A balesetem utáni hétből nem sok mindenre emlékszem. A napjaim egyik felét
kómában töltöttem, másik felét pedig tudatos alvással. Így jóformán jogos az
emlékezetkiesés.
Azonban, úgy öt nappal ezelőtt úgy vélték a kórházi dolgozók, jól vagyok és
kiengedtek. Ennek nagyon örültem. Elég ijesztő volt egy idegen Mexikói
intézményben infúzióra kötve feküdni, miközben az orvosok beszédéből egy mukkot
nem értettem. A velük való találkozások során sokszor megfordult a fejemben,
hogy arról beszélgetnek, miként tesznek el majd láb alól. Szerencsére szó sem
volt erről, csak nagyon beparáztam a heves artikulálástól és spanyol
beszédstílustól.
Otthon egy hatalmas szidással fogadtak. Nem lepődtem meg. Sőt, a helyükben
meg is ütöttem volna magam. Hisz előre megbeszéltük, nem keltünk feltűnést,
messziről elkerüljük a hivatalos intézményeket (kivéve az iskolát), és szépen
csendben eléldegélünk, amíg nem szól az intézet, hogy akció van. Ezzel szemben
én egy hónapon belül agyrázkódást szenvedtem, több mint egy hetet feküdtem egy
kórházban és minimum két ember tud rólunk. Egész jól összehoztam....
Miután jól lehordtak, megérdeklődték, hogy vagyok, mikor tudok ismét
csinálni valamit. Elmondtam, egy hónapig semmi megerőltető mozgás, tesióra,
iskola. Erre Oxána szeme felcsillant. Nem értettem, miért, úgyhogy meg is
kérdeztem azonnal.
Elmesélte, két napja járt náluk egy követ a szervezetből. Megkaptuk az első
megbízásunkat. És mivel én "beteg" vagyok, van igazolásom az
iskolából való hiányzásra, velem már nem kell bajlódni, így én tuti benne
leszek az első csapatban. (Úgy tűnik, az ember vadászat nem tartozik a
megerőltető mozgásformák közé a rendőrnő felfogásában..)
Természetesen nem utasítottam vissza a kötelező ajánlatot. Megörültem, hogy
az első akciónkban benne lehetek. Ezért azonnal további információkat kértem a
többiektől a dologgal kapcsolatban. Ők pedig mindenről tájékoztattak. Már
amennyit tudtak....
Elég hiányos volt az ismeretük. De állítólag mindössze ennyit mondtak nekik a
panelban, hogy Chilébe fogunk utazni, ahol egy fővárosi bandavezért kell majd
megállítanunk. Emellett elég határozottan felhívták a figyelmünket arra, hogy
az Uruguayi csapatot pár hete küldték oda, öt nap alatt mind odavesztek. Tehát
nagyon legyünk óvatosak.
Azóta kicsit kutakodtunk a bűnöző kiléte iránt. Találtunk róla pár dolgot,
melyek elég aggasztóak. Például, a kontinensen ő vezeti a gazemberek listáját,
átlagban heti két gyilkosságot és három lopást követ el, az áldozatait a
legkülönbözőbb módszerekkel végzi ki. A cikkek szerint szeret játszani az
emberi testtel. Tehát nem elég, hogy egy csaló, még egy kegyetlen orgyilkos is.
Ezek után úgy döntöttünk, a szokottnál is erőteljesebben felkészülünk az
akcióra. Greggel, a tiltásom ellenére is, elkezdtünk lejárni a konditerembe
edzeni. Persze nem bírtam sokáig emelgetni a súlyokat, így javarészt a
fegyverek forgatását tanultuk. A panelban rengeteg volt. Ő mindenképp
lőfegyvert szeretett volna, én pedig kiszúrtam magamnak pár nagyon szimpatikus
kést.
Neki rengeteg tapasztalata volt vágó fegyverekkel, így segített nekem
megtanulni használni őket, én pedig segítettem neki a célzás pontosságát
fejleszteni. Tegnap mindketten sikeresen letettük a központi vizsgát és
megkaptuk az eszközöket. (Ugyanis a szervezet csak úgy ad ki emberi élet
kioltására alkalmas tárgyat, hogy az illető, aki használni szeretné azt,
bebizonyítja a testületnek a hozzáértését.)
Tegnap meghoztuk a végleges döntést. A Chilei akciót Oxána vezeti, Greg,
Cobbler, Meda és én pedig "kísérők" vagyunk. Holnap délután indulunk
vonattal. A szervezet már lefoglalt nekünk egy szállást a városban. A gyilkos
előkerítésére és elfogására kapunk két hetet. Ha teljesítjük a küldetést,
továbbjutunk a következő fordulóba, közelebb kerülünk a fődíjhoz. És egy
hónapig biztosan nem zaklatnak majd minket. Ugyanis a gyilkost nem mi húztuk ki
a testület kalapjából, hanem az előttünk lévő csapat elbukott. Ilyenkor, ha
teljesítjük a küldetést, bónusz pihenőt kapunk.
Viszont ha nem, kiesünk és valószínűleg meghalunk.
Remélem, képesek leszünk rá.... Szorítsatok!
A legutóbbi bejegyzésem óta jó három hét telt el. Szerencsére nem történt
semmi baj, nem vadásztak le. Azért nem írtam, mert egy héttel később elutaztunk
a versenyre és egészen idáig nem volt internetkapcsolatunk. Elég muris... Egy
hatalmas szervezethez mentünk, teli vannak fegyverekkel meg minden, de internet
sehol.... No, de sebaj. A lényeg az, hogy most itt vagyok és elmesélem az
elmúlt közel húsz nap mozzanatait.
Legelőször a búcsú bulira került sor. Pontosan olyan volt, mint ahogy azt
előre elképzeltem. Az este első felében rengeteget nevettünk, régi történeteket
emlegettünk fel. A legnagyobb visszaemlékezést Sandy érte el nálam, ugyanis
vele már oviba is együtt jártunk. Rengeteg közös sztorink volt. Aztán ott volt
Hernando. Mikor visszatértem Magyarországra az ő segítségével tartottam el
magam az első hónapokban. És persze a többiek, Ty, Dorothy, Naomy..... Jó volt
velük beszélgetni.
A party végéhez közeledtével viszont előbújt belőlünk egy megmagyarázhatatlan
depressziós hangulat. Úgyhogy sírás is volt rendesen. Akik itt maradtak, mind a
lelkünkre kötötték, hogy egyedül sose menjünk sehová. Mindig együtt mozogjunk,
mert eddig is azért éltünk túl mindent, mert egy csapat vagyunk. Ebben, teljes
mértékben igazat adtunk nekik. Meg is fogadtuk, hogy végig egységben mozgunk
majd.
A hét folyamán elintéztük a hivatalos dolgainkat, megváltunk az iskolától.
Hála az égnek odabent nem tulajdonítottak a dolgunknak túl nagy jelentőséget,
nem kommentálták a tervünket. Egyedül a földrajz tanárunk volt az, aki sok
szerencsét kívánt nekünk, és ajánlott pár Mexikói természeti látványosságot.
Nem is ő lett volna.... :)
Én azért pár embert külön megkerestem és további jó munkát kívántam neki. Ilyen
volt a tesi, az angol és a matek tanárunk. Meg természetesen a diákújság
vezetőnk. Őket tényleg bírtam...
A diákok közül a kézisektől köszöntem el. Meg pár osztálytárstól, akikkel jóban
voltam.
Szombaton pedig eljött a nagy nap. Hajnalban, ötkor keltünk, mert a
repülőgépünk 9 kor indult. Elég kómásak voltunk, otthon is felejtettünk pár
dolgot. Szerencsére nem olyanokat, amiket itt nem tudunk beszerezni, de akkor
is bénák vagyunk. Nem is tudom, hányadik olyan kalandunk ez, mikor elutazok fog
és arcápoló kozmetikumok nélkül. Amikor rájöttem a dologra, csak fintorogtam
egyet, aztán amikor kiderült, hogy egyedül Larina hozott magával fogkefét,
kirobbant belőlem a nevetés. Annyira rohantunk reggel, hogy egyikünk sem ment
be a fürdőszobába. Így senki sem vette észre az ott sorakozó dolgokat. Na,
mindegy, jól kinevettük egymást és megbeszéltük, mielőtt elmegyünk, a központba
beszerezzük a dolgokat.
Délután megérkeztünk Mexikóvárosba. Gyorsan elvégeztük a shopping dolgainkat,
aztán elindultunk megkeresni a címet, amit kaptunk. Elég nagy csalódás ért
minket. Egy lepukkant bérház volt az egész, előtte egy vigyorgó négerrel. Már
éppen vissza akartunk fordulni, mikor az egyik ablakból ránk ordított egy
férfi. Aztán tovább üvöltött valamit, amiből semmit sem értettünk, mert spanyol
nyelven mondott mindent. Erre a néger elvigyorodott és betessékelt minket.
A panelba belépve elállt a lélegzetünk. Tele volt minden modern
berendezésekkel, és minden szobának volt külön beléptető rendszere. A kint
látottak alapján erre nem számítottunk. A reakciónkat elégedett nyugtázta a
spanyol, majd angolul üdvözölt minket. Elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk,
a többi csapat közül még csak egy orosz és egy ausztrál jelentkezett be eddig.
Ez a hely a szervezet központja, innen kapunk majd fegyvereket, a küldetéseink
után ide kell jönnünk, akár sikeres volt akár nem. Nagyjából ennyit mondott.
A szállásunkat persze Lionba tették. Se tengerpart, se semmi. Az ország
belsejében lévő város. Annyit kértek, illeszkedjünk be a városba. Van pár
iskola, azokba iratkozzunk be, hogy ne legyünk gyanúsak. Ja, és természetesen
ne öten egy intézménybe. Szóródjunk szét...
Ez nagyon nem tetszett nekünk, de beletörődtünk.
Este aludtunk egy hatalmasat, a következő nap pedig megismerkedtünk a hellyel.
Szép város, csak szokatlan.
A felderítés után kiválasztottuk az iskolákat. Na, ezen vitatkoztunk rendesen.
Én még most is háborgok, mert sportiskolába küldtek. Annyiszor elmondtam, hogy
nem fogok futkározni meg ilyenek, had menjek a fizikás suliba, de nem, nekem a
sport kell. Hát, atya ég.
Az igazam már két nap után beigazolódott. A suli, ahová beíratott Oxána egy
kő kemény sportintézmény volt. Rengeteg nemzetközi tini bajnok itt tanult. Én
pedig nem tudtam velük tartani az iramot. Ez nem is zavart annyira, de az,
ahogy rám néztek egy egy gyakorlat után, felvitte a vérnyomásom. Nem tudtam
felfogni, hogy lehetnek a sportolók ennyire arrogánsak és lenézőek..
Szóval a délelőttök így teltek. A délutánokat pedig filmezéssel és
ismerkedéssel töltöttem. Ugyanis az egyetlen előnyöm a többiekkel szemben az
volt, hogy baromi kevés házit kaptam. Elméleti órám volt tíz, egész héten.
Bezzeg testnevelés, naponta minimum három...
Múlt héten, szerdán elintéztem, hogy egy hónapig nem kelljen sportolnom. Nem
direkt volt, de megtörtént. Egyik órán kézilabdáztunk, végre örültem, hogy egy
olyan sportot játszunk, amiben jó vagyok. Az egyik ellenfél, pont, aki velem
szemben volt, viszont a kézilabdára specializálódott, úgyhogy eléggé
megkeserítette az életem. Eleinte élveztem, hogy végre vadulhatok, és hozzá tudok
szólni a dologhoz. Aztán az egyik támadásunknál gondoltam egyet. Elhatároztam,
hogy megcsinálok egy szélső befutást. A srác kicsit későn kapcsolt, úgyhogy
örömmel nyugtáztam magamban, megleptem. Ám arra nem számítottam, hogy így is
nekem jön majd. Ő viszont teljes erőbedobással letarolt. Ez nem is lett volna
gond, csak a könyökét kint felejtette és teljes erőből a szemembe vágta. Én
automatikusan oda kaptam a kezem, ezzel eredményezve azt, hogy a földre
érkezéskor nem tudtam mivel megtámaszkodni. A legelső testrészem, mely a
talajhoz csapódott, a fejem volt. Olyat koppant, hogy az ablakok is
beleremegtek.
A játék hirtelen megállt. Mindenki csendben nézett. Én pedig nevettem egyet és
felálltam. Rávigyorogtam a tettesre, mondtam neki, nincs semmi gond, előfordul,
majd megindultam a labdához, hogy elvégezzem a büntetőt. Csak útközben
összeestem. Ismét bevertem a fejem.
Aztán elsötétült minden... Mint mindig....
A kórházban ébredtem. A "gyilkosom" volt még bent rajtam kívül a
szobában. Eléggé aggodalmas tekintete volt. Amint meglátta, hogy ébren vagyok,
elkezdett hadarni. Én meg röhögő görcsöt kaptam. Lenyugtattam. Közöltem vele,
nincs miért aggódnia, nem tudja, hányszor voltam már kómában életem során. Erre
kicsúszott egy olyan mondat a száján, amit szerintem rögtön vissza is akart
szívni. Ugyanis azt válaszolta nekem, hogy nem tudja, de sejti, hogy már
párszor voltam ilyen helyzetben.
Határozottan nem erre a reakcióra számítottam. Fel is vontam a szemöldököm. Ő
pedig elpirult. Valamiről elszólta magát.
Nem akart bunkó lenni, ezért elmondta, hogy van egy nővére, aki a fizika
iskolába jár, és oda is most került egy új ember, aki hasonló hozzám. És tudja,
hogy most indult valami nemzetközi gyilkos eltávolító akció. A barátom pedig
eléggé olyannak tűnik. Úgyhogy gyorsan összekombinálta a dolgokat.
Most én vörösödtem el. Egyáltalán nem akartam, hogy lebukjunk, vagy, hogy
valaki megtudja a dolgunkat. Ezt szerinte ő is így gondolta, úgyhogy gyorsan
hozzátette, nem fog senkinek sem beszélni erről, ne aggódjak.
Ezt egy mosollyal nyugtáztam, majd bemutatkoztam neki. Ő is így tett. Kiderült,
Santosnak hívják, nyolc éve kézilabdázik, a nemzeti válogatott tagja. Emellett
segéd a terrorelhárításnál. Szóval ezért tudott ennyi mindent.
Meg is kérdeztem tőle, hogy akkor az emberek átlagban mennyire tudnak a
dolgokról? Ő azt felelte, semennyire. Ő is csak azért, mert ott segít. Aztán
mondta, hogyha bármire szükségünk van, szóljak neki bátran, bármit elintéz
nekünk, "az adósom lett". Ennek megörültem.
Még rengeteg mindent szerettem volna megbeszélni vele, de jött a nővérke és
kitessékelte. Én pedig megköszöntem neki mindent, majd lefeküdtem aludni.
