrnő, aki hazáját megtagadta értünk annak idején. Aki az életét és lelkét adta a csapatnak az évek során.
Az orrunk előtt csapták le a fejét. Egy pillanat alatt évek munkája foszlott szerteszét.

Még fel sem tudtuk fogni, mi történt, a bent lévő kivégzőbanda már ránk is támadt. Szerencsére, míg mi dermedten álltunk és szóhoz sem jutottunk, a "lüke, zöldfülű" kis srácok észnél voltak. Elénk vetették magukat és a félelem teljes hiánya nélkül nekimentek Kampós embereinek.
Pár pillanattal később mi is felocsúdtunk Greggel és rövid időn belül szétvertük a kis csoportot. Sokkal egyszerűbben, mint előre azt elképzeltem. Ez persze nagyrészt a bátor segédeink érdeme. A harc alatt rádöbbentem, hogy nem is volt olyan hülye ötlet magunkkal hozni őket.
Hiszen sem a gonosztevőt, sem a gyilkosait nem ismerték, ellentétben velünk. Mi már annyi mindenen keresztülmentünk, hogy szabályosan rettegünk tőlük, és ezt rendesen fel is használják ellenünk. Ők viszont nem tudták kikkel álltak szemben, így nem voltak beszarva. Ennek következtében sokkal hatékonyabban harcoltak ellenük, mint mi.

Ezt persze elég fájdalmas volt magamnak bevallani. Hiszen úgy érkeztünk Svédországba, hogy két héten belül a kampókezű gyilkosnak nyoma se lesz a világon.
Ehelyett a helyzet aktuális állása szerint három tizenévesre kellett bíznunk az életünket, és még Oxánát is elveszítettük. Mellesleg akkor még nem tudtuk, hol van Kampós.
Az egyetlen pozitívum az volt az egészben, hogy az ítélet végrehajtó csapatát megsemmisítettük és a barlangban megtaláltuk Medát.

Szegényre egy üregben találtunk rá. Meg volt kötözve, és halálra volt rémülve. Egy pillanatig azt hittem meg is fagyott, de szerencsére hamar túl lett az első döbbeneten és hozzánk szólt.  Megnyugtatott minket, hogy teljesen rendben van, csak még egy kicsit sokkos állapotban van. Ezt nem róhattuk fel neki, így az egyik srácot rábíztuk egy forralt boros kulaccsal egyetemben, hogy leheljen kis életet a lányba.
Meda nagyon jól fogadta a meleg italt, teste hamar emberi színt öltött. Ekkor mi is megnyugodtunk egy kicsit.
Jó volt látni, hogy percről percre egyre inkább visszatér közénk a rettegés világából, ahol az elmúlt napokat töltötte.
Mikor teljesen magához tért, figyelmeztetett minket, hogy Kampós megparancsolta az osztagának,  amint elintézik a kivégzéseket jelezzenek neki. Így valószínűleg tudni fogja, hogy valamilyen fajta szabotálás történt.

Ebből két dologra tudtunk következtetni.
1. Ide fog jönni egy új csapattal és szétcsap köztünk
2. Vagy pedig elrejtőzik előlünk és fokozatosan próbál majd tőrbe csalni minket.
Nekünk a feladatunk az volt eredetileg, hogy kapjuk el élve és vigyük a szervezet központjába. Az előző küldetésünket sem úgy teljesítettük, ahogy azt elvárták, így most nagyon óvatosnak kellett lennünk.
Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ha holtan viszem vissza Kampóst kiraknak a versenyről, gondolkodás nélkül elkezdtem volna körözni és vérdíjat tűztem volna ki érte. Ám ezt sajnos nem tehettem meg.
Ezért úgy döntöttem várok egy kicsit. Ha betoppan, valószínűleg úgyis meghalunk, ha nem, akkor pedig meg kell keressük.


Az utóbbi eset következett be. Még két órát töltöttünk a barlangban, ám senki sem tört az életünkre. Ekkor egy picit szusszantunk, megnyugodtunk, majd Matt elküldte a segédeit autókért. Míg ők távol voltak, mesélt nekünk egy kicsit róluk.
A fiút aki Meda mellett hagytunk anno, Chrisnek hívták. Egészen kicsi kora óta Matt szüleinél nevelkedett, az igazi családját elég hamar elveszítette. Nagyon hűséges típus, a barátaiért az életét is adná. A belső értékelés után elégedetten néztünk össze Greggel. És egyetértettünk abban, hogy nem ilyen jellemzésre számítottunk. Ugyanis külsőre csak egy Ron Weasley utánzatnak látszódott...
A másik segítő Drake volt. Ő is szorosan kötődik Matt családjához, de nem velük él. Szintén az vonzotta a küldetésbe, ami Christ, semmi pénzért nem hagyná cserben a barátait. Miután mindent elmesélt róla Matt már rá sem pillantottam a barátomra, tudtam mit gondol.
Pontosan ilyen emberekre van szükségünk.

Bár az ötlet, hogy csatlakozzanak hozzánk, elég merésznek tűnt, mégsem volt teljesen hülyeség. Hiszen nem tudhattuk előre, milyen gyakran és mennyi embert veszít el csapatunk. De amíg a versenyben vagyunk, menetelnünk kell és tartani magunkat.
A tervet gyorsan megvitattuk hármasban ( Mert ugye szegény Jakubról még semmit sem tudtunk :/ ).


Mikor a srácok visszatértek a rendelt autóval, pár baráti szóval és kézfogással beavattuk őket. Elmondtuk nekik, majd megünnepeljük a dolgot, ha mindent elintézünk és hivatalosan is köztünk lehetnek. (A verseny szabályzata szerint egy küldetésre 5 ember mehet a csapatból)
Először nem tudtak mit kezdeni ezzel a hirtelen fordulattal, azonnal Matt tekintetét fürkészték. Ő elmondta nekik, hogy már csatlakozott korábban. Ennek hatására azonnal elfogadták a meghívásunkat a bandába.


Rövid időn belül útnak indultunk vissza Stockholmba. Chrisnek volt egy ötlete, merre lehet Kampós, illetve Jakub. Azt mondta, pár hete felfedeztek egy menedéket a város alatti csatornarendszerben. Egy kiépített bunker volt, melyben 3-4 ember simán meghúzhatta magát huzamosabb időre. Szerinte oda rejtőzhetett az ellenségünk. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ha ő ott van, akkor a társunk is. Hiszen Meda kicsúszott a kezei közül, nem fog még egy bandatagot hagyni elveszni.
A fiú gondolatai teljesen logikusak voltak, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy meglátogatjuk a bunkert.
Az út további részét csendben töltöttük, a fiúkon kívül (akik vezettek) mindenki aludt. Greggel megbeszéltem, hogy nem mindenki jön le velünk, egészen pontosan csak hárman fogunk leereszkedni.
Ezért, mikor végre megérkeztünk a lejáróhoz, megkértük Draket hogy segítsen, a többiekből pedig őrt állítottunk.

A hely megtalálása nem tartott sokáig. Az egyik elágazás után volt pár ajtó. Gondolkodnunk sem kellett, melyik mögött lehet valami fontos dolog.
Egész konkrétan azért voltunk biztosak benne, hogy ott lesz Kampós, mert az ajtóra fel volt festve az ismertetőjele.
Nem is vacakoltunk sokat, bementünk. Úgy voltunk vele, az elmúlt hetekben nem azért edzettünk annyit, hogy mindenképpen elkerüljük a harcot.
Amire végül sor is került..

Teljesen hihetetlen módon az ajtó mögött azt találtuk, amire számítottunk. Két őrt, egy Kampóst és egy megkötözött Jakubot a sarokban. Szerencsénkre megleptük ellenségeinket, valószínűleg egy cseppet sem számítottak ránk, így sikerült legyőznünk őket.
A dolog titka csak annyi volt, hogy a verekedés kezdete előtt gyorsan bele kellett Kampós fejét döngölnöm az asztalba, hogy nehogy meglépjen. Ez meglepetésemre sikerült. Felbukkanásunkkal annyira lesokkoltuk, hogy még észbe sem kapott, már eszméletlen volt.
Aztán az őröket, akármennyire is erősek voltak, a létszámfölényünk miatt legyűrtük.
Harmadik lépésként pedig Jakubot eloldoztuk, Kampóst pedig megkötöztük.


A felszínre érve óriási üdvrivalgásban tört ki a banda. Érezni lehetett a megkönnyebbülést mindenkin. Ilyen hangosan sosem sóhajtoztunk még.
Egyszerűen elmondhatatlan, mennyire boldogok voltunk, hogy elkaptuk azt a szörnyeteget és végeztünk a küldetésünkkel.


A következő pár napot az egyesület helyi szállodájában töltöttük, kicsit összeszedtük magunkat. Képtelenek voltunk megbarátkozni a ténnyel, hogy Oxána nincs többé velünk. Vezérként tekintettünk rá. Mindig is ő volt a legösszeszedettebb a csapatból. Minden bajból kivezetett minket.
A másik gond meg az volt, hogy Greg, a csapat második leghiggadtabb tagja, is teljesen összetört (ami persze teljesen érthető). Én is magamba roskadnék, ha a barátnőm fejét lecsapnák....


Ezek következtében minden fontos döntés meghozása rám maradt.
Én pedig úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Mixikóba amilyen gyorsan csak tudunk, meggyászoljuk a litván rendőrnőt, a testét hazaszállíttatjuk Jaxhez (ő ismerte nagyon régen, majd átadja a családjának), és átbeszélünk mindent. A minden alatt a csapat jövőjét értem. Csapatkapitányt kell választanunk, meg kell erősödnünk és egyebek...
Végül épségben "hazatértünk" a többiekhez, megünnepeltük a győzelmünket, beavattuk a két srácot és végleg elengedtük Oxánát.
Azóta már túl vagyunk egy újabb küldetésen, melyet sikeresen teljesítettünk. Nem volt valami nagy hűhó, csak hosszúra sikeredett. De majd írok róla. (Amiatt nem tudtam befejezni ezt a részt hamarabb :/ )

Jelenleg pihenőn vagyunk, nemsokára megint feladatot kapunk.
Addig is, sok sikert nekünk!

2014. április 13., vasárnap

A svéd rémálom kellős közepén / Üdv. köztünk Matt ;)

Legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk ott senkit. Éppen szólni akartam, hogy szerintem tudom, mi a fene folyik körülöttünk, mikor az egyik autót, amivel jöttünk, beindították.

Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk ketten, tanácstalanul...




Szerencsére hamar észhez tértünk. Rájöttünk, hogy sürgősen szereznünk kell egy kocsit. Aztán pedig meg kell találnunk a többieket, majd kideríteni, kik ezek az emberek és mit akarnak tőlünk.
Ezt a tervet kb. fél perc alatt vázoltuk fel, így részleteket nem tudtunk kidolgozni. (De nem is volt erre szükségünk, ugyanis valami oknál fogva mindig is sikeresebbek voltak a spontán akcióink, mint azok, melyeket előre elterveztünk.)

Mielőtt nekiindultunk, még visszamentünk a házba egy pár percre, hogy fegyvert vegyünk magunkhoz. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy Jakub elrablói nem voltak hülyék. Semmilyen lőfegyvert nem találtunk a házban, így kénytelenek voltunk beérni a konyhában talált késekkel, melyekkel természetesen alaposan felszereltük magunkat
Az előkészületek után pedig elindultunk az út mentén. Abban reménykedtünk, valaki felvesz majd minket a városig, ott pedig bérelhetünk egy járgányt.
Ám ez nem történt meg. A szerencse elhagyott minket. Az főút, amelyen mentünk, teljesen kihalt volt. Egyetlen autózó emberrel sem találkoztunk.
 

Este lett, mire beértünk a városba. Nagyon elfáradtunk, és el voltunk keseredve. Tudtuk, az időnk fogy és egy lépéssel sem lettünk közelebb a célunkhoz. Konkrétan egy egész délutánt elvesztegettünk arra, hogy visszaérjünk a „nullás mezőre” (Már ha ezt az egészet el lehet egy társasjátékként képzelni)
Ez a belső, nyomasztó önmarcangolás teljesen kikészített. Olyannyira, hogy egy idő után képtelen voltam tovább menetelni, úgyhogy egyszer csak betértünk egy KFC-be enni. Ám a csirke nem jött jól, sőt kifejezetten rosszul esett. Folyton csak az járt a fejemben, hogy miközben mi ott falatozunk és elmélkedünk, a többiek túlélési esélyei egyre jobban csökkennek.

Egy idő után meguntuk a kedvtelen falatozást és úgy döntöttünk, nekiindulunk, felfedezzük a várost, hátha találunk valamit. Ordított belőlünk a határozatlanság, viszont valamit mindenképpen tenni szerettünk volna, így ez tűnt a kézenfekvőbb ötletnek.
Nem késlekedtünk, egy gyors mosdó után belevetettük magunkat a kinti, nyüzsgő életbe.
Először csak céltalanul lófráltunk fel s alá, majd eszünkbe jutott, valószínűleg a többiek életével játszunk, úgyhogy csinálnunk kell valami hasznosat is.
Kis szégyenlősködés után megszólítottunk pár embert az utcán és megérdeklődtük, merre található használt autókereskedés a környéken. 

Szerencsére említettek egy csomót, így még szelektálni is tudtunk közülük fejben.
Végül, mivel nem akartuk, hogy bárkinek is feltűnjünk, az elbeszélések alapján a leglepukkantabbnak tűnőt választottuk.
 

Az üzlet neve "Sittiä" volt, úgy este tíz felé találtunk oda. Az érdeklődésünkkel nagyon nagy meglepetést okoztunk az éppen éjszakás alkalmazottnak. Mikor betoppantunk, nem láttunk senkit. Aztán, ahogy kicsit beljebb mentünk, észrevettünk egy körülbelül 17-18 éves srácot egy asztalnál. Úgy gondoltuk, biztos a tulajdonos fia, vagy csak itt segédkezik. De mivel mást nem láttunk, úgy véltük, tőle kell kocsit vennünk. A baj mindössze annyi volt, hogy éppen aludt. Méghozzá nagyon mélyen.
Megszólítottuk egyszer. Aztán még egyszer...
A harmadik köszönésünkre sem ébredt fel, így kénytelenek voltunk kicsit agresszívabb módszerekhez folyamodnunk, hogy életet verjünk belé. A folyamatot nem részletezném, szerintem elég, ha annyit megemlítek ezzel kapcsolatban, hogy a Svédországban eltöltött idő alatt ezt a két percet élveztem a legjobban.
Miután magához tért elkezdett hadarni valamit svédül. Mi pedig jól kinevettük. Aztán közöltük vele, sejtjük mit mondott, de nem beszéljük a nyelvet. 


Mikor megnyugodott egy kicsit előadtuk neki a bajunkat. Eleinte nem nagyon értette, minek nekünk egy használt kocsi ennyire sürgősen, úgyhogy "meggyőző fokozatba kapcsoltam". Ügyelve a titkunkra, óvatosan, de nyomatékosan elmondtam neki, hogy hatalmas bajban vagyunk. Elég jó előadást tarthattam, mert rögtön elkezdett alkudozni velünk. A legjobb ajánlat, amit kicsikartunk belőle, egész megfizethető volt.
Így megállapodtunk vele, hogy amíg bemegy a papírokért, mi kipróbáljuk a járgányt.
Az első ötletünk az volt, hogy szépen lelépünk, szegény gyereket meg majd kárpótoljuk valahogy, ha mindennek vége. De végül nem így tettünk, ugyanis eszünkbe jutott, hogy egyrészt akkor a rendőrséget is magunkra haragítanánk, másrészt pedig az üldözőink tudomást szereznének rólunk.
Ezért megvártuk a srácot.

Elég sokáig szöszmötölt odabent, több mint tíz percet kellett rá várnunk. Miután kijött, azonnal kiderült, miért késlekedett.

Amikor magunkról beszéltem, valószínűleg figyelmetlen voltam, mert rájött arra, hogy kik vagyunk.
Mikor közölte, hogy sejti mi történt velünk és mire kell a kocsi, kicsit megijedtem. És úgy érzékeltem, Greg is lefagyott egy pillanatra.
A pillanatnyi zavarunkat pont oly módon használta ki a fiú, mint ahogy mi az ébredése utáni perceket. Kegyetlenül kiröhögött minket.
Aztán nevetve felajánlotta, hogy papír nélkül, ingyen elvisz minket akárhová.
Ezen én nevettem egyet, majd megkérdeztem tőle, át tudja -e érezni a dolog súlyát, meg egyáltalán azt, amit mi éppen. Azt, hogy itt életek forognak kockán. Mégpedig nem csak a mi csapatunké. Hanem a lakosoké is. Meg amúgy is, mit gondol magáról, hogy csak úgy leleplez minket, aztán, mint aki azt hiszi, ezt az egészet kisujjból csináljuk, beugrik segíteni nekünk... Szóval jól kiosztottam a bolondot.


Meg is lett a hatása, mert visszavett egy kicsit a stílusából. Elnézést kért, bemutatkozott és teljesen komolyan elmondta, mire gondol.
A beszédéből nem sok mindent jegyeztünk meg elsőre, egészen pontosan csak a nevét, a zűrzavarhoz való kötődését, és a helyszínt, ahová vinni akart minket.

Tehát, Mattnek hívták, és a helyi kampóssal szembeni ellenállás egyik aktivistája volt. (Itt megrökönyödtünk egy picit, aztán elmagyarázta, mióta a gazember kitört a börtönből, a mozgalom tagjai minden nap kint vannak az utcán és tippeket adnak az embereknek, hogy védjék meg magukat.)
A nemzetközi versenyt azért ismerte, mert az édesapja pár éve a svéd csapat tagja volt, ám az egyik küldetésben meghalt. A szervezet pedig némi pénzzel segítette a családot.
Azóta az édesanyja is elhagyta, így teljesen egyedül él és vezeti ezt a kis kölcsönzőt.
Rólunk pedig a két évvel ezelőtti csetepatéból értesült. Akkor hallotta a nevünket. Majd most a verseny kapcsán.
Mikor megjelentünk, nagyon ismerős voltam neki, de gyorsan elhessegette a gondolatát annak, hogy csak úgy ide kerültem. Aztán, miután megtudta, mekkora bajban vagyunk, már sejtette, csak a kampós dolog miatt lehetünk itt.

Mialatt a papírokat kereste odabent, átgondolta a helyzetét. Teljesen úgy érezte, nincs vesztenivalója, így eldöntötte, segíteni szeretne nekünk, a városa érdekében. Már ha engedjük neki.

Normális esetben visszautasítottuk volna az ajánlatát, hiszen nem célunk az, hogy ártatlan embereket keverjünk bajba.
Viszont a helyzetünk egy cseppet sem volt normális. Nagyon rá voltunk már szorulva egy löketre, egy erőre, mely reményeink szerint segíthetett a dolgok alakulásában.
Mattben azt a bizonyos löketet láttuk mindketten, így gondolkodás nélkül elfogadtuk a segítségét,
és pár percen belül már úton voltunk.

Miközben vezetett, részletesen elmondta, merre lehet kampós. Sajnos elég sok helyet felsorolt, és a végén csak annyit mondott, válasszunk, hová menjünk elsőnek, mert valószínűleg minden helyszínt be kell majd járnunk, hogy megtaláljuk a társainkat vagy éppen kampóst.
Greggel szélsebesen átgondoltunk mindent, de nem tudtunk logikus érvet mondani egyik elképzelésünk mellett sem. Így fogtam magam, és mint egy igazi vezér (ugyebár, még Mexikóban engem jelöltek ki a küldetés vezetőjének), kimondtam a döntésem. A város, mely mellett voksoltam, Kiruna volt. A hely, ahol két éve nem találtunk semmit. Most úgy éreztem, ott fogunk választ találni mindenre...