2007. augusztus 7., kedd

A Királynő



Egy hatalmas kastély falai között évszázados átok ült. Egyes uralkodók hirtelen megfulladtak vagy összeestek, de sosem érték meg a 20 éves kort.
Egy fiatal lány volt az uralkodó, este vacsora után lefekvéshez készülődött, a cseléd megvetette neki az ágyat és a lány hamar el is ment aludni a szobába nem volt semmi csak az ágy és festmények. A lány füstszagot érzett, de nem törődött vele. Reggel, amikor a lány nem ment le reggelizni a cseléd felment, hogy megnézze, mit csinál, amikor belépett bűz csapta meg az orrát a bomló hús szaga a lány elégett és csak a koponyája, a lába és az egyik kézfeje maradt meg. Abban a kastélyban az óta is kísért a halott lány szelleme és segítséget próbál kérni, de senki nem hallja.

2007. augusztus 1., szerda

Látomás



Egy 18 éves lány lakott a nagymamájával egy öreg kertesházban. Este volt, a lány elment bulizni a barátaival. De a nagyanyja azt mondta neki: - Ne menj el gyermekem. Látomásom van! Azt gondolta a lány: -Istenem már megint ezek a kibaszott látomások. A nagymama megint megszólalt: Ne menj el itthonról. Szörnyű dolog fog veled történni.
 
Mondta a lány halkan: Menj már magaddal!. Erre az öreg nő megint megszólal: jól van, menj. De ha látsz egy hatalmas fehér kutyát piros szemekkel az út szélén, akkor siess haza.
Jaj, hagyjál már!-mondta a lány és ment bulizni.
 
Egyszer csak meglátott egy hatalmas fehér kutyát piros szemekkel
az út szélén. A lány nagyon megijedt, és azt mondta a barátnak.:
Szerintem menjünk haza és nézzünk egy filmet. Ne menjünk bulizni.
 
 Azt mondták a barátai: Istenem halhatsz arra a vén trottyra? Dehogy megyünk . Menj haza egyedül. Így is lett. A lány haza ment. Bement a házba, halkan hogy a nagyanyját fel ne keltse.! De tévedett a nagyanyja nem is aludt, hanem ott állt az ajtója előtt, de ezt a lány nem látta. A nagymama sírt. Reggel odament a lány ágyához, és felébresztette.

Azt mondta neki: Gyermekem a barátaidat, tegnap este brutálisan
meggyilkolták, majd a vízbe dobták. Délután nézték a híradót, hát mi volt benne? !:: Egy fiatal csapatot az éj közepette egy körözött
gyilkos brutálisan meggyilkolta, majd mindet a vízbe dobta. A rendőrség ma talált rájuk!!

A Mikulás


A Mikulás - csak erős idegzetűeknek!!!!!!
Végre...végre eljött a minden gyermek által várva- várt ünnep, a Mikulás.
Zsibongott a tágas művelődési ház, mindenhol gyerekek szaladgáltak, izgatott szülők várták a Mikulást, aki éppen a színfalak mögött készülődött a nagy attrakcióra, a gyermekek megajándékozására. Végre... végre eljött a minden gyermek által várva- várt ünnep, a Mikulás.
Zsibongott a tágas művelődési ház, mindenhol gyerekek szaladgáltak, izgatott szülők várták a Mikulást, aki éppen a színfalak mögött készülődött a nagy attrakcióra, a gyermekek megajándékozására.
Töménytelen ajándék várt arra a megtiszteltetésre, hogy a mai nagyszabású városi Mikulás ünnepségen az Ady – művelődési ház mozi termében gazdára találjon.
Minden szülő, ki ma eljött ide, gondosan előkészített csomagokat adott át a Mikulásnak, aki majd nemsokára kiosztja a gyermekeknek, akik már nagyon izgultak, vajon milyen ezer kis meglepetés várja őket.
Tündéri pirospozsgás kicsi arcocskák ragyogtak mindenfelé, kék, piros, sárga színű reflektorok világították be a termet, cirádák, és díszes lampionok lógtak a mennyezet felől, mintha csak rá akarnának zuhanni az alattuk nyüzsgő emberi hangyabolyra.
Legalább 300 – an gyűltek ma össze felnőttek és gyermekek, a szülők abban a reményben, hogy örömet okoznak gyerekeiknek, a kicsik pedig izgatottan várták a meglepetéseket.
Aranyos dalok zengtek a hangszórókból, a Mikulást dicsőítették.

Mindeközben a színpad függönye mögött a Mikulás bőszen igazgatta dús fehér vattaszakállát, vérpiros kabátján, aranyszegély díszelgett, nagy fekete csizmái vakítóan fénylettek.
Óriási puttonyában számtalan csomag csörgött, öreges mozdulatokkal szedegette, válogatta őket.
Mindegyikre ragasztottak egy kis címkét, melyen egy név állt, a gyermek neve, akié az ajándék.
A nézőtéren székek sorakoztak, előre ültették a kicsiket, hátrébb a felnőttek várták, hogy végre előbukkanjon a függöny mögül a Mikulás.
Mikor már pattanásig feszült a légkör, minden szülő türelmetlen tekintettel kémlelt a színpad felé, vajon mikor jelenik már meg a Mikulás a függönyök mögül, halk csengettyűszó ütötte meg fülét a tömegnek.

Mindenki lecsendesedett, a csilingelés egyre erősebbé vált, majd néhány másodperc múlva kilépett a sötét függöny mögül egy nagytermetű pocakos piros ruhás alak.
Tűzpiros volt tetőtől talpig, ruhája szegélyét aranyos csíkok díszítették, szakálla tekintélyt parancsolóan bukott alá a termetes pocakra.
Hófödte süvegén nagy fehér bojt ült, arcát teljesen eltakarta fehér bajsza, szemei kéken villantak rá a tömegre, pillantása maga volt a tél.
Tökéletesen nézett ki ez a télapó, oly annyira, hogy ha a felnőttek nem tudták volna, hogy csupán beöltözött halandó van a jelmez mögött, még el is hitték volna, hogy valóban ő a hideg tél, bölcselkedő „krónikása”.
Makulátlan öltözete, jeges tekintete, ében feketén csillogó csizmája szinte elbűvölte a kicsiket és a nézősereget egyaránt.

Morajlás futott végig a termen, mindenki csodálta a Mikulást, aki igazán kitett azért, hogy minden igényét kielégítse a kíváncsi tömegnek.
-„Ez fantasztikus!...- jegyezte meg suttogva a polgármester a város jegyzőjének, miközben csodálták a Mikulást a terem alvégéből.
-„Te... – szólította ismét a jegyzőt – ki is öltözött be Mikulásnak?”
A jegyző bizonytalan arcot vágva válaszolt:-„Hát... úgy tudom a Kovács apuka, de olyan jól sikerült álcáznia magát, hogy még én sem ismerem fel.” – állapította meg a jegyző csodálkozva.
-„Az szent igaz!... – helyeselt a polgármester – ha ez a Kovács, akkor érti a dolgát, jövőre is ő lesz a Mikulás!” – lelkendezett a hivatalnok.
A színpadon már régen előkészítették a Mikulás díszes hintóját, ez is gyönyörű darab lévén, tökéletesen illet a beöltözött emberhez.
Most öreges léptekkel elindult a cifra jótevő a hintó felé, csörgette a botján kis csengettyűt.
Hatalmas barna selyemzsákot cipelt, látszott, hogy alig bírja feltenni a hintóra.
A gyerekek eközben ujjongva várták mi fog történni. Csodálkozó kerek szemekkel figyelték a Mikulás minden mozdulatát.
Kimérten, ráérősen foglalt helyet a télapó a nagy hintóban.
Elhelyezkedett, nagy hosszú fehér szakállát lassan végigsimította, majd érces, mély hangon kezdett beszélni a gyermekekhez.

-„Jó estét gyerekek!...- kezdte „télapósan” – íme, eljöttem hozzátok, tudom, hogy nagyon vártatok, tudjátok, van itt nálam valami, aminek nagyon fogtok örülni...” – jelentette a kicsiknek villódzó szemekkel.
-„Sziaaaa... sziiaaa...” – hangzott minden gyermek szájából, úgy hangzott, mint egy hangverseny.
Ekkorra már a színpadot erős reflektorokkal világították meg, így még vakítóbb lett a télapó pompázatos ruhája.
-„No...- kezdte megint a mindenki „kedvence” dörmögő hangon – ki, hogy viselkedett otthon? Hadd halljam!”
-„Jóóól...jóóóóól...” – kiáltották mostmár a gyermekek lelkendezve, sokan még tölcsért is csináltak a kezükből, úgy kiáltották.
Bólogatva helyeselt a Mikulás, meg – meg simította hófehér szakállát, majd ismét a magasba lendítette kezét.
-„Jó...jóóó...- mondta helyeslőn – akkor, most akiket szólítok, jöjjenek fel ide a színpadra körém!...

Lassan előszedegetett nagy barna zsákjából jó néhány csomagot,
Szépen kipakolta őket a hintó szemközti ülésére és hangosan olvasni kezdte a neveket.
-„Nagy Anna, Molnár Mónika, Tóth Dávid, Matusz Kornélia, - sorolta – Kovács Győző, stb...
Legalább húsz gyermeket felhívott már a színpadra, mikor intett, hogy ennyi egyenlőre elég lesz.
A kicsik – 6, 8 éves forma gyerekek, szépen félkörbe álltak a Mikulás körül, aki beszélni kezdett hozzájuk.
Ekkor váratlanul leszaladt a színpadról a kis Kovács Győző, a hatéves kisfiú egyenesen édesanyjához sietett a nagy teremben.
Mindezt a télapó észre sem vette, közben elfoglalta magát a többi gyerekkel.
A kisfiú csodálkozó arccal kérdezte anyjától:
-„Anya, nem apa a Mikulás?”
Az asszony úgy nézett fiára, mint aki kissé elbizonytalanodott, így reagált fia kérdésére:
-„Te is észrevetted kisfiam? – kérdezte – ez tényleg nem apa, pedig úgy tudtam, hogy ő öltözik be ma este.” – kémlelt az anya figyelmesen körbe a termen.
-„Akkor hol lehet apa?” – kérdezte a gyermek kicsit aggodalmasan.
Az asszony szeme körbe – körbe járt a termen, de férjét sehol sem látta.
-„Nem tudom kisfiam, gyere, keressük meg apát.” – fogta meg kezét a gyermeknek.

Elindultak a tágas mozi teremben az asszony és a gyermek megkeresni apát.
Közben a színpadon szereplő Mikulás egészen elbűvölte a kicsiket, nagyokat hahotáztak a télapóval, hangosan kiáltoztak, szinte versengtek a jelmezes kegyeiért.
Észrevétlenül kerülgették az embereket, kik nyújtózkodó nyakkal lesték a színpadot, sokszor mosolyogva tapsoltak.
Egy perc elteltével belebotlottak a polgármesterbe meg a jegyzőbe, akik szélesen vigyorogva bámulták a Mikulást, arcukra jóízű elégedettség ült ki.
-„Jó estét Haraszti úr – szólította meg az asszony a hivatalnokot – elnézést, hogy zavarom, de úgy tudtam ma este a férjem öltözik be Mikulásnak.”
A polgármester meglepődve nézett az asszonyra: - „Miért, az ott nem a férje?” – mutatott színpad felé.
Kovácsné erre határozottan rázta a fejét: - Nem bizony, az ott nem ő.”
A tisztviselő kelletlenül vicsorított egyet az asszonyra, majd megjegyezte:
-„Bocsánat, úgy tűnik, lemaradtam valamiről, akkor fogalmam sincs, ki lehet az az ember a színpadon.”
-„Mindenesetre mesterien csinálja, amit csinál, nem ez a véleménye?” – nézett kérdőn az asszonyra.
-„Örülök, hogy tetszik önnek polgármesterúr, - válaszolt azonnal Kovácsné – mostmár csak az a kérdés hol lehet a férjem, mert neki kellene ott lennie.” – villantotta rá szemeit a férfire.
-„Bocsánat asszonyom, de amint látja, most nem szakíthatom félbe az ünnepséget – mutatott a mozgalmas színpad felé – talán elfelejtette a férje, hogy most neki kellene ott lennie.” – jegyezte meg a hivatalnok félig ízetlenül viccelődve.
-„Uram – kezdte az asszony határozottan – lehet, hogy a férjem kissé szórakozott ember, de nem hülye.” – nézett rezzenéstelen arccal a férfi szemébe.
-„Természetesen hölgyem – mentegetőzött hirtelen a férfi – remélem, mihamarabb kiderül, hogy mi történt.” – zárta le a beszélgetést a tisztviselő.

Az asszony megfogta a kis Győző kezét, és elindultak a színpad felé.
Lassan haladtak, mindenhol emberek álltak, alig tudták át „verekedni” magukat a tömegen.
Közben a színpadon javában zajlott a Mikulás „attrakciója”, ekkor éppen sorba állított vagy 15 gyermeket, és beszélni kezdett hozzájuk.
-„Nos, gyerekek, most egy különleges ajándékot kaptok a Mikulástól” – állt fel a hintóból és a gyermekek közé lépett.
-„Mindenki hunyja le a szemét – folytatta – és tátsa nagyra a száját.”
A gyerekek vakon követték a télapó utasítását, és várták miféle csodával ajándékozza meg őket.

Közben Kovácsné, kisfiával elérték a színpad hátsó bejáratát és az asszony kíváncsian indult el a sötét függönyök felé. Beléptek a színpad mögé, őket nem lehetett látni, néhány méterre szerepeltek a kicsik a télapóval a függönyök előtt. Maga sem tudta mit keres ott az asszony, de valamilyen megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve keresgélni kezdett. Kisfia végig vele volt, szorosan fogta az édesanyja kezét. Elhúzott egy, majd egy másik függönyt is, nem láttak semmi gyanúsat. Azután elindultak a másik oldal felé. Elhúzott még egy függönyt és a látványtól mi szemeik elé tárult lábuk földbegyökerezett.
Férje fültől – fülig átvágott torokkal hevert a függönyök között, vörös vére megfestette a környező díszleteket. Egy utolsót vicsorító halálfej ábrázattal bámult a családjára, akik a döbbenettől meg sem tudtak mozdulni. Kezei, lábai görcsösen kifacsarodva, tekergőztek, az élet leghaloványabb lehelete sem pislákolt már a szerencsétlen férfiben.
Eközben a gyerekek kint a színpadon behunyt szemekkel és tátott szájjal álltak, várták a csodát a Mikulástól. Kovácsné néhány másodperces „kihagyás” után hirtelen előre ugrott a színpad felé, és torkaszakadtából üvölteni kezdett:
-„Gyilkos!!!...Ez egy gyilkos!!!...

A meglepődött Mikulás, ekkor villámgyorsan előhúzott mellényzsebéből egy 9 – milliméteres automata fegyvert, és pánikszerűen, módszeresen mészárolni kezdte a körülötte álló gyerekeket. Az első pillanatban tövig nyomta egy kislány szájába a pisztolycsövet és meghúzta a ravaszt. Tompa puffanás hallatszott, minden irányba fröcskölni kezdett az agyvelő, véres verítéket permetezve maga után. A kislány összecsuklott, mint egy rongybaba, ezután ismétlő lövésekkel célzottan kezdett tüzelni a gyerekek fejére, semmit sem bízva a véletlenre. A meglepődött gyermekek nem tudták mi történik, ekkor még meg sem próbáltak elmenekülni.

A szülők fel sem fogták az első pillanatokban mi zajlik, a színpadon, egyszerűen meg sem fordult a fejükben, hogy éppen gyermekeik kegyetlen kivégzését nézik páholyból.
Azután, mikor már legalább négy gyermeket láttak elterülni a színpad elejében, csak akkor hasított beléjük a felismerés. Ezalatt a télapó mit sem zavartatta magát, biztos mozdulatokkal tárat cserélt, és rezzenéstelen arccal tüzelni kezdett a hozzá legközelebb eső élő gyerekekre.
Ekkor tört ki az első velőtrázó sikoly a teremben, a szülők torkuk szakadtából ordítani kezdtek.
Néhány rövid másodperc alatt elszabadult a pokol, a hatalmas moziban, egymást taposva menekültek az emberek.
A férfiak egy része vérbeforgó szemekkel megindult a színpad felé, legázolva mindent, mi útjukat állta.
-„A *** anyádat!!!...- ordították többen – megdöglessz!!!...

Megbolydult az emberi „hangyaboly”, a Mikulás gyilkolt, az emberek menekültek, de legalább húsz férfi rohant a színpad felé, hogy megsemmisítsék az ámokfutót.
Akadtak olyanok is, akik sokkos állapotban karácsonyi dalokat kezdtek énekelni ülőhelyükön. Szemük balgán tekintett a semmibe, miközben dicshimnuszt zengtek a télapóról, és a szeretetről. Hangosan énekeltek pontosan úgy, ahogy a gyerekek szoktak.
Ekkor már a színpad jó része vérben fürdött, émelyítő vérszag terjengett mindenütt, a gyilkos körül kezdett szűkülni az embergyűrű, akik elindultak felé.
Puffogások sora hallatszott, elterült néhány felnőtt is, azután legalább nyolcan vetették rá magukat a Mikulásra.
Vadul ütni, rúgni kezdték, őrült tekintettel, őrjöngve taposták, már elejtette a gyilkos fegyvert.
Valaki szétrúgta a hintót, és annak jókora darabjával sújtott le többször is a jelmezes gyilkosra. Ekkor fordult ki a szeme szemgödréből, véres cafatokat dobálva a felbőszült szülőkre.

Már nem lehetett tudni ki ordított és mekkorát, ki ütött és mivel, olyan hatalmas lett a zűrzavar, csak azt lehetett tudni, hogy mindenki a piros ruhást akarja.
Nem több mint öt perc alatt zajlott le mindez, a rendőrség közben körbevette a művelődési házat, kibontott fegyverekkel nyomultak be a kivégzőhelyé vált moziterembe.
E közben hisztériás rohammal lincselték meg a szülők a télapót, egyre többen rohantak oda, hogy a saját kezükkel végezzenek vele.
Valaki egy feszítővas félével ütötte a fejét, mások önkívületi állapotban taposták, rúgták.
-„Megdöglessz!!!...- ordította valaki a bosszúszomjas tömegből.

Ekkor hárman belekapaszkodtak a Mikulás egyik karjába és őrült erővel próbálták letépni a válláról.
Valahonnan előkerült egy vadásztőr is, és az egyik szülő úgy kezdte vagdalni a válla tövéből a télapó karját, mintha csak disznóvágáson volnának. Mindenfelé fröcskölt a vér, beterítve jó néhány embert.
Hangosan reccsent a csontja, leszakad a helyéről, azután hozzákezdtek a tag kibelezéséhez.
Még lappangott benne némi élet, mikor azonban a tőrt nyakánál tövig beledöfték, majd egészen az ágyékáig húzták le, „kimúlt” „szegény”.
Ketten nyúzni kezdték róla a bőrt, mint a nyúlról, leütése után.
A vörös vér éppen olyan tónusban festette meg a télapó ruháját, mint amilyen az alapszíne volt.
Sietősen hozzáláttak a gyilkos fejének levágásához, mikor három rendőr közbelépett:
-„Állj!!...- ordította az egyik – álljanak meg emberek!!...
Ez nem látszott valami hatásosnak, mert mintha nem is hallották volna, tovább tették a „dolgukat”.
Már csak egy vékony bőrke tarthatta a jelmezes fejét a nyakán, mikor a három rendőr letaszította a sokkos embereket a színpadról.
Ami a szemük elé tárult nem volt mindennapi látvány.

Egy szinte teljesen szétszedett vörös ruhás „szörnyet” láttak, akinek már nem volt fej a nyakán, az egyik lába hátratörve, jobb karja leszakítva, szemei kinyomva, haja kitépve.
Émelyítő bűz terjengett körülötte, belei szerte szét hevertek, mellkasa és gyomra felhasítva, deréktól lefelé megnyúzva.
A három egyenruhás közül kettő, szinte azonnal sugárban hányta le a „kifilézett” tetemet, gyomruk talán egy egész életre felfordult.
A fiatal őrmester, aki talán még sosem látott ilyesmit, öklendezve hányta a halottra az a nap esti ünnepi töltött káposztát, orrfacsaró bűzzel kísérve.
A „kaland” után legalább egy tucat ember vöröslött a vértől, ruhájuk, arcuk lefröcskölve keresték gyermekeiket a kis tetemek között.
Kovácsné, kisfiával ott ültek a hátsó függönyök mögött és az asszony gyermeke szemét eltakarva testével védte őt.
Mindketten sokkot kaptak, a hozzájuk közeledő rendőröket sem ismerték fel.

Azután lassan lecsendesedett a moziterem, elült az őrjöngés, helyébe szívszaggató halálhörgés és sírás költözött.
A lampionok most is ugyan úgy csüngtek a mennyezet felől, cirádák szelték keresztül – kasul a termet, a hangszórók elnémultak ugyan, de a színes reflektorok még mindig megvilágították a véres színpadot.
Az ünnepi díszek, mintha mit sem vettek volna észre az egészből, színesen díszítették tovább a véres vesztőhelyet.
Ebben a kis csendes városban örökre megváltoztatott mindent ez a szörnyű öt perc, és minden időkre bevéste magát a helység rémtörténelmébe.


...A gyász napja ez, mindannyiunk gyászáé és fájdalmáé.
Egy őrült ámokfutó gyilkos lemészárolta gyermekeinket, miközben azok a szeretetről ábrándoztak.
Nincs arra szó milyen a mi fájdalmunk, hasztalan minden próbálkozás, mi enyhíthetné könnyeinket.
Az emberi természet sötét, pokoli bugyrának megnyilatkozása volt ez a nap, mely immár kitörölhetetlen nyomot hagyott kultúránkban.
Imáink a Mennyei Atyához kiáltanak, örökre megváltoztatva életünket.
Ó...Atyánk! Mivel érdemeltük ki ezt?...

Haraszti Tamás, Batta polgármestere.


Batta polgármestere a történtek után lemondott posztjáról, az Ady – művelődési ház mozitermét lebontották és emlékhelyé alakították.
Az érintett családok eltelepültek Battáról sokan nagyon messzire, hogy új életet kezdjenek.
Országos gyásznappá nyilvánították ezt a napot, mely még hosszú évekig beárnyékolta Batta mindennapjait...

Nem lennék a helyében



Ezt a történetet a helyi lelkész úr mesélte két fickónak...
,,Még régen, egy férfi a kocsmában azt híresztelte, hogy ő nagyon bátor, semmitől sem fél. A kocsmáros úr azt mondta, hogy ha tényleg annyira bátor, menjen ki éjszaka a temetőbe, és az egyik sírról szedje le a keresztfát, és vigye el a kocsmába. Minden így történt felhúzta a keresztfát, és el is vitte, megmutatta a többieknek. Az emberek azt mondták, vigye is vissza. Ismét kiment a temetőbe, a sírhoz odament. Az akkori emberek mindig egy köténykét viseltek. A sírnál, a keresztfa lukjára (ahogyan lehajolt a férfi), ráterült a kötényke. Ezt nem vette észre. Már bele akarta nyomni a keresztfát, csakhogy a köténykét is húzta. A férfi tehát a férfi azt hitte, hogy az eltemetett hulla húzza le a sírba. Annyira megijedt, hogy ott rögtön szívinfarktust kapott......

Sosem felejtelek el



Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó volt, és mégis elhittem az egészet. Már bánom.

Kisváros volt a mienk. Az emberek nagyon közvetlenek voltak egymással. Mindenki úgy beszélt, úgy viselkedett a másikkal, mintha valami közös dolog összefűzné az embereket. A legkisebb bajban is kiálltak egymás mellett. Nem voltak nagy viszálykodások. Nem voltak pereskedések. Egyszerűen éltünk. A várost 1827-ben alapították az idetelepült európai, holland gyarmatosítok maroknyi családjai. Édes völgynek nevezték el a fekvése miatt. A táj gyönyörűséggel töltötte el az embereket. És valóban csodálatos vidék volt a miénk. Kis gyerekként az öcsémmel rengeteget játszottunk a városka melletti erdőkben. Rohamoztunk nagyokat, bújócskát játszottunk, sőt volt, hogy időnként sikerült kicsalnom Peggy Sue-t, az osztályunk legszebb lányát és vele barangoltam be az erdő mélyére. Szerettem itt élni. De jól emlékszem 1917 telére. Ezen a télen kezdődtek a bajok. Én 16 éves voltam akkor. Az emberek sorra betegedtek meg, és haltak bele valamilyen iszonyatos korságba, ami pokollá tette az életünket. Pontosan fel tudom idézni azt az félelmet, amit édesapám szemében láttam akkor. Nagyon félt, de nem a családja miatt, hanem saját magát féltette a betegségtől. A fertőzött embereket mind elszállították a New Hamptshire-i szanatóriumba, hogy ott halljanak meg békében... Legalábbis nekünk ezt mondták. Az öcsémet, Pete-et is utol érte a járvány. Akkor láttam először azt a borzadályt, amit a vírus okozott. Pete fejfájásra panaszkodott és magas láza volt. A szüleim nem akarták, hogy elszállítsák őt is karanténba, ezért otthon ápolták. Ha bárki kérdezte, nekem azt kellet mondanom, hogy Pete-et elküldték a szüleim New Portba, hogy ne legyen kockázatnak kitéve. Eközben az testvérem egyre rosszabbul volt, és kezdett nagyon elváltozni a külseje is, legalább is nekem mindig ezt mesélték a szüleim. Apámék nem engedtek be hozzá, ám leleményes kis srác voltam, és tudtam a módját, hogy hogyan jussak be a kis szobába, ahol ő feküdt. Bár ne tettem volna.

A szoba ablaka a kertre nézett és be volt az is függönyözve. Sokat játszódtam odakint, és nem akarták a szüleim, hogy meglássam az öcsémet, elég volt azt a förtelmes szagot érezni, amiről azt mondták, hogy a kenőcs, amivel Pete bőrét ápolják. Az egyik éjjelen kilopóztam az udvarra. Egy tölgyfa állt pontosan a ház mellett. Gyakran másztam fel oda, cukkolni Pete-et, mert ő még túl kicsi volt, hogy megmássza a fát. Egy hatalmas ág nyújtózott a házunk fölé, azon másztam át a tetőtéri ablakhoz, amit mindig nyitva tartottak a szüleim, hogy a ház jobban kiszelőzzön. Azt terveztem, hogy a tetőtérből fogok lemenni a kis szobába. Az ablakhoz érve olyasmit éreztem, hogy ide most nem feltétlen kellene bemennem, de a kíváncsiságom nagyobb volt és az egyik lábam-átemeltem a párkányon. Rettentő sötét volt oda bent. Azon töprengtem, hogyan fogom megtalálni a lejáró deszkáját. Amikor már az az ablakon belül voltam, és épp letenni készültem a lábam, csak akkor ütötte meg az orromat a förtelmes bűz, ami ott fent is keringet. Öklendeztem, a szemem is könnybe lábadt. Rögvest fordultam is vissza az ablakhoz, megbánva a csínytevésem. A förtelem szaga keringet a tetőtérben, de az ízét csak ezután éreztem meg. Ahogy próbáltam visszakapaszkodni a tölgyre Pete hangját hallottam magam mögül.
- Thomas?
Csak bámultam az ablakon kifelé. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog jól esni. Eleve a gondolat, hogy a hang nem lentről a kis szobából jött, hanem közvetlenül mögülem. Pete köhögése nyöszörgéssel párosult.
- Thomas?

Még mindig nem reagáltam. Vártam, hogy felébredjek. Kisvártatva Pete egyenesen fuldoklani kezdett. Csak ekkor fordultam meg. A legsötétebb sarokban volt. Köpött egyet, és a nyála a padlóra érkezett közvetlenül elém. Véres volt. Közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy min járkálok, de recsegett valami a lábam alatt, és az nem a korhadt deszka volt. Kinyújtottam a kezem felé. A bőréhez értem. Az arcát érintettem meg, de semmit sem láttam. Nyálkás volt a tapintás. Pete megrezzent és vele láncok is rezdültek. Hörgést hallatott. Hátat fordítottam neki. Szívesen rohantam volna az ablakhoz, hogy eltűnjek, és elfelejtsem ezt az éjszakát, de ehhez nem volt szívem. Ő a testvérem, akivel éveken át együtt voltam jobban és mindenféle rosszban. Elindultam a komód felé. Odaérve kihúztam a fiókját. Emlékeztem, hogy apám midig ide tette, ha volt tartalék gyertyánk. Belemarkoltam a viasz rudak közé, úgy ötöt-hatot vehettem ki. A zsebemből előszedtem a pipadohányos zacskómból egy gyufát. Még a szatócstól loptuk Pete-tel, amikor egyszer le lettünk zavarva sütőrumért.

Emlékszem, hogy köhögtünk, amikor először betöltötte a tüdőnket a dohány füstje. Később híre kelt, hogy a Rodeck fivéreknek van egy zacskó dohányfüvük. Büszkén húztuk ki magunkat az osztálypadban és senkinek sem cáfoltuk meg a hírt, hogy bizony, mi már pipázunk. Persze csak egyszer volt elég bátorságunk rágyújtani, de a zsákmányt mindig magunknál tartottuk, hogy bármikor elővehessük, ha éppen dicsekedni szeretnénk vele. A markomba fogtam a gyertyákat, és leguggoltam, hogy a gyufa fejét végighúzzam a padlón. Szikrázott párat, és lángra lobbant, de a gyertyákat nem gyújtottam meg vele, mert azok a földre zuhantak, amikor a fény betöltötte a padlás sarkát. A látvány örökre az agyamba égett. Éveken keresztül izzadságban forgolódtam miatta éjjelente, gyakran láttam újra, az álmaimban. Időnként nappal is felrémlett a kép, és olyankor minden vér elszállt az ereimből, fal fehér lett a bőröm, hideg verejték verte ki a testem és csak rángatóztam.

Emlékszem, ahogy Pete ott állt a saroktól nem messze. Szemein a púpillák ki voltak tágulva. Az egyik keze a földhöz volt láncolva, a másik keze viszont nem volt meg. Csak egy csonk ágaskodott helyette. A teste teljesen szürke volt. Több helyen hiányzott a bőre, és ami még iszonyúbb, hogy hús is eltűnt helyenként róla. A lábszárai szabályosan csak két csontból álltak, bőr alig volt rajta. Pete haja szálakban hevert a padlón. Fülei, ajkai és a szemhéja hiányoztak. Az orrából is le volt metszve egy kisebb darab. Az arcán egy ideg rángatózott folyamatosan. Nem nézett a szemembe, csak maga elé bámult, üres, üveges tekintettel. Elejtettem a gyufát is, és rohanni akartam kifelé a szobából, de mozdulni sem bírtam. A szememmel a sötétséget pásztáztam, és a kezemmel egy másik gyufa után kutattam a zsebemben. Egy maroknyi került elő, de ahogy egyet ki akartam húzni az összes a földre zuhant. Képtelen voltam levenni a szemem a sötétségről, és úgy kutattam a földön elgurult gyertyák után. Végre a kezembe akadt egy gyufa, és egy gyertya is. Ismét fény árasztotta el a kis sarkot. Pete tekintete még mindig merengett a semmibe. Féltem, de nem tőle. Tudtam, hogy ő sosem bántana. A látvány volt elborzasztó. Kiabálni akartam, de a hang a torkomban megfagyott.
- Thomas.

Ismételte a nevemet. A szemei még mindig a semmit fürkészték. Jobban szemügyre vettem. Eltűntek a kikötött kezéről az újjak. A lánc szabályosan megnyúzta a csuklóját. körülötte száraz ürülék hevert a földön, az ropogott a lábaim alatt. Az arcán az idegrángás még mindig járt. Az ajkai helyett a fogait láttam. Némelyik ki volt törve, némelyik egyszerűen feketére kopott. A korona leugrott volna róla? Vagy összeroppant a fogsora?
- Pete... Pete, itt vagyok.
Elfojtott hangon beszéltem. A szememben gyülekeztek a könnyek.
- Ki tette ezt veled?
Pete csak nézett a semmibe. A földön néhány ampulla volt. Mind törött. Injekciós tűk, és fekália mindenhol. Ez lenne az oltóanyag, amivel gyógyították? Vagy csak érzéstelenítő? Vagy valami más? A combján hosszú csíkban hiányzott a hús. Szabályos metszésekben volt lenyúzva. Abba az irányba fordítottam a tekintettem, amerre Pete is nézett. Valami volt a másik sarokban. Ahogy megfordultam, fény megvilágította a padlás túl felét. Minden világossá vált bennem is. Az iszonyat csak ekkor következett be. Sosem láttam még szörnyűbbet, és sosem féltem még jobba. Egy asztal volt tőlem néhány lépésre. Vér száradt rajta. Valahol láttam már ilyen asztalt. Az öreg Sztrepov volt a város egyetlen mészárosa. Nála lehetett a háziállatokat olcsón levágni, és elkészíteni. Neki volt egy kisebb mészárszéke, és ott álltak hosszú sorban ugyanilyen asztalok. Hentes asztalok voltak azok, amiken a húst felvágták. Vastag nyelű kések voltak az fába állítva. Néhány darab csont hevert alatta. Ahogy közelebb és közelebb mentem, úgy fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Pete hiányzó kezének a csontjai hevertek egy edényben. Mellette száradt vérrel teli üvegecske állt. Fölötte a pallóra akasztva lógott hosszú csíkokban a lehámozott bőr, és minden felé vágó alkalmatosságok. Egy darab besózott emberi hús egy másik edényben. Öklendeztem, és ordítani akartam, de képtelen voltam a félelemtől akár egy nyikkanást is kiereszteni a torkomon. Pete végignézte, ahogyan aprólék készül a kezéből, a lábszáraiból. Istenem... Mit tettél!? Istenem!

Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és fel akartam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva ismét megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett, csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson, és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron, amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adta fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és erre én leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez más milyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. Nem bírtam nézni, ahogyan meg van feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismertem a kisszoba ajtaját. Amióta élek az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott.
- Jön...
Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és az üres tekintette megtelt félelemmel.
- Ki? Pete! Ki jön?
Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába.
- Apa...

Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. Szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megtenni?
Az csapóajtón keskeny fény szűrődött át. Nem szabad megtalálnia. A komódhoz rohantam és elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé.
Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni, hogy képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. Csendesen zokogtam magamban. Folytak a könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyűlöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbeszorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba.
- Apa, apa...
Kérlelte Pete.
- Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek.
Ez volt Pete utolsó szava mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet.
- Pete..

Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végig nézni. Amíg apám a hentes asztalnál "dolgozott" a kivágott bőrkén csendben imádkoztam Pete-ért. Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogyan összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. A fogai.
Talán 20- 25 perc telhetett el, de azóta is úgy érzem, hogy még mindig ott gubbasztok. A fény kialudt, az ajtó lecsukódott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca haloványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretett volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem.

Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Volt benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legalább húszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek, addig, amíg a szuszogást is abba hagyta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belül ezért könyörgött. Minden szúrás után egyre közelebb került a szabadsághoz. A tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten országába legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem, abból, hogy ő kisseb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy, amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki az óta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. Pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. A főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak.

Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, amit csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki, aki ott élt emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a szeretteik húsával, mintha csak cukor lett volna.

A téglagyárat a földig rombolták, és a városka lakóinak nagy részét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt, aki tudta, hogy megeszik halála után, volt, akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt orvosságot szerezni neki a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? Apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg mind a ketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egyetemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kísérleteim csak újabb nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismeretem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halt meg 2002-ben. Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és tizenkét unokája. Gondos apa és szerető nagyapa. Sokban emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem.

Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, érzem, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És miden nap, amikor látom, az én fiamat az unokáival arra gondolok, hogy valóban... A világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.