Juj

Egy szokásos éjszakán, minden a megszokott módján történik, és én megyek a fürdőszobába megfürödni, kilépek a szobámból és végigsétálok a folyosón, felkapcsolom a villanyt és bemegyek. Bent megállok a tükrös szekrény előtt és felkapcsolom, vagyis csak kapcsolnám, mert egy váratlan hangos pukkanás keretében az egyik égő felmondja a szolgálatot és

egy pillanat alatt az egész ház sötétségbe burkolózik. Meglepődtem, hisz nem egy mindennapos esemény, de semmi különösebb, tudtam mi az akadály, és mit kell tenni.

Így hát ismét kiléptem a folyosóra és a bejárati ajtó felé haladtam, ami mögött volt a villanyórás doboz, a megoldások kulcsa.



Kinyitottam, utána a kis üveges ablakot is pedig nem láttam valami sokat, de mivel tudtam, hogy hol van, amit keresek, így nem volt nagyobb gond elintézni ezeket még az éjszaka sötétjében sem. Felkapcsoltam azt, amit kellett és diadalittasan indultam a házba. Mivel fél 12 volt így csak én voltam fent, a család többi tagja nem.

A célom helyén elégedett voltam az eredménnyel, hisz újra égett a villany a fürdőszobába, még ha egy kicsit hiányosan is, de nem tartott sokáig, ugyanis fél perc sem telt el,

Amikor újra elment minden, és maradt a mindent beterítő sötétség, fura érzésem támadt, mert ellentétben az első esettel, most nem voltam tisztában azzal, hogy mi miért is történik.

Talán ennek köszönhető, hogy másodpercekre lefagytam, valójában percekig, mozdulatlanul ültem a kád peremén, és a fejem próbáltam tisztázni, az agyam által generált hangok miatt, noha tisztában voltam velük, hogy csak a képzeletem játékai.

S ezután összeszedve magam, ismét elindultam, hogy megoldjam a dolgokat...az a fura érzés, valamiért nem akart elmenni, és egyedül hagyni, minden egyes lépésnél egyre erősödni kezdett a gondolat: itt valami nincs rendben...

- Áh, tudtam- hisz anyáék ajtaja előtt, a papucsokból már tudtam, hogy kint vannak, de...de ők fel szokták venni, sietni kezdtem, hisz, ahogy a hidegből éreztem: a bejárati ajtó nyitva volt. Szedtem a lábaim, hogy minél hamarabb a szülő közelsége megnyugtasson, ám a nyitott ajtó előtt senki nem volt...



Hirtelen megfordultam és gyorsan a testvéremhez vettem az irányt, akinek a szobája a fürdő mellett van. Nem akartam rögtön anyuékat zavarni ezzel. Benyitok az ajtón és nem a megszokott jelenet játszódott le, nem, nem kezdett el mocorogni, hogy miért zaklatom ismét ilyenkor.

Amint a szemem egy kicsit alkalmazkodott a sötéthez, azonnal észrevettem, hogy az ágya üres, nem tudom miért, de a furcsa jelenségek sokasága után ösztönösen a falon lógó szamuráj kardok felé nyúltam, s a legnagyobbat vettem le. Aztán kifelé menet valami csúszósba lépem. Mivel rajtam sem volt papucs így a hangtalanság mellett, éreztem a lábammal, akár a kezemmel, hisz a testemben szétterjedő adrenalin mindent a maximumra fokozott. Egy pillanat után villant át az agyamon a szörnyű felismerés...

- Hisz ez még meleg... - közelebbről megvizsgálva a lábam alatti tócsát, kétség nem fért hozzá, hogy mi is az a vörösség.



S ezután valami megváltozott... nem éreztem sem, félelmet sem, kételyt semmi iránt sem bánatot, hanem a testem magától indult az előretartott fegyverrel a nappaliból beszűrődő zaj felé. Nem éreztem semmit, automatikusan cselekedtem.



Még a nappaliban elém táruló eszméletlen látvány sem volt képes kizökkenteni, a vér és a húscafatok hátborzongató kavalkádja. Már ösztönből éltem és eluralkodott rajtam az ősi vadász, elintézni azt, ami veszélyt jelent a családomra. Igaz, ekkor még nem fogtam fel, hogy ez a fogalom számomra többé már nem létezhet... Hisz minden mit azelőtt családnak...apának és anyának neveztem, élettelen darabokban hevert a lábam előtt és erről az a valami tehet, ami most is éppen kegyetlen munkáját végezte az idáig számomra oly megnyugtató nappalim egyik sötét sarkában. Nem láttam mi az, amit az elfajult élőlény talán a kezében tart, és amire újra és újra visszahajtotta az általam fejeként megítélt testrészét. Nem érdekelt mi az, ami nem messze tőlem csámcsogott...hisz csak az áldozatot láttam benne, az áldozatot, amelyet nemsoká kettévág a tiszta erőmből meglendített penge-éles kard.

- Még 3lépés... még 2lépés... még egy lépés- diktálta az átalakult agyam.

S akkor megláttam az óriási fogakat melyek újra és újra belehasítanak egykori életadóm fejének hátra maradt maradványaiba...

-MOST MEGDÖGLESSSSSSZZZZZZZZZZ!!!- Hangzott a torkomból előtörő földöntúli kiáltás, miközben izmaim végezték a 2*es munkát, amit a már nem teljesen tiszta agy diktált nekik...karom lendítette a gyilkolásra éhes jéghideg pengét,ami hirtelen minden előjel nélkül megállt félúton áldozata előtt a levegőben, és...

- Ne...neeem,ez neeem lehet, ilyen nincs...nem tudhat ilyen gyorsan megfordulni... és megsebezni engem...

És tényleg nem, ez volt az utolsó igazság, amit a mostanra megviselt test még képes volt megállapítani... Hisz semmi sem képes erre, de az a valami nem egyedül volt...