Mire kiértünk az épületből, a járgány már bőven elhúzott, mi pedig ott álltunk ketten, tanácstalanul...
Szerencsére hamar észhez tértünk. Rájöttünk, hogy sürgősen szereznünk kell egy kocsit. Aztán pedig meg kell találnunk a többieket, majd kideríteni, kik ezek az emberek és mit akarnak tőlünk.
Ezt a tervet kb. fél perc alatt vázoltuk fel, így részleteket nem tudtunk kidolgozni. (De nem is volt erre szükségünk, ugyanis valami oknál fogva mindig is sikeresebbek voltak a spontán akcióink, mint azok, melyeket előre elterveztünk.)
Mielőtt nekiindultunk, még visszamentünk a házba egy pár percre, hogy fegyvert vegyünk magunkhoz. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy Jakub elrablói nem voltak hülyék. Semmilyen lőfegyvert nem találtunk a házban, így kénytelenek voltunk beérni a konyhában talált késekkel, melyekkel természetesen alaposan felszereltük magunkat
Az előkészületek után pedig elindultunk az út mentén. Abban reménykedtünk, valaki felvesz majd minket a városig, ott pedig bérelhetünk egy járgányt.
Ám ez nem történt meg. A szerencse elhagyott minket. Az főút, amelyen mentünk, teljesen kihalt volt. Egyetlen autózó emberrel sem találkoztunk.
Este lett, mire beértünk a városba. Nagyon elfáradtunk, és el voltunk keseredve. Tudtuk, az időnk fogy és egy lépéssel sem lettünk közelebb a célunkhoz. Konkrétan egy egész délutánt elvesztegettünk arra, hogy visszaérjünk a „nullás mezőre” (Már ha ezt az egészet el lehet egy társasjátékként képzelni)
Ez a belső, nyomasztó önmarcangolás teljesen kikészített. Olyannyira, hogy egy idő után képtelen voltam tovább menetelni, úgyhogy egyszer csak betértünk egy KFC-be enni. Ám a csirke nem jött jól, sőt kifejezetten rosszul esett. Folyton csak az járt a fejemben, hogy miközben mi ott falatozunk és elmélkedünk, a többiek túlélési esélyei egyre jobban csökkennek.
Egy idő után meguntuk a kedvtelen falatozást és úgy döntöttünk, nekiindulunk, felfedezzük a várost, hátha találunk valamit. Ordított belőlünk a határozatlanság, viszont valamit mindenképpen tenni szerettünk volna, így ez tűnt a kézenfekvőbb ötletnek.
Nem késlekedtünk, egy gyors mosdó után belevetettük magunkat a kinti, nyüzsgő életbe.
Először csak céltalanul lófráltunk fel s alá, majd eszünkbe jutott, valószínűleg a többiek életével játszunk, úgyhogy csinálnunk kell valami hasznosat is.
Kis szégyenlősködés után megszólítottunk pár embert az utcán és megérdeklődtük, merre található használt autókereskedés a környéken.
Szerencsére említettek egy csomót, így még szelektálni is tudtunk közülük fejben.
Végül, mivel nem akartuk, hogy bárkinek is feltűnjünk, az elbeszélések alapján a leglepukkantabbnak tűnőt választottuk.
Az üzlet neve "Sittiä" volt, úgy este tíz felé találtunk oda. Az érdeklődésünkkel nagyon nagy meglepetést okoztunk az éppen éjszakás alkalmazottnak. Mikor betoppantunk, nem láttunk senkit. Aztán, ahogy kicsit beljebb mentünk, észrevettünk egy körülbelül 17-18 éves srácot egy asztalnál. Úgy gondoltuk, biztos a tulajdonos fia, vagy csak itt segédkezik. De mivel mást nem láttunk, úgy véltük, tőle kell kocsit vennünk. A baj mindössze annyi volt, hogy éppen aludt. Méghozzá nagyon mélyen.
Megszólítottuk egyszer. Aztán még egyszer...
A harmadik köszönésünkre sem ébredt fel, így kénytelenek voltunk kicsit agresszívabb módszerekhez folyamodnunk, hogy életet verjünk belé. A folyamatot nem részletezném, szerintem elég, ha annyit megemlítek ezzel kapcsolatban, hogy a Svédországban eltöltött idő alatt ezt a két percet élveztem a legjobban.
Miután magához tért elkezdett hadarni valamit svédül. Mi pedig jól kinevettük. Aztán közöltük vele, sejtjük mit mondott, de nem beszéljük a nyelvet.
Mikor megnyugodott egy kicsit előadtuk neki a bajunkat. Eleinte nem nagyon értette, minek nekünk egy használt kocsi ennyire sürgősen, úgyhogy "meggyőző fokozatba kapcsoltam". Ügyelve a titkunkra, óvatosan, de nyomatékosan elmondtam neki, hogy hatalmas bajban vagyunk. Elég jó előadást tarthattam, mert rögtön elkezdett alkudozni velünk. A legjobb ajánlat, amit kicsikartunk belőle, egész megfizethető volt.
Így megállapodtunk vele, hogy amíg bemegy a papírokért, mi kipróbáljuk a járgányt.
Az első ötletünk az volt, hogy szépen lelépünk, szegény gyereket meg majd kárpótoljuk valahogy, ha mindennek vége. De végül nem így tettünk, ugyanis eszünkbe jutott, hogy egyrészt akkor a rendőrséget is magunkra haragítanánk, másrészt pedig az üldözőink tudomást szereznének rólunk.
Ezért megvártuk a srácot.
Elég sokáig szöszmötölt odabent, több mint tíz percet kellett rá várnunk. Miután kijött, azonnal kiderült, miért késlekedett.
Amikor magunkról beszéltem, valószínűleg figyelmetlen voltam, mert rájött arra, hogy kik vagyunk.
Mikor közölte, hogy sejti mi történt velünk és mire kell a kocsi, kicsit megijedtem. És úgy érzékeltem, Greg is lefagyott egy pillanatra.
A pillanatnyi zavarunkat pont oly módon használta ki a fiú, mint ahogy mi az ébredése utáni perceket. Kegyetlenül kiröhögött minket.
Aztán nevetve felajánlotta, hogy papír nélkül, ingyen elvisz minket akárhová.
Ezen én nevettem egyet, majd megkérdeztem tőle, át tudja -e érezni a dolog súlyát, meg egyáltalán azt, amit mi éppen. Azt, hogy itt életek forognak kockán. Mégpedig nem csak a mi csapatunké. Hanem a lakosoké is. Meg amúgy is, mit gondol magáról, hogy csak úgy leleplez minket, aztán, mint aki azt hiszi, ezt az egészet kisujjból csináljuk, beugrik segíteni nekünk... Szóval jól kiosztottam a bolondot.
Meg is lett a hatása, mert visszavett egy kicsit a stílusából. Elnézést kért, bemutatkozott és teljesen komolyan elmondta, mire gondol.
A beszédéből nem sok mindent jegyeztünk meg elsőre, egészen pontosan csak a nevét, a zűrzavarhoz való kötődését, és a helyszínt, ahová vinni akart minket.
Tehát, Mattnek hívták, és a helyi kampóssal szembeni ellenállás egyik aktivistája volt. (Itt megrökönyödtünk egy picit, aztán elmagyarázta, mióta a gazember kitört a börtönből, a mozgalom tagjai minden nap kint vannak az utcán és tippeket adnak az embereknek, hogy védjék meg magukat.)
A nemzetközi versenyt azért ismerte, mert az édesapja pár éve a svéd csapat tagja volt, ám az egyik küldetésben meghalt. A szervezet pedig némi pénzzel segítette a családot.
Azóta az édesanyja is elhagyta, így teljesen egyedül él és vezeti ezt a kis kölcsönzőt.
Rólunk pedig a két évvel ezelőtti csetepatéból értesült. Akkor hallotta a nevünket. Majd most a verseny kapcsán.
Mikor megjelentünk, nagyon ismerős voltam neki, de gyorsan elhessegette a gondolatát annak, hogy csak úgy ide kerültem. Aztán, miután megtudta, mekkora bajban vagyunk, már sejtette, csak a kampós dolog miatt lehetünk itt.
Mialatt a papírokat kereste odabent, átgondolta a helyzetét. Teljesen úgy érezte, nincs vesztenivalója, így eldöntötte, segíteni szeretne nekünk, a városa érdekében. Már ha engedjük neki.
Normális esetben visszautasítottuk volna az ajánlatát, hiszen nem célunk az, hogy ártatlan embereket keverjünk bajba.
Viszont a helyzetünk egy cseppet sem volt normális. Nagyon rá voltunk már szorulva egy löketre, egy erőre, mely reményeink szerint segíthetett a dolgok alakulásában.
Mattben azt a bizonyos löketet láttuk mindketten, így gondolkodás nélkül elfogadtuk a segítségét,
és pár percen belül már úton voltunk.
Miközben vezetett, részletesen elmondta, merre lehet kampós. Sajnos elég sok helyet felsorolt, és a végén csak annyit mondott, válasszunk, hová menjünk elsőnek, mert valószínűleg minden helyszínt be kell majd járnunk, hogy megtaláljuk a társainkat vagy éppen kampóst.
Greggel szélsebesen átgondoltunk mindent, de nem tudtunk logikus érvet mondani egyik elképzelésünk mellett sem. Így fogtam magam, és mint egy igazi vezér (ugyebár, még Mexikóban engem jelöltek ki a küldetés vezetőjének), kimondtam a döntésem. A város, mely mellett voksoltam, Kiruna volt. A hely, ahol két éve nem találtunk semmit. Most úgy éreztem, ott fogunk választ találni mindenre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése