Irány haza! Jaj, istenem...

Végre. Úton vagyok haza Magyarországra! Azaz, dehogyis végre, úgy fosok, mint állat. De mégiscsak az otthonomba tartok. Azonban nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt ez volt minden vágyam, hogy egyszer élve hazakerüljek ebből a hülyeségből. Másrészt viszont minden porcikám üvöltve tiltakozik a hazatérés miatt. Mégis hogyan fogok szembeszállni a rengeteg váddal, amit kapni, fogok? Mert nyilvánvaló, hogy rengetegen nem fognak örülni annak, hogy visszatérek. Sőt.. Vannak emberek, akikről még azt is el tudom képzelni, hogy majd megpróbálnak eltenni láb alól. Egyébként, nem hiszem, hogy teljesen felkészültem erre az egészre. Úgy terveztem később megyek el Lengyelországból, de egy hirtelen ötlet miatt ez így alakult. Mekkora egy barom vagyok. na de elmesélem, hogy honnan jött ez a sietős ötlet. 

Jace kedves volt, mint mindig, befogadott amint odaértem, hatalmasakat beszélgettünk, ettünk, Xboxoztunk és teljesen olyan életet éltünk, mint két totál hétköznapi tinédzser srác. Aztán, mikor egyik nap iskolában volt, nagyon unatkoztam és felnéztem a netre. Jakub sajnos nem volt fent chaten, úgyhogy lementem a litván oldalról. Puszta kíváncsiságból felmentem a blogra, amit tavaly indítottam az osztályomnak. Valahogy nem lepett meg, hogy semmi nem volt rajta az eltűnésem utáni időről.  Amit ezután tettem azt még mindig bánom, de sajnos nem volt sok eszem akkor. Ugyanis felmentem facebookra. Hála az égnek a chatem kijelentkezve hagytam utolsó használatkor, így nem vett mészre senki. Ahogy olvastam, böngésztem a bejegyzéseket, kiderült, hogy rengetegen írtak  a falamra, a csoportban minden tudósítás benne volt a tettemmel kapcsolatban. Kicsit meg is nyugodtam, mert semmi olyanról nem volt szó bennük, hogy külföldön lennék. Inkább úgy állították be a dolgot, hogy biztosan meghaltam. Másrészt az is megnyugtatott, hogy talán hiányzom nekik és gond nélkül vissza fognak fogadni. 

Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy nem akarok sokkot okozni, így valakinek írok előre. De kinek írjak, aki nem fog azonnal szólni mindenkinek két hisztis roham között, hogy mégsem haltam meg? O.o Egy pillanatig sem kellett ezen gondolkodnom. Természetesen azonnal tudtam, hogy kinek fogok szólni, úgyhogy már kattintottam is az üzenetek fülre és gépeltem be Hernando nevét. Róla annyit kell tudni, hogy általános 6. óta a legjobb barátom, mindig ott volt és segített nekem. Én pedig szépen ott hagytam. Nagyon remélem, jobban fog örülni annak, hogy életben vagyok, mint pikkelni rám. Egyébként sem úgy ismerem.. Nagyon bunkó tud lenni az emberekkel, de nem velem. Emellett akármiket is fogok hallani tőle, tudom, hogy az az igazság lesz. Mindig is ő volt az, aki ha valamit nem értettem meg elsőre vagy elszúrtam,  a legőszintébb "hülye vagy Batu" szólásával rám hagyta a dolgot. Szóval, úgy éreztem, ha neki írok nem lesz baj. És szerencsére nem is lett. Elsőre kicsit biztos meghökkent, de a józan esze nyert, ugyanis rögtön számon kért, hogy ki vagyok, miféle köcsög hacker lehetek, hogy a halott barátja adataiban kutatok.. Aztán közöltem vele, hogy ************ a hacker, ha nem hiszed, hívjál fel vagy kérdezz. 

A következő két órát végig tárgyaltuk, kiderült, hogy az eset után a szüleim elköltöztek, nem tudták feldolgozni az eltűnésemet. Teljes mértékben megértem őket.. Majd megkérdeztem, hogy szerinte mi tévő legyek. Szóljak a többieknek, az eredeti arcom mutassam, mikor visszatérek, vagy mi legyen? Ő azt mondta, ezt nem tudja, még de utánajár a dolgoknak, mi lenne a legjobb, és toljam, haza a picsámat amilyen gyorsan csak lehet. 

A további infókra még most is várok, de szerintem már csak otthon fogom őket megtudni. Ugyanis most léptük át a határt, már csak pár óra és otthon leszek. Csak remélni tudom, hogy a házunk még áll, mert ha nem, akkor igencsak Hernandónál kell élnem egy darabig, de ennyire nem akarok kitolni vele... Viszont az ideg lassan szétvet...

Ég veled Litvánia!

Nagy nehezen rászántam magam, és egy délután alatt végiggondoltam, hogy mit akarok. Nem volt kellemes, a vigaszként kapott csokik el is fogytak gondolkodás közben. De sikerült átbeszélnem magammal mindent. 

Pár nappal később visszatértem Litvániába, ahol egy kisebb sereg fogadott. Óriási élmény volt újra látni, a volt osztályom. Habár mindössze pár hétig voltam velük, nagyon megszerettem őket, és szerintem ők is engem. Kérdezgettek, hogy mi volt, hogy volt, igaz -e amit a hírek mond stb.. Rájöttem, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz egyhamar vége, így engedélyt kértem az osztályfőnöktől és bementünk a termünkbe beszélgetni majd rendeltünk egy csomó pizzát is. Tőlük már ott helyben el is búcsúztam. Azt hittem, nehéz lesz, de tévedtem. Az osztálytól még viszonylag könnyen búcsút vettem. Tény, hogy szerettem őket, de annyira nem nőttek hozzám.

Aztán jött a pofon. Otthon összepakoltam mindenem, kimentem a temetőbe, oda, ahol eltemettük Ryant és Adriant. Elég rossz érzés volt. Velük jöttem ide, egy hónapon belül mindketten halottak voltak. Én viszont életben maradtam, és megcsináltam mindent, amiért ide jöttem. Viszont hazatérni is nélkülük fogok. Ez nagyon szar érzés, de túl fogom tenni magam rajta. Tettem virágot a sírjukra, és egy személyes levelet beástam a földbe. Mindig is az írás megszállottja voltam, szerettem leírni a gondolataim. Így írtam nekik egy búcsúlevelet, nem mintha bíznék benne, hogy majd elolvassák, de olyan jó érzés megírni a további dolgaid a halott unokatestvéreidnek. Este vacsoráztunk egy jót az egyik legjobb helyi étteremben, majd nyugovóra tértünk. 

A következő nap volt számomra  a halál.  Végleg el kellett köszönnöm Jakubtól, Jasontől, Oxánától és a gyilkos triótól. A búcsú nehézségei miatt a tervezettnél két órával később is indultam. Ennyire nehezen még sosem szakadtam el emberektől. De ez szerintem teljesen érthető.

Jakub akkor került a képbe, mikor eltévedtem a stadionnál, totál kétségbe voltam esve. Ő pedig jött és rám köszönt mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy pánikban lévő idegent megszólítani. Aztán mindenféle kérdés nélkül útbaigazított az erdőbe, majd megkeresett, és beszállt segíteni. Nélküle az egész küldetés egy csőd lett volna. Ha nem találjuk meg egymást, nem találkozom a trióval sem, és sose nyírjuk ki kampóst. Amellett, hogy kulcsfontosságú volt az események alakulásában, nagyon jó barát lett a hónapok alatt. Körülbelül két hét alatt úgy ismertem mint ha már oviba is csoporttársam lett volna, és ő is szintúgy engem. Vele tuti biztos, hogy fogom valahogy tartani a kapcsolatot.

Aztán ott van Brian és Jason. Ők is rengeteget segítettek mindenfélében. Brian osztálytársam volt, szinte végig mellettem volt, rengeteget segített a nyelv tanulásában. Jason a foci csapat kapusa, szinte mindig miattam sérült meg és keveredett bajba. Amikor elraboltak, szinte minden esetben ő szöktetett meg. Szerintem a tiszteletére venni fogok otthon egy DC sapkát. :)

Oxána... Ő Jakub unokatestvére. Rendkívül hasonlítanak egymásra, legalábbis belsőre. Ő vele is ugyanolyan hamar és könnyen megismerkedtem, mint Jakubbal. Nagyon sok dolgot el tudott nekünk intézni törvényes úton, amiket mi képtelenek lettünk volna megoldani olyan módon. Emellett rendőr létére nem is volt bunkó, hanem nagyon is jófej és segítőkész csaj volt. 

Végül a trió, Jax, Justas és Meda. Nagyon a szívemhez nőttek mind a hárman. A fő emberük, Jax szinte ikrem külsőre. De csak külsőre, belül sokkal de sokkal összeszedettebb és ügyesebb mint én. Búcsú ajándékul kaptam tőle egy sálat, ami pont ugyanolyan mint amilyen neki is van. Meda egy tőrt ajándékozott nekem, reménykedve abba, hogy majd a jövőben valamikor hasznát veszem. Gyilkoshoz méltó módon elköszöntem végül Justastól is. 

Most éppen a második vonatomon ülök, útban vagyok Jacehez. Vele még két hetet eltöltök Lengyelországban, megpróbálkozok az első haza téréses tervemmel, és ha minden jól megy utána haza is megyek.

Nem tudok dönteni

Már bő két hete nyomom az ágyat és előreláthatólag jó darabig még fogom is. Az eddigi eseteimmel ellentétben most meglehetősen lassan és fájdalmasan épül fel a testem. Pedig én már mennék, itt hagynám Svédországot minél hamarabb. Elég volt ebből a helyből egy életre. De az orvosi parancsot komolyan kell venni és szigorúan be kell tartani, nincs mese. Viszont amíg az ágyban szenvedek, kicsit előre tudok gondolkodni.

Azt hittem simán előre eltervezek mindent, amit csinálok miután kijöhetek a kórházból, de sajnos tévedtem. Olyan kételyek vannak bennem, hogy az lehetetlen. Például, eddig simán úgy gondoltam, hogy szépen visszamegyek Litvániába, elbúcsúzom, kis időt töltök Jaceszel Lengyelországban majd hazatérek és folytatom a rendes életem. Ez szép kis terv volt. De szerencsére a csöpp kis eszem kapcsolt és nem hagyta hogy ezt az ötletet így hagyjam és majd meg is tegyem. Ugyanis addig minden oké, hogy visszamegyek, elköszönök Jakubéktól, mindent megköszönök Jaxnek, majd kicsit lógok Jacenél. De hát hazatérni ennyi minden után? Ezt mégis hogy gondoltad drága buksim? "-.-

Eleve valószínűleg mindenki halottnak gondol a hazámban, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy jól reagálnának arra, hogy visszatérek. Például a szüleim tuti kitennének, ha egyáltalán ott élnek még. Mert én ha a gyerekem ilyet tenne, tuti elköltöznék jó messzire. Vagy ami durvább, a hatóságokat is érdekelné a dolog, mert tuti be lett jelentve az eltűnésem. A sok gyilkosságról meg a velem szököttek elvesztéséről pedig végképp nem áll szándékomban beszélni senkivel. Szóval nem is biztos, hogy annyira jó ötlet lenne hazamenni. De akkor mit tegyek? Hogy éljek és hol? Az utóbbi hónapokban volt miért élni, mit tenni és még barátaim is voltak. Ha most hazamegyek, nem lesz senkim. A régi barátaim már tuti találtak másokat, lemondtak rólam réges régen. Meglátnának, nem is tudom hogy reagálnának  a helyzetre. Lehet agyon vágnának vagy isten tudja. 

Úgyhogy most bajban vagyok. Nemsokára el kell döntenem, hogy mit akarok. A legésszerűbb a hazatérés lenne, de félek szembenézni az esetleges következményekkel. Pedig nem szabadna. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz, ha sikerrel járok. De mégis menekülök.... Csak nem tudom meddig tudok futni a sorsom elől.

Na végre! Kampós ügy letudva!

El sem hiszem, de tényleg így van. Megöltük kampóst. Hatalmas kockázatot vállalva, de sikerült. Az sem érdekel, hogy az alakításunk után kétszer kellett újraéleszteni, mert az az állat kinyírt. Igaz, elég gyenge vagyok még és az intenzív osztályon fekszem megfigyelés alatt. De élek és elmondhatom, hogy a küldetésem sikerrel bevégeztem. Hogy hogyan csináltuk? Most már nem titok. El is mesélem.

Még a tervezgetésünk során összedobtuk a kampósról szerzett információinkat és időrendbe tettük őket, majd mindhez társítottunk egy helyszínt. Aztán egy darabig néztük a kártyákat. A hosszas csendet Jace törte meg, ugyanis kiszúrt valamit. Feltűnt neki, hogy kampóst mindig ugyanabban a szerelésben láttuk és a kampója is ugyanaz volt minden esetben. Viszont nyilván nem hordta magán állandóan és nem is voltak másolatai sem. Láttuk a fegyvertárát Stockholmban, rengeteg eszköze volt, de mind egyedi darab, egyetlen egyből sem volt másolat. A kampóit és a ruháját nélküle egyszer láttuk mindössze, mégpedig a Strolstjöl tónál a kunyhóban. Ez pedig azt jelentette, hogy ha éppen nincs akcióban valószínűleg ott tartja az aktuális eszközeit, tehát azt a helyet rendszeresen használja. Ez persze csak találgatás volt, de hát azt, hogy igaz e, csak egyféleképpen tudhattuk meg. Mégpedig úgy, hogy elmentünk és megvizsgáltuk a helyet újból.
Viszont ez igényelt kis előkészületet, nem csak fizikailag, lelkiekben is. Ugyanis a múltkor, mikor itt voltunk, nem kifejezetten rajongtam ezért a helyért. Jó pár hullát fedeztem fel és itt tudtam meg Hakän barátom halálát is. A kirándulás után eléggé összeomlott idegállapotban voltam jó pár hétig. Most viszont tisztán, erősen és magabiztosan utaztam oda. És hála a jó égnek, ez egyszer bejött a húzásunk és sikerrel jártunk.

Már amikor odaértünk a tóhoz, bűzlött valami nekem, de ezt a véleményt megtartottam magamnak. Lehet nem kellett volna. De túlságosan bíztam a walkie-talkimban, így abszolút veszélyérzet nélkül léptem be a kunyhóba ez alkalommal. Ezalatt a többiek odakint elrejtőztek. Úgy beszéltük meg, ha találok valamit vagy valakit majd szólok, veszély esetén szintén, viszont ha nem hívogatom őket, akkor valószínű hogy kutatok vagy figyelek valamit. Így nem fognak kétségbeesni és nem kell bejönni rögtön utánam. Viszont ha fél óráig nem jelzek semmit bejönnek hozzám és jól lecsesznek hogy miért nem jeleztem. Valószínűleg ez a döntés mentette meg az életem, Ugyanis húsz percig kutakodtam a fiókban, le se sz*rtam a kommunikációs eszközt, úgy voltam vele, hogy megint elszúrtuk,itt nem lesz semmi. Ám ekkor az egyik magas szekrény mögül kiugrott egy alak, az ajtó elé. Nem elég, hogy kampós volt az, még a walie-talkim is elvette. Mire feleszméltem, már egy tőr állt ki a nyakamból a számból pedig dőlt a vér. Azt hittem, itt a vég, meghaltam. De nem. Még nem végzett velem. A beszélőkét jó messzire elhajította tőlem, majd a kunyhó túlsó végébe vonszolt és bevágott a sarokba egy fura izé mellé. A "fura izé" nevét viszonylag hamar kikövetkeztettem, ugyanis rám akasztott két fémes csipeszt majd vihogva megnyomott egy gombot és láss csodát megb*szott az áram. Azaz, csak azt hittem, hogy a 220 csapott meg. Ez a barom csak sokkolt, minden értelemben. De nem kell aggódni, a lélekjelenlétem nem hagyott el. Ha már önhibából sült ki ez a helyzet, illett valahogy meg is oldanom, úgyhogy két sok között előbányásztam a kedvenc késem, majd az elmúlt napokban betanult módon egy igazi átlövőhöz méltóan megküldtem az eszközt, ami pontosan kampós bordái között kötött ki. Na, azonnal elvigyorodtam, ha ezt túlélem, Jax büszke is lesz rám, azonkívül hogy lehord. Ez az extázis állapot tartott kb. 5 másodpercig, mert elkezdtem aggódni azon, hogy mi lesz velem 10 perc múlva. Hát, ha még 10 perccel később is ott feküdtem volna, nem valószínű hogy itt írnék. Szóval, úgy jó 5 perccel később a többiek beállítottak, mert letelt a fél óra, amint megpillantottak cselekedtek. Oxána gyakorlatiasan tárcsázta a mentőket és a rendőrséget, míg Jax a biztonság kedvéért a saját kését is belevágta kampósba. Itt felkiáltottam örömömben, de azonnal össze is estem és már csak a kórházi ágyamban ébredtem fel.

Jakub ült mellettem és majd kiesett a szeme mikor meglátott mozogni. Abban a hitben volt, hogy meghaltam. Talán azért ült még ott, mert képtelen volt elfogadni ezt és reménykedett abban, hogy felkelek valami csoda folytán. És végül is felkeltem. Minden esetre elég nehezen tudott csak megszólalni. Azt mondta, kétszer újraélesztettek, elvéreztem a nyakamon keresztül, és már a hullaházasokkal is felvették a kapcsolatot. Szóval éppen időben keltem. A többiek nem sokkal később megtudták, hogy felkeltem, nagyon örültek neki. 

Kampós egyértelműen meghalt, úgyhogy nem lesznek semmiféle tárgyalások sem a jövőben, kétséget kizáróan önvédelemből öltem meg, annak is nyilvánították, szóval mindig rendben van. Úgy néz ki, ha felépülök, akkor szépen visszamegyünk Litvániába, és ott megbeszéljük, hogy hogyan tovább. :)