Az utolsó küldetés - Káosz a szanatóriumban

Halihó! Újra itt vagyok!

Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem adtam hírt magamról. Túlzás nélkül állíthatom, hogy megszámlálhatatlan dolgon mentem keresztül.
Kezdésképp, majdnem odavesztem az utolsó, mindent eldöntő küldetésben.
De ez szerencsére nem így történt, ezért lehetek itt, és mesélhetem el a nemzetközi versenyen belüli utolsó nagy akciónkat.

November elején, egy kifejezetten hideg, csípős reggelen telefonáltak a központból.
Az előző küldetésünkből való felépülésünk óta mindössze két hét telt el, így totális hideg zuhanyként ért minket a berendelésünk.
Először is azért, mert a korábbiakban nem egyszer volt rá példa, hogy 3-4 hét pihenőt is kaptunk a lábadozási időn túl. Másrészt pedig azért, mert sejtettük, hogy ez egy amolyan „végső, nyersz vagy meghalsz” küldetés lesz.
Emiatt mi sajnos úgy számoltunk, hogy saját magunk összeszedése után is minimum egy hónapot kapunk majd erőnlétet fejleszteni, felkészülni stb., azonban ez alkalommal keresztül húztak a terveinken.

Még aznap délelőtt útbaigazítottak bennünket a leendő feladatunkkal kapcsolatban.
Megtudtuk, hogy az orosz csapat kiesett, így egyedüliként mi maradtunk versenyben, és a nyereményért nekünk kell bevégezni a listán maradt egyetlenegy nyílt ügyet.
Az eligazítást tartók meglehetősen nyersen indították a mondanivalójukat, ezzel ránk is hozták rendesen a szívbajt.
A korábbiakban még sosem mondtak olyat, hogy nem feltétlenül ragaszkodnak ahhoz, hogy foglyul ejtsük a bűnözőt. Sőt, ez esetben kifejezetten a lelkünkre kötötték, hogy inkább öljük meg őt, csak ne vesszünk oda mi is, mint az előttünk lévő csapatok.
Ez volt az a pont, amikor megállítottuk őket, hogy magyarázzák el kicsit részletesebben a dolgokat, hogy mi van és hogyan gondolják ezt az egészet.
Ekkor az egyik eligazító srác benyögte, hogy igazság szerint csak a helyszínt ismerik pontosan. Meg hogy talán van egy esetleges gyanúsított. De a valódi bűnöző kiléte még ismeretlen, arra is nekünk kellene rájönni.

A tájékoztatót követően nagy alkudozásba kezdtünk az indulást illetően. Ők máris küldeni akartak volna bennünket, mi viszont minél tovább maradni akartunk még.
Végül egy hetet kaptunk összekészülni. Ez az egy hét édes kevés volt a teljes regenerálódásra. Mindössze arra volt elég, hogy beszerezzünk minden szükséges fegyvert és kicsit formába hozzuk magunkat.
A küldetésre most nem kijelöltem az embereket, mint eddig, hanem megkérdeztem, ki vállalja. Sajnos nem mindenki volt olyan állapotban, hogy terhelhető legyen, így a maradék 7 emberből kellett négyet magam mellé állítani. Végül Greg, Jakub, Drake és Meda csatlakoztak hozzám.

Tulajdonképpen egy tipikus küldetés előtti utolsó hét követte a csapat összeállítását. Greggel minden nap az edzőteremben tespedtünk, a késeinket csiszolgattuk és beszélgettünk arról, hogy mi lesz ezután, ha túléljük. Jakub és Drake egész nap a boltokat járták, hogy legyen miben elmenniük, mert nyilván nem mindegy, hogyan néznek ki akció közben. Meda pedig mint mindig, most is magába szállt, illetve Jax-szel tárgyalt, akire személyi edzőjeként tekintett már a kezdetektől fogva. 

Szombaton este megrendeztük a nálunk már hagyománynak számító „utolsó” vacsoránkat, mely abból állt, hogy rendeltünk csomó kínai kaját és lakomáztunk, mintha nem lenne holnap. Majd, mikor telezabáltuk magunkat, leültünk és összeraktuk fejben, mit tudunk az ügyről.
Jelen esetben nem kellett megerőltetnünk magunkat, hiszen csupán pár információ foszlányt ismertünk.
Annyit biztosan tudtunk, hogy Németországba fogunk utazni, az APT nevű szanatóriumba, ahol állítólag az egyik büntetett előéletű fogvatartott irtja a dolgozókat és a beteg társait, valamilyen ismeretlen fegyverrel. Ja, és a meggyilkoltak hozzátartozóit is. Ez utóbbi miatt vált ennyire sürgőssé és érdekessé az ügy a szervezet számára.
Az égvilágon senkinek sem volt még arról elképzelése, miként tudott az illető a falakon belülről olyan embereket ölni, akikkel kapcsolatba se került.
Itt jöttek képbe a verseny csapatai, akiknek fel kellett volna tárniuk a részleteket. Ám sajnos eddig senki sem tudta kideríteni mi történik ott pontosan, mi több, az összes odavezényelt csapat összes tagja nyomtalanul eltűnt vagy meghalt.
Mikor mindezen dolgokat sorra vettük, próbáltuk belőni, kb. hány százalék esélyünk van arra, hogy nekünk sikerülni fog elvégezni a feladatot. Végül 20-25 %-ban állapodtunk meg.  

A vasárnap feszült várakozással és punnyadással telt. A nap folyamán a helyi barátainktól elbúcsúztunk (bár senki sem tudta, hová megyünk), illetve az ittlétünk során megismert segítőinket, támogatóinkat kerestük fel. Külön meglátogattam az iskolai haverom, Santost, aki tudott mindent rólunk és a feladatainkról. Megköszöntem neki minden eddigi segítségét, és megígértem neki, ha túlélem, meg fogom látogatni a jövőben.
Este még utoljára átnéztünk mindent. Mivel tartottunk tőle, hogy ez lesz az utolsó utunk, úgy voltunk vele, az életben egyszer, csak egyetlenegyszer sikerüljön úgy bepakolnunk, hogy ne kelljen majd az első német szupermarketben fogkefét vagy tusfürdőt vásárolni.

És végre sikerült! Hétfőn este, amikor megérkeztünk a szervezet berlini főhadiszállására és elfoglaltuk a szobánkat, örömmel tapasztaltuk, hogy tudunk fürdeni, fogat mosni, enni és aludni is. Sőt, még a telefonjaink töltői is megvoltak mind. Ilyen a banda megalakulása óta még egyszer sem fordult elő.
Az örömünk sajnos mindössze ennyi volt, ugyanis reggel elvittek minket az elmegyógyintézetbe és bemutattak minket a főorvosnak, aki az ügy kivizsgálásáért volt felelős.
Ő volt Dr. Arden. Volt egy enyhe „dilidoki” beütése, de egyébként szimpatikus volt, teljesen normálisan előadta az észrevételeit. Véleménye szerint a beteget beszámíthatóként kellene kezelni, mert (állítólag) teljesen szisztematikusan gyilkolt le mindenkit a környezetében. Viszont közben nem csinált semmi gyanúsat. De ettől függetlenül az itt dolgozók mind úgy hitték, hogy ő a felelős a gyilkosságokért.

Mi persze ezt így, ebben a formában nem nagyon tudtuk feldolgozni. El is mondtuk a dokinak, hogy foglalkozni fogunk az üggyel, de teljes mértékben kételkedünk abban, hogy valaki a puszta szemével gyilkolni tudjon, úgy, hogy közben a nap 24 órájában megfigyelés alatt van.

Ardennak nem nagyon tetszett a hozzáállásunk, de kénytelen volt elfogadni a teljesen nyilvánvaló tényeket és az érveinket. Végül megállapodtunk abban, hogy beköltözünk a szanatóriumba és mi is éjjel-nappal megfigyeljük a gyanús tagot.

Maga az ötlet, hogy bent éljünk ki tudja meddig egy ilyen helyen, elmeháborodottak között, baromira nem tetszett egyikünknek sem. Viszont nekünk is be kellett látnunk, hogy a legtöbb esélyünk így lesz kiszúrni bármi gyanúsat. Így végül is kompromisszumot kötöttünk. Ők adtak nekünk szállást, ételt, és fizették amire szükségünk volt. Cserébe mi alkalmazkodtunk az intézmény rendjéhez és próbáltunk a lehető legkevésbé feltűnően munkálkodni.

Miután beköltöztünk, az első hetünk azzal telt el, hogy megszokjuk a benti életet. Kifejezetten idegesítő szabályok szerint éltek bent az emberek.
Minden reggel fél ötkor volt ébresztő, létszámellenőrzés és kivizsgálás. Minket nyilván nem ébresztettek fel, hogy részt vegyünk ezekben, ettől függetlenül mindig felriadtunk a zajokra.
A csapatunk egy átlagos napja délelőtt tízkor indult, amikor is a bentlakók különböző foglalkozásai megkezdődtek. Volt, amikor fizikai munkát végeztek, volt, hogy sportoltak, de olyan napra is volt példa, amikor csak szimplán beszélgetni próbáltak velük az ott dolgozók.
Kb. egy hétig sasszemekkel figyeltük a „gyanús” beteget, ám nem vettünk észre rajta semmi különöset. Teljesen olyan volt, mint a többi ottlakó. Megtört, gyenge, magáról alig tudó, zavarodott stb., ilyen szavak jutottak eszembe mindig, amikor rá gondoltam. Nem pedig az, hogy gyilkos alkat.
Ez nagyon zavart minket. Ennyi idő után még lövésünk sem volt róla, hogy mi folyik az intézményben és miért pont őt vádolják a dolgozók.

Éppen ezért a második héten úgy döntöttem, kicsit csavarok a nyomozás menetén. Míg a többiekkel a beteget figyeltettem, én elkezdtem körbejárni az épületet. Volt egy olyan megérzésem, hogy itt nem őszinték velünk, valamit titkolnak előlünk az állítólagos szövetségeseink, akik a segítségünket kérték. Szóval titkos szobákat, ajtókat, illetve oda nem illő embereket kerestem. És találtam is.

Először nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az egyik folyosón Dr. Ardent feltűnést kerülően lopakodni. Azt hittem itt ő a főorvos, neki mindent szabad, ezért jó nagy hanggal jár s kel mindenhol. Ehelyett az történt, hogy a folyosón halkan, köszönés nélkül osont el mindenki mellett. Ez azonnal szemet szúrt nekem. Ezért elkezdtem követni.
Na ez az, amit nem kellett volna, legalábbis nem egyedül. Azt kell mondjam, talán ez volt életem eddigi legrosszabb döntése. Egy gyanús dolgot észrevettem, és elkapott a hirtelen jött lendület, azonnal meg akartam bizonyosodni arról, hogy igazam van –e. Azt pedig totál figyelmen kívül hagytam, hogy könnyen komoly bajba is keveredhetek.

Abban bíztam, hogy majd valami tipikus jelenet fog lezajlani előttem. Mondjuk a falból ki fog nyitni egy titkos ajtót valahol és rejtett, ellenünk irányuló aktákat fog böngészni stb. Ehelyett, legnagyobb csalódásomra, udvariasan beköszönt a betegeknek a közösségi szobákba, és pár percig ott időzött velük.
Én itt szúrtam el nagyon a dolgom. Nem szóltam Gregnek, aki ott volt az egyik ilyen szobában, hogy követem az öreget. Pedig még egymásra is néztünk, amíg ott tartózkodott Arden, és forgattuk a szemünket az öreg beszédét hallgatva.

A rövid, alibi vizitek után a doki hirtelen megindult. Egyenesen az intézet kertjébe ment. Ekkorra már kezdtem megnyugodni, hogy tévedtem, nincs is semmi baj vele, biztosan csak egy átlagos öreg orvos, aki néha szeretne kis nyugalmat találni a sok megbolondult között.
Az diliháznak hatalmas udvara volt, hiszen az egész létesítményt a nagy semmi közepén építették fel. Így jó sokáig kellett bírnom a sétát, hogy a számomra gyanús személy minden lépését követni tudjam. Ezt persze egyáltalán nem bántam, hiszen úgy éreztem, végre valami hasznosat és izgalmasat teszek az ügy érdekében.

A „dilidoki” végül háromnegyed óra múlva megállt egy üvegháznál. Mindaddig a pillanatig halvány fogalmam sem volt róla, hogy itt ilyen dolog is van, ugyanis a környék bemutatásánál nem esett róla szó, a szervezet által sem, de még az intézetben történő körséta során sem. Ettől függetlenül nem estem pánikba az ismereteim hiányosságától, hisz bárki tévedhetett vagy lehetnek hiányos információi, még egy profi szervezetben is. Tehát a verseny szervezőit nem hibáztathattam emiatt. Azonban az intézményben illett volna beszélniük róla. Éppen ezért felmerült bennem a gondolat, hogy ez biztos egy eltitkolt hely, csapda. De inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és követtem Ardent, egyenesen be. Ott pedig túlzás nélkül minden addigi rémálmom valóra vált.  

A legelső problémám az volt, hogy az ajtó kívülről gond nélkül, belülről viszont csak kártyaleolvasással volt nyitható.
Ezen túl az a kellemetlen meglepetés várt odabent, hogy az egész üvegház mindössze egy nagyszoba, egyetlenegy fával a közepén. Egy nyomorult folyosó vagy kanyar sem volt bent. Így természetesen amint beléptem, le is buktam.
A legdurvább viszont az volt, hogy amint bezártam az ajtót magam mögött, bentről nem egy, hanem három szempár is rögtön rám szegeződött. Na meg az, hogy nem tudtam kimenekülni a kártyás ajtó miatt. Egy perc nem telt bele, letepertek, majd kikötöztek a fához. 

A következő pár napom ugyanúgy telt. Minden reggel adtak nekem pár falat valamit enni, majd egész nap vertek és a legváltozatosabb módszerekkel kínoztak. Próbáltak belőlem információkat kihúzni a szervezettel, a csapattal és a többi nemzet indulóival kapcsolatban.
A szerencsém az volt, hogy alapjárton nem osztottak meg velünk szinte semmit a főhadiszálláson, úgyhogy akármennyire is erőlködtek, nem volt mit kihúzni belőlem.
Így a vallatással semmire nem mentek. Eközben én attól féltem leginkább, hogy a többiek nem fognak rám találni időben, és egy napon már nem bírja tovább a szervezetem ezt az életvitelt és szépen idehalok egy fához kötözve.

A tőrbe csalásomat követően körülbelül két hétig szenvedhettem abban a házban. Minden egyes nap hárman jöttek meglátogatni, egy nővérke, egy ápoló és Arden. A találkozások során megfigyeltem egy-két érdekes dolgot.
Például azt, hogy valami oknál fogva legjobban a nővérkét érdekelték a dolgaink. Az ápoló srác tökre passzív volt, csak mindenre helyeselt neki. Ardenen pedig az látszott, hogy mintha csak kényszerből lenne jelen ezeken a találkozókon, amúgy nem is akarna részt venni az egészben.
Miközben egész nap ütöttek-vertek, volt időm ezeken a dolgokon elfilózni.
Ahogy teltek a napok, egyre inkább kezdett világossá válni, hogy igazából a doki itt csak egy báb, a fő ludas és a dolgok irányítója a nővérke, akinek mellesleg még a nevét sem tudtam.

Szerencsére a harmadik hét elején fordult a kocka. Egyik délután egyedül jött le az orvos. Rögtön úgy üdvözölt, hogy maradjak veszteg, pillanatokon belül leszed a fáról. De eszembe ne jusson rátámadni, mert az ő kártyájához kód is tartozik, amit csak ő tud.
Meg egyébként is, ki akar szabadítani, mert a nővér elutazott a közeli városba és így sikerült végre megszöknie a szeme elől egy rövidke időre.
Azt is elmondta, hogy odafent a többiek a szobámban várnak ránk, Greg pedig minden bizonnyal lefoglalta az ápolót egy kis időre.
Miközben Arden szabaddá tett, folyamatosan mondta  a magáét, hogy senki nem tud arról, hogy ő most itt van és arról sem, hogy én kiszabadulok stb…
Igazából elég sok mindent mondott, lehet fontos dolgokat is, azonban nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjak belőlük bármit is. Ezt viszonylag rövid időn belül ő is észrevette, és nem is beszélt tovább a későbbi tervekről, hanem az aktuálisan legesszenciálisabb teendőm osztotta meg velem.
Ez mindössze annyi lett volna, hogy nekem innen, az üvegháztól a szobámig úgy kell eljutnom minél gyorsabban, hogy azt senki nem veheti észre, ugyanis az intézet dolgozóinak kb. 90%-a a nővér csatlósa, mondhatni nem velünk van.
Ezért, ha észrevesznek, nekünk annyi.

Ez a terv nem is tűnt olyan bonyolultnak, egészen az eloldozásom pillanatáig, amikor is végleg megszabadultam a fa szorításától. Ekkor azonban az tűnt fel, hogy nem nagyon tudok lábra állni. Egész konkrétan előre estem egy hatalmasat és nem tudtam feltápászkodni. Ez egy nagyon rossz előjel volt az elkövetkezőket tekintve. Meg is ijedtem rendesen, hiszen a feladatom mindenképp egyedül kellett megoldjam.
Arden nem vihetett el a hátán, mert neki szem előtt kellett lennie, hogy ne gyanítsanak a dolgozók semmit. Nekem pedig valahogy el kellett jutnom a szobámig…

Szerencsére a dokinak támadt egy ötlete. A fáról letört pár nagyobb ágat és megnézte, elég erősek -e ahhoz, hogy megtartsák, ha rátámaszkodik. Azután odaadta őket nekem.

A karomban szerencsére volt még erő, így fel tudtam magamat húzni és meg tudtam támaszkodni. Viszont elképzelni nem tudtam még, hogy hogyan fogok így eljutni a szobámba, hiszen maga az üvegházhoz alsóhangon háromnegyed órát kellett sétálnom, amikor még anno követtem az orvost.
Meg is kérdeztem tőle, hogyan kéne a tervét teljesítsem. Abban sem voltam biztos, hogy észrevétlenül, egy darabban visszaérek, abban pedig végképp nem, hogy nem -e lesz már túl késő.
Erre Arden csak annyit tudott mondani, hogy meg kell próbáljam és apait-anyait bele kell adnom, mert ez az egyetlen és utolsó esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk rajtuk.

Ez a pár mondat elég motivációnak bizonyult, ugyanis irigylésre méltó sebességgel megindultam az épület felé. Körülbelül egy óra alatt meg is tettem az intézet belsejéig vezető utat. Ez az időeredmény egyrészt annak volt köszönhető, hogy amikor követtem pár hete az orvost, nem sétált túl gyorsan. Másrészt, most tempóztam, hiszen nem akartam belehalni a küldetésbe.
Odabent már szerencsére nem kellett hosszú utat megtennem, legalábbis távolság szempontjából. Ami az időt illeti, kicsit belassultam. Az épületben alig lehetett haladni a sok ott dolgozó miatt, akik előtt észrevétlennek kellett maradnom. Nem egyszer egy hajszálon múlott a lebukás, de hála az égnek, senki sem vett észre. És végül bár reszketve, totál leizzadtan és csapzottan, de épségben megérkeztem a szobámba.

A szobámba érkezésem után egy bő óra leforgása alatt minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog megtörtént. Olyan gyorsasággal váltották egymást a fordulatok, hogy az események többségét felfogni sem tudtuk.
Legelőször Meda elmondta, mi történt az eltűnésem óta és milyen dolgokra jöttek rá. Azaz, csak próbálta volna végig mondani, de közben kifutottunk az időből.
Ami számomra lényeges és örömteli volt, hogy már akkor megtudtam pár új dolgot ahhoz képest, amire magamtól jöttem rá. Így örülhettem annak, hogy az eltűnésem után a többiek nem estek pánikba, és haladt a nyomozás.
Azt ők is ügyesen kisakkozták, hogy nem Dr. Arden a fő problémánk, hanem a csendes nővérke, akinek a nevét nekik sem sikerült még kideríteniük.
Azt is tudtam már, hogy az itt lévők közül nagyon sokan benne vannak az ügyben, majdnem a teljes személyzet neki dolgozik. Éppen emiatt a társaim rendkívül lassan haladtak a megfigyeléssel, mert azt kellett alibizniük, hogy a betegre figyelnek, nem pedig a dolgozókra. Emellett az is nehezítette a nyomozást, hogy minden lépésüket figyelték és folyamatosan jelentették a nővérnek. 
Ezeken az információkon túl Ardentől tudták meg az imént, hogy ők nem random bűnözők, hanem egy egész világot behálózó szervezet, akiknek itt van a székhelye. Működésük mivolta, mint sejtettük mi is, a drogkereskedelem. Ez a szanatórium pedig azért annyira fontos hely számukra, mert itt a betegeken tesztelik a legújabb alkotásaikat. És ezt nagyjából észrevétlenül meg is tudják tenni, hiszen az itteni betegeknek, vagy ha úgy tetszik, raboknak senki nem hisz, bármit mondanak, és semmiféle joguk nincs tulajdonképp.
Egy darabig ez a kísérletezgetés jól is ment nekik, mostanában viszont egyre többször becsúsztak olyan esetek, hogy a beteg belehalt az adott dózisú új cuccba. Ez nem is okozott nagy problémát abban az esetben, amikor a rab hozzátartozói tudomást sem vettek az illetőről. Azonban egyre inkább elszaporodtak azok az esetek, amikor a rokonok boncolást és hivatalos vizsgálatot követeltek, mert megkérdőjelezték az itteni bánásmódot és a halál valódi okát. Így, mikor szerencsétlenek ellátogattak az intézetbe tárgyalni a vezetőséggel, őket is eltették láb alól.
Ez nyilván szemet szúrt másoknak is és nyomozások indultak az ügyben, illetve ügyekben. De valahogy az intézetre és dolgozóira nem sikerült sosem rábizonyítani a gyilkosságokat és eltűnéseket.
Az ápolók sem unatkoztak és kitalálták a rab sztoriját, hogy mindenki rá gyanakodjon és utána kezdjen el nyomozni. Közben ők is nyomozást színleltek, hogy ne gyanakodjon rájuk senki, illetve még inkább elmélyítsék a rab gyanússágát.
A verseny keretében itt tartózkodó csapatokat is szépen megvezették, illetve kis adagokban folyamatosan mérget kevertek az ételeikbe és italaikba, hogy megbetegedjenek, majd szépen kinyiffantották őket. (Nekünk az volt a marha nagy mázlink, hogy borzasztónak találtuk az itteni kosztot, és szinte mindig rendeltünk valamit.) Rosszabb esetben pedig, ha az adott csapat idő előtt nyomot fogott, akkor gyorsan és még kegyetlenebb módon kellett intézkedniük. Sajnos előttünk minden alkalommal sikeresen hatástalanították a versenyben lévő csapatot.

Ezen a ponton megszakadt Meda beszámolója, mert valakik ránk törték az ajtót.

Legnagyobb megdöbbenésünkre a nővérke elég hamar visszatért a városnézésből, és nem is egyedül érkezett. Sőt, egész szép kis erősítést szedett össze maga mellé.

A helyzet a következőképp nézett ki. Mi öten bent voltunk a szobában, Greg pedig valahol kint.
A nővér ránk rontott, mögötte pedig rengeteg szövetségese állt. Így esélyünk sem lett volna elmenekülni, beragadtunk.
A helyzetünket még tovább nehezítette az is, hogy az illetők egyáltalán nem békés szándékkal érkeztek.
Így villámsebességgel kellett felkészülnünk a támadás megfelelő lereagálására.
Végül az történt, hogy a doktor és én az asztalom mögé vetettük magunkat, ő a helyi rendőrséget hívta, én pedig a szervezetet értesítettem a vészhelyzetről. Illetve leírtam nekik, hogyha nem élnénk túl az elkövetkező öt percet, akkor a nővérkét kerítsék elő mindenáron.
Drake, Meda és Jakub megpróbálták kint tartani a betolakodókat, több-kevesebb sikerrel. Igazából kb. 3-4 percig ez sikerült is nekik, mivel addig volt még lőszerük az intézménybe becsempészett pisztolyukban. A helyzet akkor vált tragikussá, amikor kifogytak a munícióból, és a kamuápolók (mert azok bizony ápolónak öltöztetett „katonák” voltak) bejutottak a szobába.
Ekkor eljött az a pillanat, amikor életem során először éreztem legbelül is azt, hogy feladtam, és egy mély sóhaj kíséretében felkészültem rá, hogy itt a vég, nincs tovább, kampec.
Ebben az érzésben a társaim is osztoztak, a sorsunkat illetően mind egyetértettünk, így szépen lehasaltunk a padlóra és vártuk, hogy agyonlőjenek bennünket. Azonban nekik még eszük ágában sem volt végezni velünk.

Nem igazán értettem, hogy miért nem puffantottak le minket ott azonnal, hiszen a többi csapdába csalt csapatnak nem kegyelmeztek a korábbiakban.
A pillanatnyi elmezavarom azonnal el is oszlott, mikor a nővérke flegmán közölte velünk, hogy érezzük magunkat kitüntetve, mert egy ideig még élni fogunk. Ugyanis mi vagyunk az utolsó csapat a versenyben, ezért csak mi szolgálhatunk bárminemű hasznos információval számukra a szervezettel kapcsolatban, így élve kellünk nekik.

Ez a hír a mi szemszögünkből nézve egyfelől szerencsét, másfelől balszerencsét is jelentett.
Végül is nyertünk egy kis időt, és maradt egy minimális esélyünk megmenekülni.
Azonban tisztában voltam vele, hogy ha nem történik valami egetrengető csoda, akkor megint egy kiadós kínzás vár majd rám. És arra is volt egy tippem, hogy hol.

Le mertem volna fogadni, hogy ismét az üvegház lesz a vallatások helyszíne.

Ezen a pár alapgondolaton kívül még rengeteg dolog bevillant a fejembe egy-egy másodperc erejéig.
Azonban egyikkel sem volt időm és kedvem foglalkozni, hiszen itt már nem sokat értem gondolkodással. Teljesen átvették az irányítást felettünk és sarokba szorítottak bennünket.
 
Egy perc sem telt bele, elkezdtek minket kivezetni a szobából, szépen egyesével, libasorban. Az utolsó reményünk az maradt, hogy képesek leszünk eléggé húzni az időt, és Greg valahogy valami csodát tesz. (A remény hal meg utoljára, szokták mondani…)

Útban az üvegház felé a rögtönzött tervünk szerint cselekedtünk. Próbáltuk a lehető leglassabban vonszolni magunkat és minél jobban ellenállni a taszigálásuknak. Ez többé kevésbé sikerült is. Bár nem olyan mértékben, mint ahogy azt mi szerettük volna, de legalább kicsit sikerült felidegesítenünk őket a lassúságunkkal.
Amikor megérkeztünk az üvegházhoz, megállítottak minket. A nővérke beküldte az ápolók nagy részét, hogy alakítsák át úgy a belső teret, hogy az mindannyiónk fogva tartására alkalmas legyen, illetve plusz egy emberére is, ha Greget megtalálják és elfogják.
Miközben az ápolóknak öltözött katonák nagy része odabent szorgoskodott, ő és a többi csatlósa (mindannyiónkon kettő) kint maradtak és vártak.
Kb. tíz perce várakozhattunk odakint, amikor egy olyan dolog történt, amely teljesen felforgatta az eseményeket és lesokkolta a fogvatartóinkat, de még minket is.

Az üvegház pár pillanat leforgása alatt nemes egyszerűséggel felrobbant, a mindenfelé repkedő üvegszilánkok pedig totális zűrzavart okoztak.
Többünket is elkapott egy-egy nagy sebességgel repülő darab, nekem például a karom és az arcom bánta a meglepetés detonációt. Viszont komolyabb baja egyikünknek sem esett, a csapatból.
Dr. Ardenek a szemébe és a hasába is repültek szilánkok, melyeket az őt fogva tartó két tag ki is huzigált a helyéről, ezzel is kínozva kicsit a dokit.

Az rögtön mindenkinek világossá vált, hogy a robbanást valószínűleg nem a bent lévők okozták. Ezért a nővér nem is habozott tovább, letett róla, hogy élve kivallat minket és parancsba adta, hogy azonnal végezzenek velünk.
A mondatát azonban nem tudta befejezni, egy hangos nyögéssel félbehagyta.
Először azt hittem, egy kósza üvegszilánk eltalálta a torkát vagy ilyesmi történt, de nem. Számomra ennél is sokkal szívmelengetőbb esemény vetett véget a nő mondanivalójának. Egy kés volt az, amely mérnöki pontossággal ott találta el a nyakát, ahol azt kellett. Azon a ponton, amit hónapokig nem tudtunk egyik próbababán sem eltalálni Greggel, de aztán sikerült rájönnünk a tökéletes technikára.
Tehát a tettes ez esetben nem a robbanás, hanem Greg volt. És ebben a pillanatban már tudtam, hogy itt rejtőzik valahol a közelben, dobótávolságon belül.

Azonban az, hogy Greg a nővért elintézte, nem jelentett számunkra semmiféle védelmet, hiszen mindannyiónkon két-két ápoló csüngött. Szerencsére a társunk erről a problémáról is gondolkodott. Mármint, nem egyedül, hanem a szervezet német egységének a segítségével.
Valahogy el tudta intézni, hogy időben ideérjenek, és miután ő a fő célpontunkkal végzett, az ápolóknak nem maradt idejük ránk, mert addig a mi embereink leszedték őket.
Akármennyire is reménytelennek tűnt a helyzetünk, valahogy, a csodával határos módon mégis túléltük.

Ezt az egészet csak nagyon lassan sikerült felfognunk, pedig még egy jó ideig ültünk szótlanul a felrobbant üvegház előtt és vártuk a mentők és a rendőrök kiérkezését.
Először a mentők értek ki, és el is vittek minket a közeli kórházba.
A rendőrök nem is jöttek ki egy darabig a pontos helyszínre, mert a káoszt kihasználva szökni próbáló rabokat igyekeztek megfékezni. Ami egyébként egy teljesen bölcs döntés volt a részükről, hiszen csak mi éltük túl az egészet, így nem nagyon kellett már elvezetniük és letartóztatniuk senkit.

Amíg mi a kórházban tartózkodtunk, a szervezet minden addig ismert tényt egyeztetett a rendőrökkel, így nekünk már nem is kellett kommunikálnunk velük.
A kivizsgálásunk a megszokotthoz képest gyors volt. A társaim kifejezetten jó állapotban megúszták az összecsapást, legalábbis az előző küldetéseinkhez képest.
Engem sem a robbanás amortizált le annyira, hanem az azelőtti két hét, amikor vallattak. Az ott elszenvedett sérüléseim miatt fekve is kellett maradnom még pár napig, no meg természetesen kaptam az infúziókat, tablettákat, meg rengeteg kaját, amivel megpróbálták a testsúlyom emberivé visszatornázni.
Alapvetően tök jó dolgom volt az osztályon.
A többiek naponta többször is bejöttek, sokat beszélgettünk, és bár nem voltam még teljesen rendben, de boldog és nyugodt voltam, mert tudtam, hogy vége van. És sikerrel vettük a lehetetlennek tűnő feladatot.

Azonban nem volt teljes az öröm, hiszen nem sikerült felgöngyölni mindent. Továbbra sem ismertük a legtöbb részletet. És legnagyobb balszerencsénkre a doktor időközben belehalt sérüléseibe, így tulajdonképpen elveszítettük az egyetlen embert, aki tudott volna bármilyen új információval is szolgálni számunkra.
Amit a szobában elmondott Meda, annyit továbbadtunk a szervezetnek és itt vége is volt a történetnek.
Viszont az nem volt valami sok, összesen annyi értékelhető tény volt abban a pár mondatban, hogy ők is egy szervezet, és nem helyi, hanem világ szinten jelen vannak. Az itteni állomásukat, amely a központnak számított, sikeresen tönkretettük, azonban még a fene tudja hány helyen lapulnak és működnek.
Ez továbbra is kérdőjel maradt számunkra. És a szervezetünk számára is, akik további feladata ezt kideríteni. Azonban már szerencsére nélkülünk.
A mi küldetésünk a megállapodás szerint ezen a ponton véget ért.

És valóban, a szervezet elismert minket a versenyük győzteseként.
Még egy hetet töltöttem a kórházban, majd visszautaztunk a központba. Ott megkaptuk a kitüntetésünket és tiszteletbeli taggá avattak minket. Azt mondták, ha úgy hozza a sors, és bármikor kedvet kapunk hozzá, mehetünk dolgozni hozzájuk.
Őszintén megmondom, engem nem is a nyeremény tett boldoggá, hanem az, hogy a necces pillanatok és helyzetek ellenére valahogy túléltük, és nem kellett gyászolnunk egymást. Illetve annak is nagyon örültem, hogy a többi barátom is viszont láthattam.
De a legeslegboldogabbá az tett, hogy vége volt. Győztünk!